A harmincas éveinek elejét taposó, szorgalmas és becsületes, bár ismerősei szerint kissé magának való Bekert Antal minden tekintetben megfelelt ennek az elnagyolt jellemzésnek, amelyet most annak dacára sem változtatunk át leleplező valósággá, hogy szinte kitapinthatóan erős olvasói igény mutatkozik iránta. Elégedjünk meg azzal, hogy Bekert Anti magányosan élt szerény, de egy szerelemmentes agglegény minden igényét kielégítő belvárosi lakásában, amelynek teraszán kísérleti jelleggel chilei paradicsomot termesztett virágcserépben. Már ez a tény is összehozhatta volna a szomszédban lakó, ugyancsak magányos újságírónővel, aki határozott érdeklődést mutatott Anti botanikusi képességei iránt, valahányszor egy szál combközépig érő garbóban – kezében egy nagy bögre kávéval –kivonult az Antiéhez hasonlóan miniatűr teraszára cigarettázni. Ilyenkor váltottak egymással néhány szót, aztán mind a ketten bementek a lakásukba és becsukták maguk mögött az ajtót. Anti szerette a csöndet, a tévé hangerejét sem húzta följebb hetesnél, ami pont elég ahhoz, hogy az ember a hírolvasó hangja mögött az esetlegesen betévedt poloska motoszkálását is észrevegye, így gyakran hallotta, hogy az újságírónő metált nyomat a maga kuckójában, de mivel ezt sosem éjjel tette, nem törődött vele.
Anti nem volt precíz ember, a levetett zoknijai minduntalan bemásztak az ágy alá, és ott saját életközösségeket hoztak létre, de ahhoz ragaszkodott, hogy minden reggel tiszta vasalt inge legyen, amit feleség, anya, nagymama, bejárónő vagy egyéb hadra fogható fehérnép híján, maga állított elő. Nemrég vett egy új vasalódeszkát, mert a régi egyik reggel fogta magát, és mint az agyonstrapált sivatagi öszvér, összerogyott. Anti tudta, hogy vasalódeszka nélkül nem élet az élet, és rögtön hozzáfogott az új eszköz beszerzéséhez. Az ilyesmit általában a neten keresi meg az ember, miután hosszan tanulmányozta a szakfórumokat. Anti mindenben követte ezt a gyakorlatot, de aztán mégis úgy alakult, hogy egy nap, hazafelé jövet észrevett egy vasedény-boltot, és tett vele egy próbát. Talált is egy elegáns, modern kivitelű deszkát, bravúrosan megvalósított átmenet volt az űrrakéta és a szörfdeszka között, de otthon, amikor lefejtette róla a fóliát, rájött, hogy rossz vásárt csinált. A deszka annyira könnyű volt, hogy sima talajon is billegett. Ügyetlenkedve vasalt rajta egy inget, és vállfára téve fölakasztotta a beépített szekrény ajtajára.
Később, amikor már túltette magát a deszka miatt érzett csalódásán fölvette az inget, és elment kocsmázni. A csupasz vállfa ott maradt az ajtón, és ennek később drámai következményei lettek. Nem olyan értelemben, hogy az eszköz valamilyen balesetet okozott, hanem éppen ellenkezőleg. Amikor Anti hazaért, úgy, ahogy volt, ruhástól ágyba dőlt. Az éj közepén viszont fölriadt, és a pillantása rögtön rátévedt a szekrényajtón hagyott vállfára. Talán a megváltozott tudatállapota, talán valamilyen kozmikus erő miatt – a pontos indokot sosem fogjuk megtudni – úgy találta, ez a holdfényben fürdő kontrasztos forma kifejezetten figyelemkeltő. Megivott egy pohár vizet, aztán alaposabban szemügyre vette az eszközt.
