A pénz szaga, avagy a vágyak már átmásztak a boldogság kerítésén

A pénznek nincs szaga. Vespasianus római császártól ered ez a mondás, aki adót vetett ki a nyilvános illemhelyekre. Ezt én tízéves koromban teljesen másképpen gondoltam. Ha ismertem volna a mondás eredetét, teljesen világos lett volna a számomra, hogy a császár téved: a pénznek igenis szaga volt. Mégpedig kölniszaga, és a felbukkanása mindig húsvét hétfőre esett.

Ekkor történt, hogy a locsolkodás napján a kötelező rokoni körök után két barátommal összeverődtünk, és piszkos anyagi megfontolásoktól indíttatva lejártuk az egész Jókai utcát. Ezt a hosszú utcát Vecsésen javarészt jómódú svábok lakták, akiknél ilyen ünnepnapokon teljesen elfogadott volt, hogy boldog-boldogtalan megfordul a portájukon. A terv bejött, és bár kölnisüvegeinket néha muszáj volt egy-egy nyomós kútnál felöntenünk, mi, a három kis töki úgy jöttünk ki az utcából néhány óra múltán, mint Rockefeller, Rotschild és báró Csekonics. Tele volt a zsebünk pénzérmékkel és szarrá gyűrt papírtízesekkel és húszasokkal! Gyors számolás után azon kaptuk magunkat, hogy mindegyikünknél valamivel több, mint ezer forint gyűlt össze! Mivel épp szét akartunk durranni az elfogyasztott süteményektől és főtt tojásoktól, ezúttal a cukrászda helyett egy játszótérre mentünk.

Lelkesen meséltük egymásnak, hogy ki mire fogja elkölteni ezt a kemény melóval megszerzett hatalmas összeget. Csak úgy röpködtek a levegőben a számunkra elérhetetlen, vagy annak hitt státuszszimbólumok. Bőrfoci, nagy dobozos fémépítő, stoplis Tisza csuka és ki tudja még mik!

Az én legfőbb vágyam egy bicikli volt, amit suliból hazafelé sokszor megbámultam a Keravill kirakatában. Egy Csepel márkájú kemping bicaj volt, gyönyörű bordó színben, fekete nyereggel és hátul csomagtartóval. Nézegettem és képzelődtem. Elképzeltem magam, hogy ezzel járok iskolába, kigurulok a telepi bitumenpályára focizni, és bárhonnan bárhova percek alatt odaérek. Csak az a kis tábla zökkentett ki olykor-olykor, amire az volt írva: 1.400,- Ft. Meg voltam győződve róla, hogy sosem lesz az enyém.

A boldogság iránti vágy és ezáltal maga a boldogság is sokkal egyszerűbb volt akkor. És mindez hirtelen elérhetővé vált! Volt ezernéhány forint kápém, és ha anyuék megengedik, hogy a befektetésemet „felbontsam”, akkor az álom valóra válhat. A befektetési portfólióm viszonylag egyszerű volt: iskolai takarékbélyeg néven volt ismeretes. Földöntúli örömmel a lelkemben indultam haza a játszótérről.

Vesztemre azonban bementem a főúton lévő presszóba, hogy vegyek magamnak egy háromgombócos fagyit. Közölték, hogy még keveri a gép és kb. tíz perc, mire elkészül. Nem baj, megvárom. Leültem egy székre és nézelődtem. Egyszer csak megakadt a szemem egy falon lévő, színesen csillogó-villogó valamin, ami eddig még soha nem tűnt fel, annak ellenére sem, hogy rendszeresen ide jártam fagyiért és süteményért. Egy falra szerelt, mechanikus tárcsákat pörgető nyerőautomata. Tízforintossal működött. Előkotortam a zsebemből három mallért és egymás után beledobtam a gépbe. Életemben először éreztem ezt a megmagyarázhatatlan és ostoba, kártékony késztetést, ami sok-sok évvel később rengeteg keserűséget okozott. Nem akarom bő lére ereszteni: a lényeg annyi, hogy nem egészen másfél óra alatt, anélkül, hogy bárki is rám szólt volna, vagy egy kurva nagy maflás kíséretében haza zavart volna, mind az ezernéhány forintomat tízruppósokra váltva, beledobáltam a nyerőgépbe.

Megsemmisülve baktattam hazáig, majd beosontam a fakerítésünk egyik, orgonabokrokkal benőtt részén lévő hézagán. Nem akartam bemenni a házba. Nem akartam senkivel sem találkozni. Hátravánszorogtam a sufnihoz, egy kupac összevágott tűzifa tövébe lerogytam és bőgni kezdtem. Miután az összes könnyem és taknyom elfolyt, már csak szipogtam, aztán meg csak az önsajnálattól bénultam bámultam magam elé. Maci, aki egy általam elkeresztelt korcs volt, végigkínlódta velem ezt a pár órát. Először körbenyalogatott, utána a szájába vett egy hasáb fát és megpróbált játékra ingerelni. Hamar felismerte, hogy ez most nem fog menni. Ezért hát fogta magát, lefeküdt elém, a fejét a két mancsa között a földre helyezte, és szomorú szemekkel bámult rám. Egészen késő estig sóhajtoztunk így együtt a fáskamrában. Én egy-két szipogással, ő meg egy-egy alig hallható nyüszítéssel adta a világ tudtára bánatát. Maci az én bánatomat siratta, én meg Rockefellert, Rotschildot és báró Csekonicsot. Azt, amelyik egy-két óra alatt visszaváltozott egy tízéves, hülye kis faszfejjé, akinek már soha a büdös életben nem lesz kemping biciklije.

A boldogság utáni vágy és ezáltal maga a boldogság is, ahogy teltek az évek, már egyre és egyre bonyolultabbá vált. A vágyak csak szaporodtak és újabb és újabb hajtásokat eresztve fraktálszerűen terjedtek szét, millió irányba. A fentebbi történet nem egy nagy durranás. Azt is mondhatnám, hogy önmagában érdektelen. Ma már, ha szóba kerül, legtöbbször röhögcsélve mesélem el valakinek. Ha viszont magamban felidézem, két dolog jut eszembe róla. Az első az, hogy ha valaki azt állítja, hogy egy kutyának nincs lelke, csak ösztönei vannak, ezt soha ne hidd el! A másik pedig: rájöttem, hogy nem a buta módon eltékozolt ezresemet, és nem is a bordó színű kemping bringát sirattam ott el. Később lett biciklim is és lett másik ezresem. Azt hiszem, akkor zárult le életemben az a szakasz, amikor csak olyasmire vágytam, olyan dolgok jelentették a tökéletes boldogságot, amiket mondjuk pár óra locsolkodással el lehetett érni. Ezt sirattuk el egy korcs kutyával kettesben, ott a ház mögötti sufniban.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.