Eblegor von TrottleLehetünk hívők, ateisták vagy ingadozók, ha a karácsonyi vállalati bulin az undorító, kövér főnök beleszédül a halászlés kondérba, a jelenlévők mind egyetértenek abban, hogy van isten. Ugyanez negatív irányban is érvényesül, ha az undok, kutyagyűlölő szomszédunk nyer a lottón. Nincs isten, mondjuk ilyenkor, és dühödt kiábrándultsággal apró fecnikké tépkedjük a saját szelvényünket.
De gondoljunk, vagy tegyünk bármit, isten mindig ott van velünk, körülöttünk, és túl azon az ősi igazságon, hogy egyszer mindenki találkozni fog vele, élénken figyeli, mivé formáljuk magunkat és a környezetünket. Sokak szerint istent félni kell, pedig a türelme betölti a mindenséget. Tegyük szívünkre a kezünket és valljuk be: mi egészen piciny sérelmekért is harci fokost ragadunk, miközben ő békésen tűri, hogy tömegével irtjuk egymást. De van egy határ, amit isten sem enged átlépni: amikor a bolygó létét kezdjük fenyegetni, határozottan és erélyesen beavatkozik.
Azokban az időkben, amikor az ember még nem ismerte a nanotechnológiát, elég volt leszórnia néhány villámot, és a dőre társaság azonnal magához tért. Aztán valaki rájött, hogy a fényesen cikázó izé csak egy elektromos kisülés, mire isten nevetett egyet és elővette a meteorzáport. Később, amikor rájöttünk, hogy az égből jövő tűzgömbök ellen úgy védekezhetünk, hogy nem zsúfolódunk be egyetlen városba, nyakunkba zúdította az özönvizet.
Ma már ismerjük a korszerű vízgazdálkodás fortélyait, ezért egy újabb árvíz nem jöhet számításba, pedig isten eltökélte, hogy megint móresre tanít bennünket (az okokat nem sorolom fel, mert tele van velük a média). De ez a játszma közöttünk és isten között az idők során rengeteget finomodott. Minden egyes alkalommal, amikor megleltünk egy darabkát abból a szétszórt, de mégis egybefüggő tudásanyagból, amellyel isten átitatta a mindenséget, büszkén és öntelten hirdettük, hogy legyőztük a teremtőt. Tudjuk, hogy az anyag atomokból áll, az emberi test pedig sejtekből, a sejtek pedig molekulákból, és nem a gólya hozza a kisbabát. Valami azért mégsem stimmelt, mert ezek a fölfedezések szemernyivel sem hoztak bennünket közelebb ahhoz az ősi kérdéshez, hogy mi ennek az egésznek a rendeltetése, ám egyre buzgóbban és gátlástalanabbul kergettünk istent az atomokból a kvarkokba, a kvarkokból a rezgésekbe, onnét meg a fekete lyukakba, ahol per pillanat számunkra a megismerhetőség határa húzódik.
A tudomány úgy tartja, isten folyamatosan ütközeteket veszít a racionális gondolkodással szemben, mert ebben a fejlett, CGI-s világban egy B-kategóriás mozit sem lehet eladni az égő csipkebokor effektussal. De mert mostanra olyan gyalázatosan leamortizáltuk a bolygónkat, hogy aktuálissá vált az újbóli rendbetétele, istennek lépnie kellett.
És lőn este és lőn reggel, aztán, a ki tudja, hanyadik napon mondotta volt, hogy legyen koronavírus. Zsenialitását fényesen bizonyítva nem olyan betegséget zúdított ránk, amely azonnali halált okoz, mert a jelenlegi eszközeinkkel ezt könnyen kivédhetnénk. Hatalmánál fogva akár kígyóméreg-permetté is változtathatta volna a levegőt (isten őrizzen meg attól, hogy ötleteket adjak neki!), de a teremtőnek részint van türelme, részint nem is annyira kegyetlen, hogy ne adná meg nekünk a védekezés lehetőségét.
