Szappanos GáborA görög csodával – gondolom – már könyvtárakat írtak tele. Bizonyára sokan keresték az okokat, hogyan lehetséges, hogy egy nép oly sok területen teremthetett zseniket: filozófia, irodalom, képzőművészet, építészet, matematika, csillagászat, fizika, hadtudományok, stb. S mindezt hosszú évszázadokon át…
A teremtő szellemeknek ezt a cunamiját sem társadalmi, sem gazdasági, sem egyéb okokkal nem lehet magyarázni. Csak annyit állapíthatunk meg teljes bizonyossággal, hogy „rendkívül tehetséges nép”. És ennyi.
Vannak azonban népek, amelyek szűkebb körben, szűkebb időintervallumban alkottak hatalmasat. Ilyen a XIX. sz.-i orosz irodalom aranykora. Véleményem szerint világviszonylatban is káprázatos az orosz realista prózának bő egy évszázados virágzása. És mivel ez a csoda viszonylag rövid ideig tartott, hajlamosak vagyunk történelmi, társadalmi okokat keresni, de – akárcsak a görögöknél – nem találunk ilyeneket: sőt, inkább nagy szellemi sivárságnak kellett volna uralkodnia a tekintélyelvű, az újításoktól irtózó, az ostoba, korrupt hivatalnokok által adminisztrált hatalmas, lomha birodalomban.
A vallást direkt nem említettem, ugyanis a legnagyobb íróiknak épp a pravoszláv hit volt az erkölcsi tengely, amely köré művészetüket építették. Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij annak ellenére hirdette az egyén vallásos-erkölcsi megjavulásának, újjászületésének tanát, s tartotta magát prófétának, hogy – ennek épp az ellenkezője történt a valóságban. A kommunizmus rémbirodalmának eljövetelét valószínűleg el sem tudták képzelni. Társadalmi értelemben tehát csúnyán melléfogtak – de ezt eszünk ágában sincs felróni nekik, hiszen az irodalomnak a feladata sohasem a társadalmi változások elősegítése, hanem a létező valóságban elő emberek lelkének a feltárása, és a létező emberi világ (majdnem „társadalmat” írtam…) ábrázolása. Ami különösen érdekes az orosz aranykor íróinál, az az, hogy a rendszerüket, a cári monarchiát ugyanúgy szerették, mint egy iskolázatlan muzsik! Mindegyikük a hatalom, a cenzúra árgus szemeinek kereszttüzében volt, sokukat száműzték, stb., de az írók ezt nem vették zokon a rendszertől. A rendszert nem utálták, de hazaszeretetük nem ismert határokat! És akármilyen nemzetből származtak is (Gogol, ugye, apai ágon ukrán volt), lelkük a pravoszláv nagyorosz birodalomért dobogott. (Kisorosznak az ukránokat nevezték). Gogol rengeteg művében dolgozta fel az ukrán hagyományokat, a folklórt, de lelkében szívvel-lélekkel orosz volt. S miközben a Nyugathoz képest – állítólag – „fejletlen” társadalomban élt, művészete a 100 évvel későbbi nyugati írókat előlegezte (Kafka, Camus, stb.)
Mindez totálisan szembe megy a marxizmussal, ami paradox módon a XX. században Oroszországban uralkodó ideológiává vált 70 évig.
Oroszországban minden érthetetlen, hiszen az orosz néplélektől alapvetően idegen a vallástalan, rideg materializmus. Maga a bolsevista hatalomátvétel is felér egy negatív csodával, tekintve, hogy nevük ellenére a bolsevikok a társadalom egy törpe kisebbségét alkották…
De elkalandoztam, s visszatérek az irodalomhoz, hogy megfogalmazzam a tanulságot: fogalmam sincs, nem tudom, hogyan termett ennyi zseni Oroszország „anyácskában”.
Sokszor egy nemzet legnagyobb írói egy kupacban teremnek. A görögökön kívül lásd még az itáliai korareneszánszt: a három legnagyobb olasz író (Dante, Petrarca, Boccaccio) ugyanabban az évszázadban alkotott.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.