Kipcsák JakabAz önben felmerülő kérdés teljesen jogos, kedves olvasó: vajon mitől nevezhető a szép magyar verekedés részének a Bud Spencer-es letaglózás? Aki nem tudná, miről van szó, emlékezzen azokra a bizarr lecsapásokra, amelyeket kizárólag a mackós termetű sztárszínész osztogatott. Leggyakrabban úgy, hogy a delikvensét a nyakánál fogva beszorította a bal hóna alá, majd jobb ököllel egy kiadósat koppintott a rosszfiú fejére. Máskor csak úgy natúrban sújtott rá – szintén ököllel – a vele kötözködő feje búbjára, vagy tenyéréllel a nyaka és válla metszéspontjába.
Nagy ívű, eltúlzott ütések voltak ezek, nyugodtan nevezhetjük őket színpadiasnak is. Ilyen látványosan megkomponált módon még Bicskapusztán sem verekednek, pedig ott aztán bőséges a kínálat, különösen csicsókaszüret után. A Bud Spencer-es taglózás ebből a megközelítésből azt az idealizált pörölycsapást testesíti meg, amelyet még a pörölycápák is megsüvegelnének. De ha ezzel valaki a tőről metszett, valódi életben megpróbálkozna, egészen biztosan képen röhögnék az ellenfelei.
Ennek dacára ez a verekedési stílus részévé vált a magyar folklórnak. Nem azért, mert átkerült és beépült a kultúránkba, hanem mert köztudottan imádjuk a Bud Spencer-es filmeket. Ha a tévéműsor végképp becsődöl, egy tetszőlegesen kiválasztott Terence Hill–Bud Spencer mozi jelenti a megváltást. Éppen ezért a fentebb emlegetett verekedési stílus azt a fölényes lazaságot hozza el az életünkbe, amelyre konfliktusaink során félig titkoltan, félig bevallottan vágyakozunk.
Nincs olyan józan belátású magyar ember, aki ne érezte volna már elementáris szükségét annak, hogy valakihez odalépve, rásózzon egyet a fejcsúcsára. Az írott történelem nem tart nyilván olyan esetet, amely alátámasztaná, hogy ezt a vágyakozást beteljesülés követte volna, ám a misztikus kívánság ettől még nagyon is létezik. A pszichológia viszont határozottan kimutatta, hogy miközben este a párnánk csücskét rágva az álomba szenderedés előtti gátlástalan képzelgés állapotában lebegünk, szinte mindannyian eljátsszuk magunkban azt, hogy a főnökünket, rossz szomszédunkat vagy az utálatos ismerősünket ezzel a kreatív módszerrel térítjük jobb belátásra.
Mindez arra jogosít bennünket, hogy a Bud Spencer-es taslit nemzeti ikontárunk részeként bespájzoljuk a legmagyarabb verekedési metódusok közé. Nagyon hasonló ez a karikás ustor használatához, ami szintúgy mitikus fegyverünk, és levakarhatatlan része a magyar virtusnak, mégis csak elvétve vannak olyanok, akik használni tudják. A Bud Spencer-i taglóütés tehát a miénk, és bár nemzetközi szinten néhány jogvédő szervezet azért még megkérdőjelezheti a birtokba vételét, gyanítható, hogy maga a kiötlője és gyakorlója sem emelne ellene kifogást, ha megtudná: magyarabb lett a magyar fenéken billentésnél (erről majd legközelebb).
Én, mint e sorok írója, szinte látom, ahogy Bud Spencer egy fölöttem elsuhanó felhő csücskén ülve mindezt megértve és megtámogatva beleegyezően bólint.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.