Az éjszaka közepén Matajsz Károly, szakképzett géplakatos villámcsapásszerűen fölriadt álmából. Vele is úgy esett, ahogy az ilyen fölriadások történni szoktak: kipattant a szeme, és derékszögben fölült az ágyban, mint a hulla, amikor a krematóriumban ráadják a gyors égetést. Fölült, és meredten maga elé nézett. Nem látott mást, csak a nagy, fekete semmit, azt is homályosan. Mellette, a langymeleg nászágyban ott domborodott a felesége, Julika, ám őt nem érte utol ez a furcsaság. Szelíden horkolt.
Mataszj viszont egyfajta transzba kerülve kikászálódott az ágyból, fölvette a szék támlájára dobott pántos kertésznadrágját, és belebújt a földre hajított kék munkáskabátjába. Mezítláb támolygott ki a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet, hátha attól jobban lesz. Nem lett jobban. Dühödten átkozta magát, amiért az este, a Columbo nézése közben benyomott vagy fél szál fűszeres kulent egy egész fej vöröshagymával. Nem csoda, hogy most kínozza a sav. Csak úgy, zokni nélkül belebújt a cipőjébe, és kiment az udvarra.
Holdvilágos éjszaka volt, és hála a globális klímaváltozásnak, egyáltalán nem volt hideg. Már évek óta nem kellett tűzrevalót venni, és a virágok is kint maradhattak a teraszon, beleértve a nagy, terebélyes fügefát, ami újabban nejlonfólia nélkül is olyan vidáman élte a napjait, mint a rokonsága ott, a messzi Dubrovnikban.
A friss levegőtől Matajsz gyorsan rendbe jött, ezért átment az udvaron és benézett a műhelybe. Fémipari vállalkozást működtetett, ami jórészt kerítések gyártására szakosodott. Télen alig volt munka, de ennek Matajsz szinte örült. A nagy hajtás után legalább pihenhetett egy kicsit, meg a saját kedvére barkácsolhatott. Akár a legbonyolultabb munkához is megvolt minden eszköze, de ő sosem tört ilyen babérokra. Ha például egy ügyfél valami csicsás, barokkos kerítést rendelt, mindig lebeszélte. Az eleganciára és az esztétikai értékekre hivatkozva ugyanazt a profilvasra hegesztett négyzethálós típust tukmálta rá mindenkire, amit akár éjfélkor, az ágyából kiugrasztva is el tudott készíteni.
Most viszont valami megmagyarázhatatlan esemény történt. Ahelyett, hogy a gyors terepszemle után visszament volna a felesége mellé lóbőrt húzni, levett egy tábla négy milliméteres rozsdamentes acéllemezt a tartóról, és a nagy vágógéppel három egyenlő darabra szeletelte. A darabok egyenként fél méter szer négy méteresek voltak, épp hogy ráfértek a munkapadra. Matajsz ezután bekapcsolta az ívhegesztőt és a fémdarabokból összeheftelt egy hosszúra nyúlt egyenlő oldalú háromszöget. A forma két végére flexszel kivágta a hajszálpontosan illeszkedő záró elemeket, majd ezeket is a helyükre rögzítette. Gyorsan és ügyesen dolgozott, mint mindig, és bár a hegesztés nyomának eltüntetésével kicsit pepecselt, két óra sem volt még, amikor a négy méter magas fémszerkezettel elkészült. Ezután a tárgyat föltette a kisteherautójára, és kigördült vele az utcára.
Láthatatlan földöntúli erő vezette, és ő engedelmeskedett. Lassú menetben gördült végig a kihalt utcákon, amelyeket sejtelmes zöld fény permetezett. Akár a fényceruzával zombivá tett macska, Matajsz rátapadt erre a derengésre, és követte árkon-bokron át. Az aszfaltot zötyögős földút váltotta fel, a fák bokrokká, a bokrok göröngyökké és mélyedésekké változtak, de a kocsival minden akadályt leküzdött. Az idő most nem számított. Kényelmes cammogással haladt dombra fel, völgybe le, szinte a végtelenségig. Körülötte újrateremtődött az egész univerzum. Egy halk pukkanás volt az ősrobbanás, amiből színes ködök, aztán meg csillagrendszerek végül pedig kugligolyókra emlékeztető bolygók jöttek létre. Matajsz ott cikázott ezek között, látva és érzékelve, hogy kialakul és fejlődni kezd rajtuk az élet, hogy előbb növényeket, majd állatokat teremjen. Utóbbiakat jelen esetben azok a baknyulak képviselték, akik az autó lámpáitól megbabonázva csak az utolsó pillanatban ugrottak le az útról.
