A sződteleki atomcsapás hiteles története

2017-09-06
718 olvasó
A sződteleki események voltak azok, amelyek egy köztiszteletben álló tanárembert a romlás útjára taszítottak: Gyenes Péter középiskolai matematika-fizika szakos tanár ekkor döntött úgy, hogy nem csak lemond az iskolai rádióamatőr szakkör vezetéséről, de örökre fel is hagy ezzel a technikai hobbival. Továbbá a józan életű férfi egy üveg Triple Sec likőr egy ültő helyben történő elfogyasztásával a masszív alkoholizmus útjára is rálépett, ami alig pár évvel később a válásához, két rajongva szeretett gyereke elvesztéséhez valamint egy egyre reménytelenebb belgyógyászati és pszichiátriai kezeléssorozathoz is vezetett. Egyébként Sződteleken meghalt egy ember is, de haladjunk sorjában, és előre bocsátom, hogy amit most elmesélek, természetesen nem tálalta a sajtó, sőt a rendőrség, az iskola és a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség képviselői arra az egybehangzó következtetésre jutottak, hogy tekintettel a hidegháborús helyzetre, a szemtanúknak hallgatniuk kell. A történet borgőzös estéken, poharak legmélyéről került elő olykor-olykor, hogy aztán megint ledugózza a csend direktívája.

A sződteleki tábort a kerületi tanács üzemeltette, és nyaranta többnyire az Ifjúgárda tagsága gyakorlatozott itt, de tartottak benne vezetőképzőket, olykor pihenhettek itt az úttörőtörténészek, és igénybe vehették más kollektívák is. Gyenes Péter tanár úr kerek nyolc hónapon át kilincselt az iskolai KISZ-titkárnál, az igazgatóságnál, a tanácsnál, a kerületi KISZ-vezetésnél, a pártnál, hogy 1983 júliusában elvihesse alig két tucatnyi tanítványát, akik a szakkörben tanúsított szorgalmukkal kiérdemeltek két hét táborozást. Csuda ügyes egy csapat volt ez! Természetesen a felettes társadalmi szervezetek szigorú ellenőrzése alatt maguk építettek világvevő rádiókészülékeket, valamint nagy teljesítményű adóvevőket is, amelyeket aztán a világbéke szolgálatába állítottak. Először az ország területén működő más rádióamatőr klubokkal vették fel a kapcsolatot, majd egy újabb engedélyezési kör végén csehszlovák szakkörökkel is, amelyekkel természetesen oroszul beszélgettek. A csapatból kitűntek a Szalay testvérek, István és Péter, akik miatt Gyenes tanár úrnak egyszer meggyűlt a baja, mert osztrák frekvenciákra hangolták adóvevőjüket. A kémkedés vádját sikerült elhessegetni, de a kerületi KISZ-titkár, Schultz elvtárs – iskolán belül: Béla – hathatósan felhívta a figyelmet a probléma súlyára:

– Figyelj már oda rájuk, Petikém, b…ssza meg, mert a tökünkre fognak lépni!

Ez segített. A Szalay testvérek belátták tévedésüket, és egy időre nyugalom szállt a szakkörre.

Amikor a csapat megérkezett Sződtelekre, a gárdisták már egy hete ott voltak, és eddigre kiderült, hogy fegyelmezett közösségük szociometriai vonalait alapvetően egy Tolnai Etelka nevű lány működése határozza meg. Alacsony, 150 centiméternél nem magasabb, tüske hajával kifejezetten golyófejűnek ható, érdektelen arcú lány volt, akit azonban termetes keblekkel és gömbölyű csípővel áldott meg az ég, ráadásul igen könnyen volt kapható. Az első éjjel a barakkban a bejárattól jobbra és balra az alsó ágyakon fekvő Szalay testvérek, akik persze technológiai kérdésekről pusmogtak a sötétben, véletlenül meghallottak egy hosszú és ingerült párbeszédet, amelyet két gárdista fiú folytatott a közelben megállva, és amely párbeszédben mindkét oldalról a következő mondat ismétlődött notóriusan:

– Ma én b..szom meg az Etát!

Másnap reggelre derült ki, hogy a vita Baronics András és Bauer Jóska között zajlott, és feltehetőleg Bauer győzelmével végződött, mert míg ő reggeli után a tábori trafik előtt Eta fülét nyalogatta, addig Baronics egy jókora monoklival támolygott elő szállásáról, és nem volt hajlandó kérdésekre válaszolni. A lány egyébként rezzenéstelenül tűrte a fülnyalogatást, de nem volt nehéz észrevenni, hogy közben már a rangidős Andrási Tiborral próbált szemezni.

