Gyakran megesik, hogy ha a velem egykorú férfiak összejönnek egy beszélgetésre, előbb-utóbb előkerül a katonaság, mint téma. Ilyenkor persze, ha vannak a társaságban nők is, vagy olyanok, akiknek az életéből ez az egy, másfél, két év kimaradt, fintorogva megjegyzik, hogy már megint a katonaság. Bár a magyar néphadsereg intézménye távolról sem volt egy rambóképző, és a laktanyákban eltöltött idők sem idézték a spártai agogé szellemét, mégis, akinek része volt benne, egy életre szóló élménnyel és emlékekkel távozott onnan. Így aztán kisebb-nagyobb történetek formálódnak, amiket az idő megszépít, hiszen tulajdonképpen csak egy jó buli volt az egész, fiatalok voltunk, vagányok, akik néha még a laktanyaparancsnok eszén is túljártak, satöbbi, satöbbi, satöbbi…
Azonban nem szabad mindent elhinni ezekből. Még akkor sem, hogy ha az összes ismeretünk, ami az azóta már megszűnt magyar sorkatonaságról megvan, az Angyalbőrben című egykori tévésorozatban látottakon nyugszik. Az összkép ennél jóval árnyaltabb. Nekem legalábbis az volt.
1991 tavaszán jött az a bizonyos, képeslap méretű papír, amin egy megindítóan kedves invitálás volt. Arra „kértek”, hogy ugyanezen év augusztus huszonakárhányadikán legyek kedves magamhoz venni a személyi igazolványomat, ha van, akkor az útlevelemet is, és egy kis tisztasági csomaggal a kezemben fáradjak le Ercsibe. Ez meg is történt. Ruha le, gyakorló fel és irány a század! Ercsiben nem szarakodtak olyannal, hogy karantén az újoncoknak, ezért mi rögtön az öreg katonák közé kerültünk. Megmutatták az ágyamat, a szekrényt, amibe mit és hogyan kell pakolnom, és akkor esett le, hogy a szabad életemnek egy időre lőttek.
Tizenegy éves korom óta anyám egyedül nevelt és csak későn éjszaka ért haza a munkából. Akkorra én már aludtam, és mikor felkeltem, ő még aludt. Tulajdonképpen azt csináltam és oda mentem onnantól kezdve, amihez csak kedvem volt és ahová akartam. Ráadásul kint volt egy lány, akibe szerelmes voltam. Takarodó után, az ágyamon hasra fekve bámultam kifelé a körlet rácsos ablakán, és szégyen, nem szégyen, potyogtak a könnyeim. Aztán elég rövid idő alatt meggyőztem magam, még elalvás előtt. Mi történhet? Tulajdonképpen semmi. Egy év, na és! Mikor vége lesz, még csak húszéves leszek. Ha elfogadom, hogy nem járhatok haza, mi mással foghatnak még meg? A sorkatonák körében ugyanis a hétvégi eltáv(ozás) volt a Szent Grál. Erre vágyott mindenki, ezért ezzel bárkit sakkban lehetett tartani.
Ercsi egy komor hely volt. Fiatal férfiak összezárva egy olyan helyen, ahová senki sem saját ötlettől vezérelve került, ez bizony csúnya dolgokat hoz a felszínre. Aki hozzám hasonlóan érzékeny lelkülettel bírt, és ezt az ott töltött idő alatt nem tudta magában kiiktatni, nehéz időkre számíthatott. Minden nap délután négykor, a hivatásos állomány távoztával elszabadult a pokol. Nem részletezném. Több társamat is láttam sírni, akik akkor az első napon, mikor én sírtam el magam az ágyon fekve, még lazának és rettenthetetlennek mutatták magukat. Megtették, amit meg kellett tenniük azért, hogy hazajárhassanak kéthetente, és ennek ára volt.
Rólam lassan-lassan, egy-két hónap után leszoktak az öreg katonák. Senki nem cseszegetett. Az ehhez vezető úton volt persze néhány affér, egyszer-kétszer azt hittem, hogy verés lesz a vége, de igazán az sem érdekelt. Amikor az érzékeny lélek pihenni tér, arra az időre magával viszi a konfliktuskerülő békés természetet is. Szerencsére, vagy az én szerencsémre, lökdösődésnél és kölcsönös durva szitkoknál tovább soha nem fajultak el a dolgok.
Aztán, ahogy telt az idő, mindenki belenyugodott a kialakult helyzetbe. A többség szenvedett, több-kevesebb rendszerességgel hazajárt, én meg a hétvégéimet szinte mindig egy őrtoronyban töltöttem. És esküszöm, meg voltam ezzel elégedve! Furcsa, nem? Bezárva egy ótvar laktanyába, életemben először tudatosult bennem az, hogy a szabadságnak is vannak árnyalatai. Én akkor ott ezek közül egyet, talán az egyik legfontosabbat, maradéktalanul átélhettem.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
