Majoros SándorLegáltalánosabb verekedési kifejezésformánknak a fenéken billentést tartja a közvélekedés, pedig ez a legritkább, amely a magyar tettlegesség mezején megterem. Alig találni olyan esetet, amikor valakit a szó fizikai értelmében is farba rúgnak, legalábbis azon a jó, békebeli módon, ahogy azt a magyar folklórkincs megkívánja.
Nemrégiben egy kutatócsoport kísérletet tett a „hátsó fertályon illetés” rekonstruálására, amihez a Képes Krónikában látható egy elveszett metszet jobb alsó csücskén szereplő ábra adta az alapot. Annak ellenére, hogy a kísérletre korszerű védőfelszerelés használata mellett került sor, nyilvánvalóvá vált, hogy a fenéken billentés sokkal inkább okozhat sérülést a kivitelezőjének, mint az elszenvedőjének.
Egyesek azt is kétségbe vonják, hogy ez a verekedési stílus egyáltalán létezett, ami vitát gerjeszt és megosztja a szakmát. Neves ütlegológusok egy csoportja szerint a magyar fenéken billentés a régmúltba vezethető vissza, és rituális szempontból erős rokonságot táplál a barázdabillegető közismert farokmozgásával (innen származik a billegetésre utaló elnevezés). Mások azt állítják, ez az egész csupán metafora, ami olyan szervesen épül be a közbeszédbe, hogy még vegyszerekkel sem lehet onnét kigyomlálni. Arra hivatkoznak, hogy a magyar mindennapok során elszenvedett munkahelyi elbocsátásokat „kirúgásnak” nevezzük, ám arra emberemlékezet óta nem akadt precedens, hogy valakit ténylegesen is odaállítottak volna az ajtóba, hogy a főnök nekiszaladásból egy leszorított rüszttel trafálja farközépen. A kirúgás tehát csak képletes, és nemcsak itt, hanem az élet egyéb területein szintúgy.
A tudományos vizsgálódás azt is feltárta, hogy a fenéken billentés csak akkor lehetséges, ha a megbillentett egyén erre abszolút nincs felkészülve és az ominózus pillanatban mozdulatlanul áll. Ilyenkor, nagy körültekintéssel meg lehet kísérelni a fenéken rúgását, ám a sérülés kockázata még így sem elenyésző. Megeshet például, hogy a lábfejjel megtisztelt egyén valamilyen kemény tárgyat, esetleg mobiltelefont tárol a farzsebében, ami leküzdhetetlen és agresszív akadályt jelent a rúgásra lendülő láb számára. Különösen szerencsétlen konstellációban az is bekövetkezhet, hogy a mobil rövidzárlatot kapva felrobban, és mint valami rakéta visszacsap a rúgó egyénre, lepörkölve a rüsztjétől a csánkjáig minden bőrfelületet.
Ezért senkit sem biztatunk arra, hogy otthon próbálgassa ezt a verekedésnemet, vagy ha mégis, ebben maradjon meg a verbális szinten. Ott ugyanis kockázat nélkül alkalmazható minden elképzelt és elképzelhetetlen módozata. Például szabadon adagolható, mint fenyegetőzés: („úgy fenéken billentelek, hogy egy héten át arató-cséplő gépeket szarsz”), mint történeti színezék („páros lábbal rúgott ki a boss, úgyhogy hangsebességgel távoztam”) , vagy csak simán, natúrban („de nagy kedvem lenne ezt a pacákot úgy istenigazából fenéken billenteni”).
Az a tény, hogy a fenéken billentés jól körvonalazható helyet vívott ki magának nemzeti verekedéstárunkban, az javarészt ennek a játékosan túlzó, vagy inkább túlzóan játékos jellemvonásunknak tulajdonítható. Érdekes, hogy miközben a valóságos, működőképes pofon szinte teljesen kiveszett a közfelhasználásból, a fenéken billentésre folyvást hivatkozunk, pedig maga konkrét, kézzel fogható – vagy inkább lábbal lendíthető – mivoltában nem is létezett. Ilyenek vagyunk, mi magyarok: mindig azzal kérkedünk, ami nálunk a legkevesebb.