Salánki AnikóJános ivója a falu közepén volt, ezt nevezik marha nagy mázlinak. Pedig nem az volt, hanem a természetes ősi építési mód maradványa. Mert egy hagyományos falu középpontjába anno kezdéskor felépült a templom, az iskola, az ivó. Persze nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Volt, ahova kastély, kúria, vadászlak is jutott. Utána a főutcán a gazdagabbak házai, szépen sorban, egymás után. Aztán lefelé rang és anyagi helyzet szerint húzták fel a házakat, házacskákat, viskókat, putrikat. Így nem volt – vagy csak ritkán – összetűzés. Mindenki tudta a helyét. Keresni se nagyon kellett senkit és semmit, útjelző tábla is minek? A falu tartotta a hagyományt, nem kényszerből, szokásból, hanem mert ezt diktálta az írott és íratlan helyi törvény. Zsákfaluban meg nem változnak úgy ripsz-ropsz a dolgok. Nem bizony!
Persze az iskola már bezárt, s ezt mindenki sajnálta. A templom is csak sátoros ünnepekkor nyitotta meg gyönyörű dupla ajtaját, sokan ezt is szóvá tették.
Egy pénteki nap késő délutánján Fuvaros belépett a kocsmába, és némi toporgás után kirobbant belőle a hír. A nagybetűs hír, amit ő tudott meg először, a megyeszékhelyen. – Jön a tévé! – bukott ki belőle, és neki támaszkodott a pultnak. Jani egy kis habot fújt le a sörös korsó széléről, és óvatosan odacsúsztatta a pult végéhez, ez volt az ötödik. A turisták nemrég érkeztek le a hegyről, persze, hogy megszomjaztak. Pénteki kirándulók, na, ez is ritkaságnak számít, s ez fontosabb volt, mint a tévé. Néhányan felnéztek, várva a folytatást.
– A tévé? Ki a nyavalyát érdekel? – mondta rosszkedvűen Nyanyó, aki helyből és alapjáraton utált minden tömegkommunikációs eszközt. Erzsi mama mentette meg a helyzetet, aki kíváncsian, s kicsit kacéran kérdezte meg, hogy ugyan mi a jó fenét keresne náluk a tévé? Fuvarosból pedig dőlni kezdett a szó. – A megyei tévé nyert egy csomó pénzt, hogy végigjárják a falvakat, és bemutassák a régi népi hagyományokat. Fizetnek is mindenkinek, aki szerepel, nem is keveset! – emelte fel göcsörtös mutatóujját a hámló vakolatú plafon felé, mint egy újsütetű szent. A pénz szóra Kálmán úr megigazította nyakkendőjét, és feltette a kérdést: – Mire fel? Mert ma már a falusi embert se lehet bevinni olyan könnyen a málnásba, mint régen – s határozott szemrehányással odakoppintotta poharát a pultra. Fuvaros meg a rászegeződő pillantásoktól kicsit zavartan dadogta, hogy népies dolgokat kell bemutatni, zenét, meg dalokat, szövést, fonást, meg ilyesmit, szóval, amit az öregek ráhagytak a családra. A csendet csak a recsegő ventillátor zavarta meg. – Ez szép – mondta Kálmán úr, és rábólintott. – Csak az a baj, hogy nálunk itt semmi ilyesmi nincs. Ez olyan település, ahol mindég becsületes, egyszerű emberek dolgoztak, éltek, meghaltak, s ez így van ez a mai napig. Mi a fityfenéről lehetne itt filmet csinálni?
A csend elmélyült. Erzsi mama viszont rögvest eltalálta szarva közt a tőgyit – helyi mondás szerint -,s a lényegre tért. – A pénz tényleg jól jönne, de miről lehetne itt népies hagyományt rittyenteni? Mindenki elmélyülten gondolkodott, de mielőtt bárki megszólalt volna, belépett Regina néni. Ahogy végignézett a döbbent arcokon, azonnal rájött, hogy valami történt, s rá is kérdezett. Megtudva a dolgot, több évtizedes dohányzástól karcos hangján felnevetett. – A szatyárolásról kell nekik beszélni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon – Majd elmeséljük, hogy ez ősi népi hagyomány mifelénk, apáról fiúra, anyáról leányra szállt. Senki nem szólt, mert mit lehetett volna erre mondani?
– Szatyárolás?– ízlelgette a szót kajánul Jani, a kocsmáros, de Erzsi mama feddő pillantására rögvest el is hallgatott. – Az hát – vágta rá Regina néni korát meghazudtoló ifjúi hévvel. – Ha meg rákérdeznek azok a tévések, csak jöjjenek hozzám, majd én elmesélem, hogy s mint volt a mi ifjú korunkban a szatyárolás. Kiitta a szinte észrevétlen kezébe kerülő fél kevertet, és elnyűtt csizmájában kicsattogott a kocsmából, sűrű csendet hagyva maga után.
– Hát, ha valaki, Regina majd elmeséli a szatyárolás hogyantját és mikéntjét – törölte le kaján vigyorral a sör pilledt habját Balázs bácsi a bajuszáról. – Mert ha ő nem, akkor soha senki – nézett körül a kopott ivóban, s már látta is maga előtt a megdöbbent tévéseket, akiket Regina bevezet az ősi néphagyomány rejtelmeibe.
– Szatyárolás – mondta fennhangon, s elnevette magát. A törzsvendégek magasra emelték poharaikat, s ittak Regina néni egészségére, és a szatyárolásra.
Csak a turisták néztek kicsit értetlenül.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.