A tettestárs

Van egy ilyen mondás vagy nem is tudom minek hívjam, miszerint az igazi barát az, akit ha az éjszaka közepén felhívsz, csak annyit kérdez: Piát vigyek, vagy ásót?

Nos nekem hajdanán egy időben, sokszor kellett vinnem azt a bizonyos ásót. Ugyanis úgy hat és tízéves korom között, jó néhány halálesetet segítettem eltussolni. Az első bűntény a legnehezebb mindig. Félelem, izgalom, megrázkódtatás és aggódás nehezíti meg az ember dolgát. Aztán később, mint oly sok minden az életben ez is rutinszerűvé válik.

A vecsési házunk kertjének a vége, egy másik telekkel ért össze. Faluhelyen ezt nevezik seggszomszédnak. Általában a kert végében helyezkednek el a különböző ólak is, ha valaki állatokat tart. Nálunk csak kutya volt, pár darab macska és néhány tyúk, akik szabadon jöttek-mentek az udvaron. A mi kertünk végében csak egyetlen építmény állt méghozzá az, ahová állítólag még a királyok is gyalog járnak. Mögötte egy-két méterrel a két telket elválasztó drótkerítés és azon túl pedig már a szomszédhoz tartozó baromfi ól. Abban pedig élt egy szörnyeteg. Emlékszem, hogy ötéves koromban a vécére járás egy rettegés volt. Mert amikor arra mentem, ez a fenevad mindig őrjöngött. Éktelen hangon rikácsolt, felborzolta nyaktollait és vadul neki-neki ugrott a drótkerítésnek. Egy hatalmas kakas volt, ráadásul, hogy még jobban be legyek szarva, majdnem tiszta fekete színben pompázott. Egy nap mikor a vécén ültem, valóra vált a rémálmom. A kakas valahogy átküzdötte magát a drótkerítés egy rejtett hézagán és fenyegetően rikácsolva a fabudi körül körözgetett. Csapdába estem. Kétségbeesve kémleltem a menekülési utat a fadeszkák között kikandikálva. Vagy félórán át ácsorogtam a vécében és abban reménykedtem, hogy talán majd Keri, vagy Dédike errefelé jár és kimenekít. Mivel ez a számításom nem vált be, támadt egy ötletem. Hívogatni kezdtem Macit a kutyánkat, de csak halkan, remegő hangon, nehogy a vécé körül ólálkodó kakast még jobban felbosszantsam. Úgy öt perc múlva elő is került és a résen át láttam, ahogy komótosan a budi felé kocog. Elég volt két öblöset vakkantania és a kakas villámgyorsan eliszkolt, vissza a saját felségterületére. Így végre kiszabadultam és a túszdráma véget ért. Ezek után egy darabig, mindig Macival kettesben mentünk hátra ha kis, vagy nagydolgom akadt. De még így sem voltam teljesen nyugodt. A vécé ajtaját félig nyitva hagytam és ha azt láttam, hogy a kutya el akar oldalogni, azonnal visszahívtam.

