Táskámat menet közben dobtam a vállamra. Ahogy az átjáró végén kifordultam a ház mögötti járdára, hajamba belekapott a meleg nyári szellő. Élveztem a napsütést, a férfiak elismerő és a nők irigy pillantásait.
Tenyeremből szemellenzőt formáltam a homlokom előtt, és a megbeszélt helyet vizslattam: bent áll-e már barátnőm autója? Sehol semmi, ráérek. Lassítottam kissé, megfeszítettem a derekamat. Átgondoltam újra, miről is kell beszélnem az értekezleten, miféle kérdésekre számíthatok. Gondolkodás közben a járdát kémleltem. Jobbára a repedéseket, töredezettségeket akartam időben felfedezni, mert a bokaszalagjaim egyre kevesebb ficamot voltak képesek tolerálni. Nem, nem… nem a magas sarkúnak köszönhetően, hanem a tiniként lefutott kilométereknek a vékony talpú „dorkóban” a rosszul aszfaltozott Sümegi úton.
Félhangosan dudorászva lépdeltem, sikeresen véve minden akadályt a combos hézagoktól a kutyapiszokig.
Aztán megláttam! Ott hevert egy keskeny, feszes résben. Többszörösen csavart felületén megvillant a napsugár. Megálltam. Pár pillanatig gyönyörködtem egyenletes ritmusban futó tekervényeiben, ezüstös csillogásában, kecsességében. Körülnéztem. Sehol senki. Nem szoktam az utcán felszedegetni mindenféle kacatot, néha még az elejtett aprót is hagytam elgurulni, de most lecövekeltem és próbáltam a résben nyomorgó rugóról minél több információt szerezni minél kevesebb szájtátással. Ezek után azt mérlegeltem, hogy egy váratlanul felbukkanó szemtanú előtt is le tudok-e érte hajolni tekintélyvesztés nélkül. Nem szoktam múlhatatlan vonzalmat érezni holmi spirál alakú fémizék iránt – de ez megfogott. Láttam rajta, hogy többre hivatott, mint a töredezett járda hasítékában megrozsdásodni. Laza mozdulattal leguggoltam – bár a hajolgatás kissé kényes ténykedés volt a rokolyám feszességének okán – és kimentettem a rugót szorult helyzetéből. Ott feküdt hálásan a tenyeremen, majdnem annak teljes hosszában, csilivilin, szabályos kacskaringóival elkápráztatva, két végén egy-egy masszív kampóval.
Dudálásra lettem figyelmes. Persze, megyek már – rohanok! Barátnőm nyomta a dudát, én meg igyekeztem kilépni, amennyire képes voltam erre, miközben a rugót beledobtam a táskámba. Volt már ott néhány apróság, mint egy jóféle szatócsboltban. Néha-néha kiborogattam a tartalmát, szelektáltam kicsit, a maradékot pedig vagy visszahánytam a tatyóba, vagy új táskát üzemeltem be, amibe átcókmókoltam.
Mire bezuttyantam az anyósülésre, már megfeledkeztem a szütyő mélyéig meg sem álló rugóról a rúzs, notesz, tollak, fésű, papírzsebkendő, szempillafesték, mp3 lejátszó, szemüvegtok és még ki tudja, miféle hasznos holmik társaságában.
Az értekezlet olyan volt, amilyennek mindig is tapasztaltuk – hosszú és unalmas. Elfogadtuk, helyeseltünk, jóváhagytuk, csatlakoztunk, aláírtuk. A másnap, harmadnap és sokadnap ugyanolyan menetrend szerint telt, mint az előző százhatvanöt.
A százhatvanhatodik, szerdai napon a megszokott útvonalon ballagtam haza. Ráérősen, az egyre közelgő nyári szabadság viszkető érzésével. A ház mögötti parkolóhoz közeledve egyre hangosabb, színpompás szentségelés töltötte be a lakótelep szabad zugait. Annál a költői befejezésnél, hogy ”a nőnemű felmenőjét bírja szaporodásra!” – lecövekeltem. A szomszéd verdájának motorháztetője felnyitva, a motorházba pedig vagy öt pasi hajolt bele, és mondott okosakat a motor krehálásának okáról. Szavukat nem értettem – nem csak azért, mert egymás szavába vágva ordibáltak, hanem mert az autószerelési szakzsargon nem az erősségem. Közelebb léptem.
„Mi történt ezzel az autócsodával?” – fordultam a magát poétikusan kifejező szomszédhoz.
Ő újra ordibálva magyarázott. Néhány szót kiragadtam a mondandójából, úgymint: „….ez a rohadék….nem kapja el…..kiakad… tetves vacak…..leugrik róla….!” Hm. Most sem láttam tisztábban, de nem adtam fel, hogy megértsem a problémát. „Mit tudtok csinálni az óbégatáson kívül?” – tettem fel a lényegi kérdést. „Nem sokat. Nincs hozzá alkatrész” – kesergett amaz. „Mert? Mi kéne?” „Csak egy rugó” – ingatta a fejét az egyik segítőkész barát. „Olyan, mint ami a golyóstollakban van?” – kérdeztem ámulva. „ Majdnem. Kicsit nagyobb.” – mosolyogtak elnézően a fiúk. Ránéztem a motorra, a valósnál nagyobb hozzáértést mímelve megcsóváltam a fejemet. A következő pillanatban megvilágosodtam! Fülig szaladt a szám, belekotortam a táskámba, néhány pillanatig turkáltam benne mielőtt kihúztam ökölbe szorított kezemet. Diadalmas mosollyal az arcomon kinyitottam és a szomszédom orra alá toltam. A csodaszép rugó pihent tenyeremen. Úgy nyúlt utána, mint aki attól fél, hogy megharapja – nem akart hinni a szemének. Rajta kívül még négy teremtés koronája nézett rám áhítattal vegyes bambasággal. Miután a raplis autótulaj magához tért, az agyon szidalmazott kar után nyúlt, ráakasztotta a rugó egyik végét, majd alatta valami kütyühöz rögzítette a másik végét. Beült az autóba és indított. A motor felberregett, némi unszolásra hajlandó volt alapjáraton folyamatosan duruzsolni. A férfiak kiegyenesedtek, letörölgették a ráncokat a homlokukról, és összepacsiztak.
Én pedig hátat fordítottam nekik, és csak reméltem, hogy titokban mindegyik küld utánam egy-egy vállveregető pillantást.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Nekem sajnos csak most volt időm elmerülni benne vagy inkább rárugózni,de jobb később,mint soha… Kihagyhatatlan sztori! Gratulálok Rita! Puszi. Edit
Ritus, ez nagyon jó!?
Igazi Furjános furmány! Nagyon tetszik!
Így péntek délután a napi rugózások után nagyon kellemes, levezető olvasnivaló volt. ??
Így péntek délután a napi rugózások után nagyon kellemes, levezető olvasnivaló volt. ??
Gratula Andi a tartalomhoz es a stilusodhoz is. Erdemes lenne mäskor is irnod! Puszi:Märti
Nagyon tetszett! Gratulálok szeretettel! <3
Rita! Egy rugóra jár az agyad! Tetszik!
Klassz volt Ritus, csak így tovább!
Szebbé tetted ezt a borús kedvtelen napot . Köszönöm Feri.
Nagyon jó! 🙂 🙂 🙂
???????
Óriási 🙂
Nem vártam meg az estét 🙂