A radikalizálódás réme

Nagyon félek, hogy a szomszédomban lakó bácsi egyszer csak fogja magát és radikalizálódik.

Látszólag békésen él a jó öreg, minden reggel lemegy a kutyusával a parkba, megszaratja az ebet, aztán visszaballag a hajlékába, annak rendje és módja szerint. Nincs semmi a viselkedésében, amivel magára vonná a figyelmet, nem öltözik kirívóan – tavasztól őszig ugyanabban a kiülepesedett, okkersárga gatyában mászkál – és nem is tudni róla, hogy haragban van valakivel. De ez nem jelent semmit.

A radikalizálódás olyan métely, ami bármelyikünket megfertőzhet. Mit sem sejtve ballagunk az utcán, és egyszer csak ellenállhatatlan vágyat kezdünk érezni arra, hogy az előttünk haladónak összecsattantsuk a bokáját. Ha idáig jutunk, jobb, ha aggódni kezdünk, mert ez a radikalizálódás előszobája.

És ez ellen a a kórság ellen nincs védekezés! Hiába élünk mintapolgárként, hiába fizetjük a járulékokat és hiába járunk el kéthetente gyónni, jön egy furcsa késztetés és máris úgy nekimegyünk a világnak, mint a pinty. Amikor pedig ez bekövetkezik, isten óvjon meg bennünket önmagunktól. Agyunk elborul, és mire az EU-s jogharmonizáció annyit mondhatna: kötelezettségszegély, már régen koloncos idiótaként tombolunk az utcán, elpusztítva mindent és mindenkit, aki az utunkba kerül.

A tudomány jelenleg is azon dolgozik, hogy megfejtse a rejtély titkát, de hiába, mert radikalizálódás elleni szérum nem létezik. Csak annyit tehetünk, hogy figyeljük a környezetünket, és ha valakin fölfedezzük a bajt, ütemes hangon skandálni kezdjük: nem félünk, nem félünk! Általános vélekedés szerint az a legjobb védekezés, ha az illetőt békén hagyjuk a maga dúlásában és futunk, amerre látunk. A nagy számok törvénye szerint ugyanis annak valószínűsége, hogy minket fog agyonsúlytani a radikalizálódott ipse kése, bárdja, bombája vagy bérelt tehergépjárműve fordítottan arányos az utcán mászkálók számával és a közte meg miköztünk mért légvonalú távolság négyzetével, ami egy százezer főnél nagyobb városban nem egy nagy szám.

De ez engem nem vigasztal, mert a szomszédomban lakó bácsi nyugalma vihar előtti csönd. Lehet, hogy ebben a kiismerhetetlen, lebegős állapotában élete végéig megmarad, de lehet, hogy már holnap előrukkol valamilyen mutatvánnyal. Például amikor elsietek mellette, fogja magát és utánam köszön.  Rágondolni sem merek, mi fog történni ezután.