Reggel, amikor a telefon fölébresztette, a különös érzése ott folytatódott, ahol az éjjel abbamaradt. Igaz, hogy a vállfa a nap világában szikárabbnak látszott, de valami rejtett erotika is előbukkant belőle. Mindez hasonlított arra a hétköznapokból ismert jelenségre, ami a fakó, szürke lánykákat jellemzi. Köztudottan őket is szépséges pillangóvá képes változtatni a férfiúi sóvárgással ötvözött alaposabb odafigyelés.
Antit ez a sokféle összetevőt magában foglaló misztikum csalta kelepcébe. Eleinte azzal is megelégedett, hogy órákon át nézegette a vállfát, aztán ezek a passzív időszakok különféle társas – és intim tevékenységekkel – egészültek ki. Egyre többször fordult vele elő az, hogy odahúzta a foteljét a szekrényhez, és a vállfa alatt, rézsút fölfelé pislogva itta meg a kávéját, vagy tévénézés helyett, kellemes tompított fényben borozgatott vele.
A megszólításától viszont ódzkodott, mert hát mit is mondhat az ember egy vállfának? A szépség meg a kívánatosság egy dolog, és más a politikai beállítottság meg a világnézet. Mindig ott van a pakliban az, hogy a szimpátiánk a másik oldalon áll, és olyan elveket támogat, amelyek minket normális esetben viszolygással töltenek el. Ez még a testi vágyat is lelohasztja, mert óhatatlanul is előhozza a gondolatot, hogy jó, rendben van, eljutunk az ágyig, de aztán az aktusnak vége lesz, és meg kell nyilatkozni. Nem várható el egy vállfától az, hogy kijelentse: ilyen jó még soha senkivel nem volt neki, mióta a gyalugépről lekerült, de még ha ezt mondaná, az sem vinné előbbre az ügyet. Anti tudta, hogy ezt a kacér teremtést más módon kell meghódítania, és meg is tett mindent ennek érdekében.
A lakást radikálisan átformálta. Kidobált minden férfias holmit, és kissé nehezen bár, de megszabadult a konkurens vállfáktól is, nehogy az a vád érje, miközben teszi a szépet, a háttérben több hangszeren is játszik. Végül csak az ágy, a beépített szekrény, a fotel, az állólámpa és egy faliszőnyeg maradt, mert ezek úgy tűnt, nincsenek rossz hatással a még mindig kacéran távolságtartó vállfára.
Aztán egy viharos, bortöltögetős estén megtörtént az, amire Anti az első éjszaka óta vágyakozott: a vállfa elfogadta a közeledését. De ne gondoljon senki olyan lapos és fantáziátlan együttlétre, mint amilyen mondjuk, egy útszéli gyümölcsös ládával esik meg. A vállfáknak bonyolult lelki életük van, szeretik, ha kedves, becéző szavakkal terelik el őket attól a csupasz valóságtól, amelyet a sors nekik rendelt. És ez nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Antit többször is a kétségbeesés kerülgette, mert úgy találta, képtelenség fogást találni ezen törékeny valamin, akár a szó elvont, akár annak konkrét, gyakorlati értelmében vesszük.
De a mozgalmas éjszaka után megnyugvásos nappal következet, és Anti életében először tapasztalta azt, milyen érzés szerelmes lobogással ébredni egy olyan ágyban, amelynek az övével párhuzamos párnáján ott pilled egy társ. Óvatosan kilopózott a konyhába, kitárta az ablakot, és nagyot nyújtózkodva kilépett a pici erkélyre. A szomszéd újságírónő már kint cigarettázott, és szakmájából adódó éleslátással azonnal fölfedezte Antin a változást. Meg is kérdezte, mi történt, mi ez a fényes jókedv, és Anti kertelés nélkül megadta a választ: szerelmes vagyok, életemben először mondta, és már ment is, hogy kávét vigyen szíve választottjának. A csészét a fekhely mellé tett hokedlire helyezte, majd ő is visszamászott a paplan alá.
Aztán már csak feküdtek egymás mellett, szerelmesen, átszellemülten, ahogy csak két boldogságra lelt ruhaakasztó képes.
e
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
Hiánypótló 🙂