Ránk küldte hát ezt a vírust, amiről már tudjuk, hogy ellenáll a nyomásnak, a hőnek, és a jég hátán is hosszú időn keresztül megél, miközben magában hordozza a halál lehetőségét. Nem olyan radikálisan gyors, mint a pestis, és nem is annyira kivédhetetlen, mint az AIDS, de minden briliáns vonása mellett van egy olyan tulajdonsága, amellyel láthatólag nem tudunk mit kezdeni. A kiinduló helyzet az, hogy ez ellen a kórokozó ellen a szervezetünk nem képes tartós védelmet kiépíteni. Ha egyszer elkaptuk, el fogjuk kapni másodszor és harmadszor is, mindez csak idő kérdése. Védőoltást tehát nem nagyon érdemes ellene gyártani, mert gyakorlatilag fél évente injekciózni kéne vele a föld egész lakosságát. A feladat már önmagában is megoldhatatlan, főként úgy, hogy ez a kis szörnyeteg folyton mutálódik, így megeshet, hogy a nagy nehezen előállított vakcina már akkor haszontan lesz, amikor elkészül. Figyelembe véve azt, hogy a gyógyultak nem lesznek immunisak, és szinte mindannyian kisebb-nagyobb tartós egészségkárosodással kecmeregnek ki a betegségből, ha másodszor, harmadszor, negyedszer is elkapják ezt a vírust, az minden alkalommal nagyobbat üt rajtuk.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a fertőzöttek ellátása, gondozása hatalmas anyagi megterhelést jelent, vagyis egy bizonyos fertőzöttségi szint fölött törvényszerűen összeomlik az egész világgazdaság. Ez pedig nem olyan összeomlás lesz, mint a középkori pestisjárványok idején, amikor a túlélők izolált helyekre vonulva, önellátó módon újraindíthatták a gazdaságot. Ma már minden mindennel összefügg, így néhány kicsiny, szinte nem is létező közösség kivételével az egész emberi civilizáció káoszba és megsemmisülésbe dőlhet. Gondoljunk csak a több tízmilliós metropoliszokra, meg úgy általában az urbánus életformára, amely jórészt a fogyasztás gerjesztésére szakosodott és ebben is egzisztál. Ma már nemhogy egy hi-tech gyárat, egy kovácsműhelyt sem tudnánk működtetni a globalizáció körforgása nélkül.
A jelek tehát egyértelműen arra utalnak, hogy ebbe a vírusba bele fog dögleni az emberiség, és nem is azért, mert annyira és olyan egyértelműen halálos, hanem mert megszakítja azt a körforgást és logisztikai lüktetést, ami a világunkat meghatározó módon áthatja. Nincsenek kicsiny, önállóan működő életközösségek: a földműveléshez gázolajra, áramra, növényvédő szerekre és műtrágyára van szükség, a víz pedig ihatatlan megfelelően összetett technológia nélkül. A globalizáció, az őrület szintjéig fölfokozott áruforgalom nélkül pedig maga alá temet mindent és mindenkit, és mert ez, vagyis a globalizáció okozta azokat a mérhetetlen környezeti károkat, amelyeket a bolygó élővilágának okoztunk, ezt a találmányt fordította ellenünk a jóisten.
De a vírusnak van egy gyenge pontja, amely legyőzhetővé teszi: ha nem terjedhet emberről emberre, gyakorlatilag elpusztul. Rövid ideig él, de iszonyatos sebességgel szaporodik. Ha ezt megakadályozzuk, és csupán két hétig olyan helyzetet teremtünk, hogy nem talál magának új gazdaszervezetet, utódok nélkül elenyészik. Ám ebben a folyamatban az a kulcs – és itt rejlik isten mérhetetlen zsenialitása –, hogy ez ellen a csapás ellen a globalizáció szintjén kialakított összefogásra van szükség. Ha mindenki leül a fenekére, és két hétig otthon marad a világ ugyanolyan lesz, mint 2020 előtt volt, de ha csak egyvalaki megszegi a szabályt, máris csökken a túlélésünk esélye. Minden szabályszegő kisebbíti a győzelem esélyét, mégpedig exponenciálisan, vagyis két személy nem hétmilliárd per kettő, hanem hétmilliárd per négy, három személy hétmilliárd per huszonhét, négy pedig hétmilliárd per kétszázötvenhat értékkel avatkozik bele a védekezés hatékonyságának csökkenésébe. Egy gyors fejszámolással kideríthető, hogy ha az emberiség öt százaléka azt mondja, isten nem létezik és ez a veszély mondva csinált, szikra szemernyi esélyünk sem lesz a világkatasztrófa elkerülésére.
A bölcsek úgy tartják, a Krisztus utáni ember már nem kap jelet. Isten nem közvetíti, hogy mit vár tőlünk, de azért megadja az esélyt, hogy magunktól rájöjjünk erre. Most például egy furcsa társasjátékot játszik. Legyőzni őt sem ebben, sem másban nem leszünk képesek, és nem is ez a tét, hanem a kiút meglelése. Azt várja el, hogy fogjunk össze, talán most, először amióta kikergetett bennünket az Édenkertből, és akkor méltók leszünk a folytatásra. A játéktáblán heverő zsetonok között ott van számunkra egy joker is: a szabad akarat.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.