Aztán egyszer csak véget ért a varázslat, és a zöld foszforeszkálás abbamaradt. Matajsz üresbe tette a váltót, és leállította a motort. A nagy, sivár üresség közepén állt, de sejtette, hogy ez a terület közigazgatásilag a szomszéd Csöpejhez tartozik, ahol nemrég az a garnitúra kerekedett fölül az önkormányzati választáson, akiket Matajsz zsigerileg utált. Keresve sem találhatott volna jobb helyszínt arra, hogy a küldetését beteljesítse. Mit sem von le ebből az, hogy nem volt semmilyen szándéka, csupán sodródott, mint őszi levél a hirtelen keletkező tornádóban. Mindezt nevezhetjük akár késztetésnek is, ami ugye, sokrétű. Lehetnek politikai, lehetnek hitbéli alapjai, de úgy is ránk törhet, mint az ülőidegzsába. Akinek volt ilyen – mert Matajsznak bizony volt –, az tudhatja, mire gondolok.
Az a terület, ahová megérkezett, legelő lehetett azokban az időkben, amikor még volt mit legeltetni, mert a jószág ma már tápot fogyaszt, ez mindenki számára evidens. Ám a legelő ettől még legelő, vagy inkább parlag, ami azt sejteti, hogy az önkormányzat hamarosan föloldja majd róla az építési moratóriumot, hogy szétparcelláztatva busás bevételt realizálhasson. Matajsz ezekről a tervekről sokat tudott, de korántsem mindent. Meglehet, hogy ez a hallomásból szerzett értesülés vonzotta ide, nem pedig a zöld fény, ami akár a műszerfalra tett telójából is származhatott. Legyünk nagyvonalúak, ne foglalkozzunk most ezzel, mert Matajsz némi hezitálás után lecibálta a kocsiról a fémeszközt és az ülés alatt önvédelmi célokkal rejtegetett kicsiny, összecsukható ásóval kiásott számára egy negyven centis gödröt. Miután végzett az ásással, a gödörbe beleállította a fémtárgyat, és a magával hozott vízmértékkel gondosan szintbe hozta. Erről egészen mostanáig nem ejtettünk szót, mármint a vízmértékről, de higgyék el, ott volt, ha meg nem, vegyük úgy, hogy sacc per kábé alapon hozta függőlegesbe. A végeredményt tekintve ez tök mindegy.
Közben az éjszaka átadta magát a pitymallatnak, ami ilyenkor, november vége felé káprázatos színeket hoz magával. A keleti ég alján piros és narancs foltok jelentek meg, alattuk pedig ott fészkelődött a Nap terebélyes világossága, igaz, most még csak sejtelemként. Matajsz sosem foglalkozott a szépséggel, vagy ha mégis, akkor azt a hegesztés szabályosságával mérte. Az ember leveri a cundert és gyönyörködik. Ez az élet folyton ismétlődő csodája.
Még elszívott egy cigarettát, és lőtt egy szelfit a monolittal, aztán magára hagyta. Azzal a megnyugvással ült be a kocsiba, hogy ami rajta múlt, azt megtette, a többi legyen a sors vagy egyéb hatalom dolga. Csapjon ide a mennykő, zúgjon le egy izzó meteor, vagy jöjjenek el piknikezni a pokol démonai, őt ez már nem érdekelte. A monolit ott állt Csöpej határában, és csakúgy, mint a világon fölbukkanó többi példány, ez is profi munka volt. A hatóság most majd vizsgálódni kezd, és ennek során a gyanú a csöpeji konkurenciára, konkrétan Érdeskezű Lajosra fog terelődni, mert rajta kívül senki sem tud errefelé ilyen szakmunkát végezni. Meglátogatják, kikérdezik, és ahogy az lenni szokott, elkérik a könyvelését. Ő pedig minél jobban mentegeti magát, annál gyanúsabb lesz, és ezt a média is megszellőzteti. Ettől már csak egy lépés az, hogy a csöpeji önkormányzat üzelmeire is fény vetül. Nem foszforeszkáló, hanem metaforikus, de akkor is. Érdekeskezű Lajosnak mindenesetre innentől befellegzett, mert hülyének, agyalágyultnak meg egyébnek fogják nézni, miközben ő, a Matajsz és Tsa. Fémműhelyben továbbra is várja a megrendeléseket.
A terv zsenialitásától egészen elérzékenyült, olyannyira, hogy a szeme is könnybe lábadt. Kizárólag emiatt történt, hogy az aszfaltra visszatérve nem adta meg az elsőséget egy jobbról érkező török kamionnak, ami pont keresztbe kapta. A kocsi darabjai között Matajsz pontosan úgy repült, mint Alekszej Arhipovics Leonov az első űrséta alkalmával, és ha abba a bizonyos utolsó pillanatba tényleg belefér az ember egész élete, akkor boldognak érezhette magát. Ha pedig nem, akkor tévedtünk.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Roppant módon élveztem a művet.
Remekmű lett a maga kategóriájában.
Gratulálok hozzá!