A nap, amikor Ugyik Sanyi bácsi föltalálta az időgépet

2018-04-03
1K olvasó

Azon a napon, pontosabban annak a napnak a reggelén, amikor Ugyik Sanyi bá azt a bizonyos fölfedezést tette, kissé hűvösebb volt a megszokottnál. Április elejét mutatott a naptár, ám ez nem jelent semmit, ha meteorológiáról van szó. A globális fölmelegedés óta enyhébbek lettek a decemberek meg a januárok, viszont sokkal hidegebbek a februárok meg a márciusok. Abban az évben különösen az utóbbi sikeredett zimankósra: a hóvégi mínuszok elvitték a barackot és a prikádát, bár az öreget csak az előbbi bántotta, mert a prikádából főzött pálinkát nem szerette.

Ugyik Sanyi bácsi ébredés után a szokásos módon járt el: szellentett két öblöset, fölvette a nadrágját, az ingjét, belebújt a papucsába és kiment az udvar végébe vizelni. Amíg csorgatott, kiókumlálta az aznapi időjárást. Nem volt ez olyan nagy vasz iszt dasz, mint az olvasó a tabletgépe fölé görnyedve, vagy a monitora előtt ülve elképzeli. Sannyi bácsi egyszerűen fölnézett az égre, körbehordozta a pillantását – nem mellékesen a köríves mozdulatot egyéb testrészei is követték, így rendszeresen lehugyozta a papucsát –, és attól függően, hogy borult volt az idő, vagy derűsen kérette magát, készen is volt a jóslat.

Aznap reggel borult volt az idő, de a nap már ott kukucskált a felhőfoszlányok között. Úgy mórikáltatta magát, mint azok a menyecskék, akik a répaföld végében leguggolnak pisilni. Fészkelődnek, helyezkednek, hogy ne lássák meg őket, ám ha ez megtörténik, ők bánják a legkevésbé. Az öreg lábujjhegyre állva átlesett a kerítés fölött, abban reménykedve, hogy a szomszéd Rigyáné még nem indult el a boltba, így ráveheti, hogy hozzon neki is egy hagymás lepényt. De Rigyáné nem mutatkozott, az öreg ezért megrázogatta azt, amije legénykorából megmaradt, aztán visszaballagott a házba, hogy elkészítse a jószágnak a moslékot.

Ilyenkor mindig lelkifurdalása támadt, mert tájékozott, öntudatos szavazópolgárként – a Kamu Pártnak volt elkötelezett híve – pontosan tudta, hogy az EU tiltja a moslékolást, de mivel a disznók még nem vonultak ki Strasbourgba, hogy petíciót nyújtsanak be ellene, megmaradt a régi gyakorlatnál. Különben is a moslékba belekevert mindent, ami a disznók számára vonzó lehetett. A darát például megtunningolta egy kis száraz kenyérrel, némi faforgáccsal és persze lejárt szavatosságú vitaminokkal, mert úgy tudta, ezektől ízletesebb lesz a szalonna.

A vödört kivitte a hátsó udvarra, és a pillanat ünnepélyességét messzemenőkig kiélvezve, mielőtt a kotyvalékot belezúdította volna a vályúba, rágyújtott egy vágott dohányból sedert szívnivalóra, és az ólajtóra támaszkodva, önelégülten szemlélte az elébe járuló süldőket. Szakasztott úgy érezte magát, mint egy politikus, vagy legalábbis így képzelte el azt, amit a világ politikai életként emleget: a közméltóság így, rátámaszkodik valami képzeletbeli ólajtóra, ami őt a szavazóitól elválasztja, és élveteg mosollyal az utolsó pillanatig vár, hogy az egymást tipró, sivalkodó és visongó tömeg jól összekönyökölje, csánkolja és csülkölje egymást, majd amikor ez megtörténik, nagy kegyesen elébük zúdítja a moslékot.

Így ment ez, mióta a világ négyfelé ágazik, de valahol a végtelenben egy pontba fut össze. Sanyi bácsi az etetés után azzal a magasba törő büszkeséggel vonult be a budiba, amivel a politikusok távoznak a kortesgyűlések helyszínéről. Ma is jól megadtam nekik, gondolta mély átéléssel, miközben lefelé tolta magáról a nadrágot.

Ám ezen a furcsa reggelen valahogy kificamodott minden. Amint az ólhoz megérkezett, és a vödört letette a flaszterre, rossz sejtelemmel konstatálta, hogy a süldők nem jönnek elő az üdvözlésére. Ahogy a magyar ember általában, ő is rögtön arra gondolt, hogy a szomszéd Rigyáék az éj leple alatt átmásztak a kerítésen, és valamilyen droggal elkábították a disznajait, hogy aztán trélerre rakva elsilsszoljanak velük. Lehet, hogy már a Nagybani piacon mérik mindegyiket, élő súlyban. Rigyáék egyébként is problémásak. Megvan velük a jószomszédi viszony, de mivel a két Rigya fiú már többször is ült lopásért, meg közönség elleni izgatásért, ez a viszony néha iszony.

Sanyi bácsi ösztönösen megmarkolta a zsebében tartott bugylibicskát – e nélkül egy lépést sem tett meg Isten szabad ege alatt –, majd szólingatni kezdte a kedvenceit: Winnetou, Elvis, Rambó, hol a csudában vagytok?

Nem jött semmi válasz. Sanyi bácsi most már biztos volt benne, hogy a Rigya fiúk keze van a dologban, de mielőtt még visszament volna a konyhába, hogy a kredenc tetejéről leszedje ükapja elöltöltős flintáját, amivel az öreg még ’48-ban a labancokat gyepálta, a rossznál is rosszabbra gondolva, kinyitotta az ólajtót és lassan, óvatosan, a nagyobb szarlepényeket, mint bosnyák taposóaknákat kerülgetve bebújt az ólba.

Álljunk meg egy pillanatra történetmesélésünk ezen kényes pontján, mert ez az a pillanat, amikor a szó elhal, a képzelet pedig döglött galambbá szelídül. Nincs olyan tapasztalat, amelyhez mérhetnénk, hasonlíthatnánk, vagy hozzárendelhetnénk azt az érzést, ami Sanyi bácsit ott és akkor megkörnyékezte. Ha nézte volna Morgan Freeman híres sorozatát a féreglyukról, talán kapisgálni kezdi a lényeget, ám ő a tévé előtt jobbára csak aludni szokott, Morgan Freemanról meg csak annyit tudott, hogy egy bokszosképű néger, aki az amerikai elnöktől a segédmunkásig mindenféle szerepet kipróbált már az életben. Mindazonáltal tény és való, hogy Sanyi bácsi egy spontánul megnyílt féreglyukba toppant, ami tán a sok disznószarból keletkező ammónia, tán egyéb hatás következtében, de pont az ólban lépett működésbe.

Ezt megelőzően még soha, senki nem részesült ebben a – nyugodtan mondjuk ki – földöntúli élményben, így Sanyi bácsi akarata ellenére bekerült a világtörténelembe, csak erről sem ő, sem a világtörténelem nem szerzett tudomást. Egy pillanatra megtántorodott, és ugyanazt az émelygést fedezte föl magában, amikor két és fél éve fogadásból megivott a kocsmában fél liter denaturált szeszt, ám ez a rosszullét most olyan gyorsan elillant, amilyen sebesen old kereket tomboló szélviharban a bágyadt macskafing. Mivel az ólban híre hamva sem volt a disznóknak, a kissé kótyagos Sanyi bácsi újfent kimászott a szabadba, és szembe találkozott az ajtódeszkákra támaszkodó, cigarettázgató önmagával.

Rögtön megértette, hogy ez nem lehet más, mint egy időparadoxon, és mivel olvasott ember volt, azt is tudta, miként jött létre mindez. Az időgép barátom, mondta a teljesen elhűlt önmagának, nem egy masina, és még csak nem is képesség, hanem egy állapot. Csak úgy létrejön, ahogy az éjszakai szivárvány, amit kizárólag infravörös távcsővel lehet szemügyre venni. Időgépek ugyanígy, szinte mindenütt vannak, például a tükör is ilyen. Azt hisszük, önmagunk képmását látjuk, éspedig abban a pillanatban, amiben vagyunk, de mivel a rólunk visszaverődő fény a tükörről a szemünkig utat tesz meg, ha csak elképesztően rövid időeltolódással is, de a múltbéli önmagunkra tekintünk vissza. Pikomásodpercekről vagy még rövidebb intervallumról van szó, de az akkor is a múlt.

Mindezt úgy mondta el önmagának, hogy közben kiesett a szájából a cigaretta. Még jó, hogy rátámaszkodott az ólajtóra, mert a térgye rogyadozott mint a colstok. Az vesse rá az első követ, aki nem érzett volna hasonlóan az ő helyzetében, mert hát valljuk be – férfiasan, nőiesen, vagy akár nemtelenül, elvégre modern világban élünk –, ki lett volna bátrabb és magabiztosabb egy ilyen helyzetben, amikor a disznóólból előbújó önmagával néz farkasszemet?

Csak egy kérdés hagyta el a teljesen kicserepesedett száját, az is nagy sokára. Halkan, szinte motyogva kérdezte a hozzá hasonlóan zavart önmagától: ez most már így lesz az idők végezetéig? Már úgy értve, hogy kettő lesz belőlünk?

A másik Sanyi bácsi, aki az elsőhöz képest a jövőből lépett elő, töprengett kicsit a válaszon, majd minden egyes szót megrágva azt mondta: ez az ól olyan, mint egy tükör, minimális eltéréssel, de a jövőbe reprodukálja azt, aki ide belép, úgyhogy törődj bele pajtás, hogy igen, ketten leszünk!

Az első Sanyi bácsi homlokát minta a bosszúság ráncrajza mintázta volna meg, ám erőt véve magát azt mondta: tökéletesen értem, ez az ól olyan, mint egy idő üzemanyaggal működő sokszorosítógép. Vagy mint egy tükör, bólintott a második Sanyi bácsi. Nem szabad megengedni, hogy politikusok is a közelébe férkőzzenek. De nem ám!, pöccintette bele a csikket a trágyába az első Sanyi bácsi, így is van belőlük éppen elég!

Ebben egyetértettek, sőt a jókedvük is visszatért. Azt viszont egyikük sem tudta, hogy a hízóik hová tűnhettek el. Talán éppen önnél van a válasz, kedves olvasó.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL