A szép magyar verekedés – 2. a közönséges atyai pofon

2018-02-26
805 olvasó

A messzi távolodó idők Doppler-effektusával dereng emlékeimben az első közönséges atyai pofon, amelyet édes, jó apámtól kaptam bimbózó gyerekkorom hajnalán. Az ok és okozat ilyen vonatkozásban bizony gyakorta fakóvá válik, meghagyván a teret és a kibontakozást a fájdalmas emlékek metszően éles árnyjáték-képének. A teljes igazság ugyanis az, hogy erről a közönséges atyai pofonról nincsenek is emlékeim, mert mindez még a humán fajba történő betagozódásom előtt történt.

Ordítós, kiállhatatlan alak voltam. Az idegeneket olyan rideg irtózattal utasítottam el magamtól, hogy az már mondabeli. Odahaza nem volt velem baj, békésen eljátszogattam akár egy kopasz csutkával is, de ha elvittek vendégségbe, nagyot fordult a kocka. Mai szóhasználattal élve: nem találtam föl magam. Anyám még a kávét sem ihatta meg, máris jeleztem, hogy vessünk véget a zenének, s mint a megszégyenített legények Petőfi híres költeményében, villámsebesen kotródjunk haza.

Az esetek többségében ennek nem volt legyűrhetetlen akadálya: anyám zavart mosolygással felhörpintette a kávéját, aztán fölnyalábolt, és futott velem a saját házunk megnyugvást hozó biztonságába. De a krízist legtöbbször úgy oldotta meg, hogy bölcs magatartással távol tartott a közösségi élettől. Otthon maradt velem – mai kifejezéssel élve: szívott –, miközben apám könnyű lélekkel és rögeszmés állapotomról mit sem tudva járhatott kocsmába, meccsre, akárhova. Ám egy örökre emlékezetes napon úgy adódott, hogy apám legjobb barátja megházasodott és nekünk – a teljes rokonsághoz hasonlóan – családostól részt kellett vennünk az eseményen.

Az alkalomra engem is alaposan kirittyentettek – kaptam egy új pántos nadrágot –, és ez a körülmény az őrület szintjéig felidegesített. Már otthon megpróbáltam lefejteni magamról a maskarát, hogy a meztelen seggűség kiváltságát élvezve csúszkálhassak a konyha gondos kézzel mázolt talajszintjén. Csoda tudja, milyen trükkel fékeztek meg, de úgy tűnt, ez a titkos módszer beválik, mert a lagziban egészen a vacsoráig nyugton maradtam. Ekkor hozakodtam elő a családi legendáriumunk részévé vált mutatványommal.

A nemes társaság még csak a leves fújkodta, amikor nyüszkölni kezdtem, hogy elegem van, szedjük sátorfánkat, és tűnjünk el innen. Anyám csitítgatott, ahogy tudott, de nekem ez olaj volt a tűzre. Eleinte csak nyöszörögtem és pityeregtem, aztán, látva, hogy ezzel nem jutok semmire, átváltottam bőgésre. A vendégsereg egyre görcsösebben, és egyre vörösebb ábrázattal, ámde szótlanul kanalazta a tyúklevest, mert ilyen háttérzene mellett vidám csevegésről szó sem lehetett. Apám ekkor szembesült a számára rejtett valóság vérfagyasztó komolyságával. Szégyenében megpróbált az asztal alá bújni, ám egyszer csak elszakadt nála a cérna: hirtelen fölpattant, az asztalra csapta a kanalat, letépte nyakából a szalvétát, és egy olyan hamisítatlan agyai pofont kevert le nekem, hogy a kóccal kitömött változatát pénzért lehetne mutogatni. A lehető legközönségesebb volt, de működött.

A szóbeszéd úgy tartja, ettől a beavatkozástól varázsütésre abbamaradt az ordításom. Addig egy kényúr magabiztosságával ugráltattam anyámat, ő pedig szolga módjára engedelmeskedett, most viszont kaptam egy kijózanító macsalit. Ez az egy, föntről rézsút lefelé irányuló, enyhén nyesett pofonszerűség romba döntötte az egész archaikus világképemet, nem csoda, hogy egy kicsit be is pislantottam tőle. Részint ezért, részint meg a gondolattól, hogy az enyémnél erősebb akarat is létezhet a földön, meg sem mertem mukkanni.

A lagzi eztán már fergeteges volt, apám be is csiccsentett egy kicsit, és nem átallott több száz dinárt adni a cigányoknak, akik prédakerülgető hiénák kitartásával bazseváltak. Anyám a nagyvonalúság eme dőreséggel páros megnyilvánulását megengedhetetlen kilengésnek vélte, így másnap látványosan duzzogott. Énrám mindez nem volt hatással, mert az a közönséges atyai pofon visszahelyezett abba a kerékvágásba, amelyben azt megelőzően soha nem is tartózkodtam. Eztán már vihettek bárhová, sem rosszabb, sem jobb nem voltam a többi kölöknél.

A legfurcsább az, hogy magam sem tudtam, miért.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

5 Comments

  1. Jo van leirva, es valami eszemben jutott. Apukämtol egyser sem kaptam pofont. De anyukämnak nem volt ideje megmagyaräzni miert valamit nem jol csinältam, hanem egy nagy csattano pofon volt a napi välasz. Kb. 50 ev kellett mire räjöttem, mi hasznom van ebböl. Ma nehez megijeszteni.

  2. A kis Sanyika apukája nem volt túlzottan liberális szemléletű 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL