A pacséri kanördög és a zsebpénz

Személyes tapasztalataimból tudom, hogy abban az életszakaszomban, amikor számomra a pénz kizárólag az aprót jelentette, hiába tömtem magamba a lencsét, egy huncut dinárral sem lettem gazdagabb. Ma már teljesen szokványos dolog a gyerekek zsebpénzéről beszélni, de a hatvanas évek elején, közepén ez még nem volt ennyire egyértelmű. Mint a Csengetett Mylord?-ban az öreg Mabel, nem is emlékszem, mikor szereztem meg a jogosultságot a rendszeres zsebpénzre, tehát nagyon valószínű, hogy meg sem szereztem. Szó sem lehetett arról, hogy apám munkásfizetésből nekem is lepottyanjon valami, így csak akkor tudhattam magaménak a vagyonos emberek tenyerét csiklandozó érzést, ha találtam egy kétdinárost. Bizton állíthatom: ez a ritkánál is ritkábban következett be.

De a konfettis, sátoros ünnepeken mégis megesett, hogy némi aprópénz birtokába jutottam: a nagybátyám jószívű felesége ilyenkor mindig adott fagyira valót. Nem annyit, hogy mandulagyulladásig zabálhattam volna magam, de néhány gombócra azért futotta belőle. Az is előfordult, hogy a nagymamám megajándékozott egy zacskó savanyú cukor árával, de még egyszer hangsúlyozom: arra, hogy a nekem alanyi jogon járó zsebpénz valaha is fölbukkant volna a családi költségvetésben, akkor sem emlékszem, ha itt, helyben rám szabadítják a pacséri kanördögöt.

Mielőtt még gyerekkínzással vádolnák meg a szüleimet, sietve kijelentem: ez a pénztelenség szikra szemernyit sem bántott. Nem állítom, hogy nem esett volna jól, ha a klottgatyám hátsó zsebét nem a csúzliba való lapos kavicsok, hanem egy marék érme húzza lefelé, de az előbbivel is beértem. Abban a világban nem pénzzel mérték a vagyont, hanem a gondolat és a cselekvés szabadságával, és ezt nem elvont fogalomként kell érteni, hanem úgy, hogy szó szerint miénk volt a világ. Nyáron mezítláb, félmeztelenül trappoltunk a porban, télen meg ródlit kötöttünk a nagy testű, gőzölgő lovak vontatta szánkók saroglyájára. Ebben a kalandokra, vidámságra specializálódott mesevilágban a pénzt legfeljebb a barázda végében két lábra ágaskodó nyulak számolgatták, de ők is csak metaforikusan.

A szüleink biztosan másként vélekedtek erről, mert biztosan nagy kínlódással tudták beosztani azt a keveset, amit apám a kék kopertában hazahozott, ám ebből a közgazdászokat idéző, vagy őket tán még le is pipáló erőfeszítésből mi, gyerekek semmit sem érzékeltünk. Lehet, hogy ez a bökkenő az egész történetben, mert ha nem így lett volna, és már rövidnadrágos koromban megtanulom a közgazdaságtan szabályait, most nem egy ócska billentyűzeten pötyögöm ezt a jegyzetet a cirka tízéves gépembe, hanem tollba mondom egy titkárnőnek a cégem irodájának elnöki rezidenciájában, de hogy mindez milyen mértékben növelné meg a boldogságomat, azt sosem szeretném megtudni. Újévi ajándékként ugyanezt az érzést kívánom mindenkinek.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.