Ahogy egy gyermek növöget, úgy zsugorodnak körülötte a különböző dolgok. Hatéves lettem, majd hétéves, iskolás nagyfiú. A fekete kakas is egyre kevésbé tűnt ijesztőnek, és már Macira sem volt szükségem ahhoz, hogy el merjek menni a vécére. Mindössze egy cirokseprűvel fegyvereztem fel magam és ha a kakas átjött, kifele menet megküzdöttünk. Néha ugyan beszedtem egy-két apró véraláfutást a combomra és a lábszáramra, cserébe én a seprű cirokos végével terelgettem a megvadult Kukorit. Ugyanis addigra már elneveztem őt, az egykori népszerű esti mese nyomán. Ez a terelgetés olykor olyan jól sikerült, hogy ha Amerikában élünk és egy baseball tehetségek után kajtató scout látta volna, azonnal magával visz. Így esett meg az, hogy egyik alkalommal, mikor már kellően elbizakodott voltam és csak tessék-lássék módon hadakoztam, Kukori a csőrével egy hatalmasat vágott a kézfejemre. Pont valamelyik két ujjam között talált el és felhasította az ott lévő lágy bőrt. Csak egy pillanat volt az egész. Feljajdultam, a vérző kezemre pillantottam, és a szemem sarkából a kutyát láttam elfutni magam mellett. Majd egy reccsenést hallottam és tollak szálltak mindenfelé, ahogy Maci megrázta a fogai közt lévő Kukorit. Ezzel egyszer s mindenkorra lezárta ezt az évek óta elhúzódó konfliktust. Nagyon megijedtem. Atyaég, mit tettünk? – futott át az agyamon. Hiszen ez a szomszéd egy szem kakasa! Erről senki nem tudhat! Gyorsan körbepillantottam, hogy látta-e az esetet valaki. Mivel szemtanú nem akadt, beszaladtam a sufniba egy ásóért, és a vécé melletti akácos susnyásban, Kukori földi maradványait örök nyugalomra helyeztem. Őszintén sajnáltam szegényt. Nemes ellenfél volt mi tagadás, ám kissé meggondolatlan. A sajnálkozás mellé azonban bűntudat és szorongás vegyült. A lebukástól való félelem. Mindezt csak fokozta, hogy pár napra rá, mikor az udvaron játszottam, a hátsó szomszéd átkiabált és Kukori felől érdeklődött:

– Attika! Nem láttad a kakasunkat? Biztos átszökött a kertetekbe itt a lyukon keresztül.

– Nem, nem láttam, nincs itt minálunk – válaszoltam falfehér arccal.

Nem éreztem magam túl meggyőzőnek. Az ezt követő pár napon, komor gondolatok környékeztek. Mi lesz most velem? Lehet, hogy átjön, esetleg fel is jelent? Vagy rendőrökkel jön át és kikérdeznek? Ettől féltem talán a legjobban. Sötét pillanataimban Horst Tappert képét láttam magam előtt. Táskás szemeivel szúró pillantásokat vetett rám, és egy noteszba jegyzetelve kérdezgetett a néhai Kukoriról. Pedig tiszta munkát végeztem. Még a szanaszét repült fekete tollakat is akkurátusan összeszedegettem. Kész szerencse, hogy akkoriban még nem ismerhettem a CSI: Miami helyszínelők című sorozatot. Mert akkor valószínűleg, még a DNS nyomok miatt is aggódtam volna.

Az évek szép lassan teltek és ahogy Maci öregedett, egyre rigolyásabb lett. A mi házunkhoz tartozó macskákkal semmi baja nem volt, de ha egy idegen macska tévedt a kertünkbe és nem volt elég óvatos, mind a kilenc életének búcsút mondhatott. Egyre többször került elő az ásó a sufniból. Szeretem a macskákat és rettentően fájt a szívem értük, de Macit még jobban szerettem. A barátom volt. Miközben az éppen aktuális nyughelyet ástam, mindig leszidtam szegényt. Ő meg csak nézett rám, azzal a bűnbánó, értetlen, de szeretettel átitatott tekintetével. Az egyik szemét már hályog homályosította, de azt az odaadó szeretetet még az sem tudta elfedni. Az áldozatoknak pedig, mintegy végső tiszteletadásként mindig saját nevet adtam. Annak ellenére, hogy nem is ismertem őket, azért mégse névtelenül legyenek elföldelve.

Szóval kedves olvasó, ha esetleg egy korosztályba tartozunk és ugyanazokon a meséken nőttünk fel, elárulok egy titkot. Nem minden mesefigura a képzelet szüleménye, hanem olykor valóban léteztek és köztünk éltek. Sokuk pedig ott nyugszik Vecsésen, a Magdolna utca 24. szám alatt. Kukori, Szerénke, Lukrécia, Mirrmurr és még néhány bajtársa a Pincérfrakk utcai cicák közül. Poraikat azóta már szép, drága térkövek fedik és egy hatalmas, gyönyörű ház épült fölé. És bár a bűntények már réges régen elévültek, és a tettes is ugyanott alussza örök álmát, a mai gyerekeknek minderről semmit nem kell tudniuk.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.