Baronicsban kigyulladt a bosszú tüze. Kerülte Bauert, noha az igyekezett tréfára venni az egészet, és úgy beszélni, mint azelőtt. Egykori barátja hajthatatlan volt, és akkor sem nyugodott meg, amikor a negyedik reggelen a szerelmi bánatban, ivással töltött éjszaka után Bauernek végig kellett néznie, ahogy Eta a rangidős barakkjából kerül elő. A feszültség megmaradt.

A rádióamatőröket amúgy nem nagyon érdekelték a gárdisták problémái, közöttük, de némileg elszigetelten éltek tőlük. Fegyelemkedvelő tanáruknak köszönhetően takarodójuk is korábban volt, így nem voltak veszélyben, amikor a derék fegyveres testület tagjai tök részegen éjjeli lőgyakorlatot tartottak a közeli lőtéren. Ennek azért volt különös jelentősége, mert – hogy, hogy nem – az ilyen alkalmak után gyakran találták meg ellőtt éles lőszer hüvelyét is a fűben. Erről szokás volt mélyen hallgatni, és jobb is volt, hogy az éteri kommunikáció kutatói nem tudtak jószerivel semmit. Ők a napok nagy részét a nagy, vaslábú asztalokra kitett készülékek mellett töltötték, és a Gyenes Péter által feladott feladatokra kerestek megoldást.

A két egymás mellett működő csoportnak egyetlen közös szentsége volt: a Kossuth Rádió Déli Krónikáját együtt hallgatták meg, mégpedig úgy, hogy a technikai szobából rákapcsolták a rádiót a tábor területén felszerelt hangosbemondók rendszerére. És végül is ez a rutin hozta a bajt mindannyiukra. A rádiósok érkezésének ötödik napján, amikor már csak két nap volt hátra a gárdisták turnusváltásáig, Szalay Istvánnak támadt egy ötlete, amelyet nagy titokban azonnal megosztott Péter öccsével. Nem kellett őt sokáig győzködnie, a délutánt tervezgetéssel, majd építéssel töltötték, amelyet másnap délelőtt is folytattak. Mindezt olyan ügyesen, hogy Gyenes tanár úr semmit nem vett észre belőle, meg volt győződve, hogy a fiúk az aznapi feladaton dolgoznak. Tizenegy óra után, amikor a tanár úr szokásához híven elment megkérdezni a konyhán, mi lesz az ebéd (nem mintha ne lett volna kifüggesztve az egész heti menü), a két fiú eltűnt. Gyenes észrevette, de csak néhány perccel a Krónika előtt, ezért úgy döntött, csalánba nem üt a ménkű, nagy baj nem lehet, majd a hírek után utánuk küld néhány srácot.

A Szalay fivérek pedig elkövették életük legaljasabb tréfáját. Az előző este óta kis teljesítményű adó készüléket építettek, amelyhez keverőt és mikrofont csatoltak. Mindezt a tábor melletti kukoricásba telepítették, ahol senki nem találhatott rájuk. Megvárták a déli 12 órát, a magukkal hozott Sokol táskarádiót hallgatva azt is, hogy elhangozzék a Krónika szignálja, majd amikor a bemondó következett volna, saját adójukat állították a Kossuth frekvenciájára, így a táborozók onnantól kezdve őket hallották úgy, mintha a rádió szólna. És akkor az idősebb Szalay – egy magával hozott zománcos bádogbögre segítségével – kissé torzítva saját hangját elkezdte beolvasni:

– Kossuth Rádió, Budapest. Figyelem, rendkívüli híreket olvasunk be. Magyarországot atomtámadás érte. Megismétlem: Magyarországot atomtámadás érte. A NATO csapatai nyugati irányból nukleáris töltetű, ballisztikus föld-föld rakétákkal támadtak meg bennünket. Eddig két becsapódást észleltek: Győrött és Budapest nyugati határában. Figyelem, szükségállapot lépett érvénybe! Haladéktalanul vonuljon be mindenki a legközelebbi óvóhelyre! Figyelem, mindenki vonuljon óvóhelyre! Megismétlem: Magyarországot atomtámadás érte…

Háromszor ismételte el mindezt, a harmadik blokk közepére Péter rákevert az adásra egy kis zajhatást, hogy aztán a végére mindent elnyomjon az értelmetlen, hullámzó és lüktető éteri zaj. Ezt hagyták néhány percig érvényesülni, végül lekapcsolták a teljes rendszert, de úgy, hogy a Kossuth rádió se legyen hallható. Aztán elindultak vissza a táborba megnézni, mit csináltak.

A hatás leírhatatlan volt. Gyenes tanár úr krétafehéren ült az egyik hangosbemondó alatti padon, a barakkok között flippergolyó-szerűen pattogó és kétségbeesetten jajveszékelő emberek között. A máskor oly nyegle Tolnai Etelka reszkető kézzel levelet írt az édesanyjának, hogy elbúcsúzzon tőle, Andrási rangidősből pedig a háborús feszültség kihozta az igazi énjét. Az egyik kitöredezett betonsétány közepén térdelt, feltartott karjával sorozatokat lőtt a Kalasnyikovval az égre, és közben azt bőgte:

– Miért? A rohadt életbe, miért?

Andrási láttán a gárda parancsnoka elkezdte alakzatba vezényelni csapatát, ami egyáltalán nem volt könnyű, mivel annak tagjai a búcsúestét már reggel megkezdték némi pálinkázással, úgyhogy a megszokottnál is sokkal részegebbek voltak. A dülöngélő alakzatban élesre töltött gépfegyverrel felszerelt fiatal férfiak próbálták a parancsnok szavai alapján felfogni, mit kell tenni, ha az ellenség itt is támad. A feszültség nőttön nőtt, egyre többen kezdtek el félelmükben és idegességükben okádni a sorban. És akkor bekövetkezett a tragédia. A nyolcas barakk tetejéről ordítás hallatszott:

– Eta, szeretlek!

Több nem, mert az egy hete forrongó dühét itallal oltogató Baronics egy jól kieresztett sorozattal leszedte az alakot a tetőről.

– Baszki, ez a Bauer volt – kiáltott valaki.

– De én azt hittem, ellenség. Azt hittem, ellenség – kezdődött a súlyos idegösszeomlás Baronicsnál, aki a sorozattal derékban gyakorlatilag kettévágott, és a földre zuhant férfi láttán egy pillanat alatt kijózanodott.

Ebben a pillanatban kerekezett be a táborba Ottlakán Ilonka, a konyhán dolgozó Ottlakán Aurélné lánya, aki a negyedórás kerékpárúton végig a szigszalaggal a kormányra erősített Sokol táskarádiót hallgatta. Percek alatt kiderült, hogy a tábor hamis híreket hallott, de a kedélyek nem nyugodtak meg, mert megérkeztek a Szalay testvérek is, akiket a gárdisták egyszerűen ki akartak végezni. A parancsnok két megbízhatóbb emberrel egyszerűen kénytelen volt lefegyverezni őket, de a végül csak a kiszálló rendőrség tudta helyreállítani.

A következményeket tudjuk. A helyzet elemzése után a hatóságok úgy döntöttek, Baronicsot nem tartóztatják le, de erről senkit nem tájékoztattak: a fiúnak egyszerűen el kellett költöznie a kerületből. Biztosan nem tudni, de a szóbeszéd szerint 1986. április 30-án vetette ki magát Pesterzsébeten a Pázsitos sétány egy hatodik emeleti ablakából. Ez volt az a nap, amikor a magyar sajtó először tájékoztatott érdemben a csernobili katasztrófáról.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Kerékgyártó György

Mivel semmi hasznosat nem tanult, elhatározta, hogy prózaíró lesz. Idővel rájött, hogy ehhez is érteni kell, de már későn. 1995 óta publikál, eddig négy kötete jelent meg, dolgozott televíziós produkciónak és kétszer nyert el NKA drámaíró ösztöndíjat is. Vasas szurkoló. A Regénytáron szívesebben közöl, mint folyóiratokban, mert itt mód van kísérletezésre, stílusjátékokra is, ráadásul közvetlen kapcsolat jöhet lére a szerző és az olvasó között. Gyakran mondja, hogy ha a Regénytár nem lenne, igazából nem is volna kedve írni.

5 Comments

  1. Galád, bár technikailag erőteljesen sántít, de ha nem is így, azért kivitelezhető, szóval nem számít. Mellesleg én is rádióamatőr vagyok gyerekkorom óta. :–)

  2. Az előző bejegyzést természetesen Kerékgyártó Györggyé 🙂

  3. Köszönöm az elismerő szavakat. A párhuzam a Világok harcával nekem nem is jutott volna eszembe, nagyon érdekes megfigyelés 🙂

  4. Nagyon jó, és az akkori idők hangulatát totál jól tükrözi. / S ha Wells 1938-as rádiójátéka A világok harca az Egyesült Államokban hatalmas pánikot tudott okozni, akkor ez is – kis ország, kis pánik, de nagy tragédia is./

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL