A román fogoly, avagy a forradalom kárvallottja

Amikor Táncsicsot az ünneplő tömeg kiszabadította a budai várban lévő börtönéből, és beültette a kor csúcsjárművének számító kétlovas hintóba – ez olyan volt, mintha valakiért ma Bentley-el mennének a Gyorskocsi utcába – , a kocsis határozottan a lovak közé csiholt egyet az ustorával. A derék igavonók schaffhauseni óramű pontosságával vették a jelzést, és úgy megugrottak, hogy a jármű kipörgetett, füstölő kerekekkel röpült át a Bécsi kapun, le a forradalmi hangulattól lüktető Budára, onnét pedig át a még forradalmibb hangulatú Pestre. Egyes források szerint a két városrész versengett is abban, hogy ki a forradalmibb, ám ebbe most ne menjünk bele, mert messzire vinne eredeti tárgyunktól, ami – vagy inkább aki – nem más, mint Eftimie Murgu, 1848. március 15-ének legnagyobb kárvallottja.

Nem tudni, hogy ez a kis növésű, és a sok papírnézegetéstől kissé görbe hátú ügyvéd milyen vétségekért került áristomba, de tény, hogy ott raboskodott a mi Táncsicsunk mellett. Csak egy vastag fal választotta el őket egymástól, amelyen még át sem kopoghattak, nemhogy üzenetet válthattak volna. Az a tény viszont, hogy Murgu a Várban és nem holmi betyárfogdában raboskodott, arra enged következtetni, hogy ő is a rendszer ellensége volt. Nem biztos, hogy olyan színvonalon, amilyenen a mi Táncsicsunk, de ha csupán a jog útvesztőiben tévedt tiltott területre, már az is elég. Magányosan rostokolt szűk levegőjű, ám a kor követelményeinek megfelelő cellájában, amit Táncsics börtönéhez hasonlóan csak néhány deszkával ablakoztak be. Ezek viszont egy félig magas falakkal körbezárt, félig leugorhatatlanul és leereszkedhetetlenül mély kilátóra néztek.

Amikor Murgu észrevette, hogy a szomszédságában fogolyszöktetés zajlik, szívdobogva várt a sorára. A logika szerint az ő ajtajának is ki kellett volna nyílnia, beengedve a régóta várt szabadságot, ám a lárma megcsöndesült, majd meg is szűnt. Murgu kezdetben nem nyugtalankodott, de estefelé azért már dörömbölt az ajtón. Később a dörömbölést kiáltozással is megspékelte, de hiába: sem az őrség, sem a felmentők nem siettek a segítségére. Lefeszegette hát a deszkákat az ablakról, és kimászott arra a gyér fűvel benőtt, apró kilátóra, ahonnét szemmel tarthatta a várost. Itt is megpróbálkozott a kiabálással, de a hangja alig jutott messzebb a varjak károgásánál.

Murgu ekkor már komolyan megrémült, mert iskolázott ember lévén azonnal fölfogta, hogy őt bizony itt felejtették. Ez még nem is lett volna olyan nagy tragédia, de az épület börtön jellege a forradalom győzelmével tartósan megszűnt, és ebbéli vonatkozásában többé nem érdekelt senkit.

A román fogoly ennek következtében egy teljes hónapig élt azon a gyér füvön, amit a kilátón tépkedett magának, és mert közben annyira legyengült, hogy kiabálni sem volt ereje, csak a keserűség és a magyarok iránt érzett gyűlölet tartotta életben. Ezt fogyasztotta reggel, délben és este, de mivel ebből a körülmények megfelelő alakulásával mindig van utánpótlás, amikor végül egy szabadelvű társaság megtalálta, még pislákolt benne egy hangyányi élet.

Eftimie Murgu további sorsáról nincsenek információk. Csak sejteni lehet, hogy ezek után nem akart ebben az őrült városban maradni, inkább visszament az övéi közé. De a magyar történelemben még így is jut neki egy rövid bekezdés, meg egy kétes titulus: ő 1848. március 15-ének legnagyobb kárvallottja. Megfelelő helyen és időben akár ez is okot adhat a büszkeségre.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.