A pofonok apostola

Ma 111 éve született Rejtő Jenő, a valaha élt legnépszerűbb magyar író. A föléjük tornyosuló kézirathalmok között hamuszürkére kopott ábrázatú irodalmárok biztosan mást mondanának erről. Lehet, hogy még Rejtő íróságát is kétségbe vonnák, azt mondogatván, amit az irodalmi kánon kitartóan hajtogat: amit ő művelt az bizony ponyva, még ha az igényesebbik fajtából is való.

Aki leragad ennél a pontnál, és úgy kezdi méricskélni Rejtő életművét, ahogy a szatócs a nullás lisztet, legjobb, ha ugyanebben a boltban egy szamárra méretezett szemellenzőt is vásárol magának. Rejtőt értelmezni és másokkal összehasonlítani hasonlatos a lét legnagyobb kérdéseinek boncolgatásával. Kit érdekel, hogy milyen nexusban volt, van, vagy lesz az előtte vagy az utána keletkezett, és a magyar irodalomban ilyen-olyan nyomot hagyott életművekkel, ha életünk egy adott korszakában magával ragadott és elvarázsolt bennünket.

Az én időben nem azért olvastunk Rejtőt, mert fölkapta és a képükbe nyomta a média, hanem mert zsenialitásának híre szájhagyomány útján terjedt. Ki lett volna akkora barom, hogy ne olvasott volna egy olyan könyvet, ami így kezdődik: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.” Rejtő maga volt a szövegbe oldott rock and roll. Mindnyájan olyan lazák és gondtalanok szerettünk volna lenni, mint az ő hősei. Észre sem vettük, hogy ezek a sztorik is egyfajta szappanoperák, amelyeket kevés kivételtől eltekintve a helyzetkomikum és a szöveg kacskaringózása lendít előbbre. Miközben a vécének lécén, a kert végében egy bukszusbokor alatt, vagy a padlás háborítatlan magányában végigkövettük ezeket a kalandokat, nem is sejtettük, hogy Rejtő mágiájának esünk áldozatául. Hiába tűnt úgy, hogy a történetvezetésen van a lényeg, az ami valójában megragadott és elvarázsolt bennünket, nem az átgondoltan megszerkesztett, csavarintásos mese volt, hanem az a teremtő erő, amelyre csak a magyar nyelv képes.

Rejtő a nyelvi leleménynek volt a mindmáig ható, utolérhetetlen mestere. Senki sem tudott olyan plasztikusan leírni egy pofont, ahogy ő. Költészetet vitt a kocsmai verekedésbe, elmosta a bűnt a jóságtól elválasztó keskeny határvonalat és közben mindvégig kacagtatott. Mint valami virtuóz hamiskártyás, lazán rángatta elő az ászokat a mandzsettája alól, és bár mindnyájan tudtuk, hogy átver bennünket, ezért a trükközésért még hálásak is voltunk neki.

Az én generációmat Rejtő vezette rá az olvasás igényére, mert ezeket a könyveket még azok a reménytelen esetek is elolvasták, akik a könyveket egyébként csak ganéhányó villával merték megközelíteni. Nekik Rejtő jelentette a könyv műfajának alfáját és ómegáját, de így is százszor jobban jártak azoknál, akik manapság a vasvilla helyett okostelóval próbálják megközelíteni az irodalmat.

Az a gyanúm, hogy ezzel a Rejtő-imádatommal, de főleg az iránta érzett tiszteletemmel azok közé a kihalásra ítélt őstulkok közé tartozom, akik az írásbeliséget érintő klímaváltozás következtében már csak elvétve találnak maguknak friss táplálékot. Sajnos Rejtőt sem lehet újra és újra elolvasni, mert egy bizonyos kor fölött kiderül belőle a turpisság. És az is egyértelmű, hogy a világ elvágtatott mellette: az irodalom atomjaira hullott, bájtokká, lájkokká megy egyéb imaginárius egységekké alakult, amelyekre minden ráfogható, csak az nem, hogy kacagtatók.

A Mester pedig mindeközben száraz martinit kortyolgat az örökké nyitva tartó égi italmérésben.