Sok szó esik manapság az inflációról, ami errefelé újkeletű, sőt új-nyugatú jelenség. Itt, nálunk ugyanis tejesen ismeretlen az a gyakorlat, ami a világ más tájain megszokott: az ember elmegy a hetipiacra, és döbbenten tapasztalja, hogy az a pénzmennyiség, amiért egy héttel korábban még gond nélkül kapott egy köteg retket, most már csak fél köteg retket ér, és az is fonnyadt. És akkor ne is beszéljünk a többi áruról, mert azok is mind összementek. Nos hát, ez az infláció. A pénz szép lassan átalakul színes papírossá, hogy a gyerekeknek legyen mivel bankrablóst játszaniuk.
De van egy másik, kevésbé ismert vonzata is az inflációnak, az amikor az egyes árucikkek önmaguktól válnak kisebbekké. Itt van például a közönséges, hétköznapi tyúktojás, amit ugye, mindenki ismer. Ha másutt nem, akkor a tányérunkon találkozhattunk már vele főtt, vagy rántott kivitelben. Különösebben nem foglalkozunk vele, mert úgy véljük, a tojás állandó. Hamurábi idejében ugyanakkorát tojtak a tyúkok, mint napjanikban, nagyüzemi körülmények között, aminek biológiai oka van, tekintve, hogy a tyúk mérete nagyjából állandó. Még egyszer mondom, a közönséges házityúkról beszélek, akire ugye, nem érvényes a LMBTQ propaganda, vagyis a tyúk mindig, minden körülmények között tojó marad, a kakas pedig akkor is hím, ha néha – merő szórakozásból – a kacsákat is megugorja.
A tyúktojás mérete évezredek óta változatlan – mondjuk, de úgy tűnik, ez az elv mostanában felülvizsgálatra szorul. Nem mehetünk vissza az időben, de az emlékeink még élénkek, és mind arra mutatnak, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt, vagy még korábban a tyúktojások valamivel nagyobbak voltak. A méretbeli különbség nem túlzóan nagy, de a sejtés az félig meddig már bizonyosság. Olyan, mint a déja vu, amit nem vagyunk képesek megmagyarázni. A tyúktojás esetében ez úgy működik, hogy kinyitjuk a hűtőt, és a tojásos rekeszt vizsgálgatva elkap bennünket egy furcsa hitetlenkedés: mintha kisebbek lennének a megszokottnál. Érzéki csalódásra, rossz közérzetre vagy túl sok röviditalra gyanakszunk, de amikor kivesszük a tojást, és tányérra helyezzük, valósággal elvész a körülötte lévő hatalmas ürességben. A sejtés ezen a ponton alakul át kőmerev bizonyossággá: most már az isten sem képes meggyőzni bennünket arról, hogy a tojást békén hagyja az infláció.
Az ember mindenre magyarázatot keres, és nem nyugszik addig, amíg a keresés át nem alakul találattá. Jelen esetben is ez a helyzet: folyamatosan ott motoszkál bennünk a kérdés, hogy miért csökken a tyúktojás effektív mérete? Mi okozza ezt azon kívül, hogy a tyúkok szemlátomást tojnak erre a problémára? A magyarázatkeresés jelenleg is zajlik, így most még korai lenne mindenkit megnyugtató válasszal előhozakodni, de talán igaza lehet annak a XII. századi perzsa misztikusnak – ha jól emlékszem, Faríd Ad-Din volt a neve –, aki a tojást a tökéletesség szimbólumként jellemezte. Azt mondta, aki sok tojást fogyaszt, közelebb kerül a mennyeknek országához azoknál, akik inkább a tyúkot eszik meg. Az elmélet izgalmas voltát nehéz kétségbe vonni, mint ahogy azt is, hogy a tojás kisebbedésével egyre kevesebb esélyük lesz arra, amit ez a bölcs úgy nevezett üdvözülés.
Maradjunk annyiban, hogy a tojás inflálódása csupán annak a jele, hogy ez a különlegesség szépen lassan elszivárog, elkopik, vagy más módon megszűnve átköltözik tőlünk a mennyországba. Ha ez a megállapítás az infláció egészére, így a pénz elértéktelenedésére nézve is érvényes, talán nyugodtabbak maradunk, és nem fecséreljük időnket, energiánkat meddő gazdasági vitákra. Bizonyos módon és körülmények között már ez is valami.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
