Tápics ÖdönSok szó esik manapság az inflációról, ami errefelé újkeletű, sőt új-nyugatú jelenség. Itt, nálunk ugyanis tejesen ismeretlen az a gyakorlat, ami a világ más tájain megszokott: az ember elmegy a hetipiacra, és döbbenten tapasztalja, hogy az a pénzmennyiség, amiért egy héttel korábban még gond nélkül kapott egy köteg retket, most már csak fél köteg retket ér, és az is fonnyadt. És akkor ne is beszéljünk a többi áruról, mert azok is mind összementek. Nos hát, ez az infláció. A pénz szép lassan átalakul színes papírossá, hogy a gyerekeknek legyen mivel bankrablóst játszaniuk.
De van egy másik, kevésbé ismert vonzata is az inflációnak, az amikor az egyes árucikkek önmaguktól válnak kisebbekké. Itt van például a közönséges, hétköznapi tyúktojás, amit ugye, mindenki ismer. Ha másutt nem, akkor a tányérunkon találkozhattunk már vele főtt, vagy rántott kivitelben. Különösebben nem foglalkozunk vele, mert úgy véljük, a tojás állandó. Hamurábi idejében ugyanakkorát tojtak a tyúkok, mint napjanikban, nagyüzemi körülmények között, aminek biológiai oka van, tekintve, hogy a tyúk mérete nagyjából állandó. Még egyszer mondom, a közönséges házityúkról beszélek, akire ugye, nem érvényes a LMBTQ propaganda, vagyis a tyúk mindig, minden körülmények között tojó marad, a kakas pedig akkor is hím, ha néha – merő szórakozásból – a kacsákat is megugorja.
A tyúktojás mérete évezredek óta változatlan – mondjuk, de úgy tűnik, ez az elv mostanában felülvizsgálatra szorul. Nem mehetünk vissza az időben, de az emlékeink még élénkek, és mind arra mutatnak, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt, vagy még korábban a tyúktojások valamivel nagyobbak voltak. A méretbeli különbség nem túlzóan nagy, de a sejtés az félig meddig már bizonyosság. Olyan, mint a déja vu, amit nem vagyunk képesek megmagyarázni. A tyúktojás esetében ez úgy működik, hogy kinyitjuk a hűtőt, és a tojásos rekeszt vizsgálgatva elkap bennünket egy furcsa hitetlenkedés: mintha kisebbek lennének a megszokottnál. Érzéki csalódásra, rossz közérzetre vagy túl sok röviditalra gyanakszunk, de amikor kivesszük a tojást, és tányérra helyezzük, valósággal elvész a körülötte lévő hatalmas ürességben. A sejtés ezen a ponton alakul át kőmerev bizonyossággá: most már az isten sem képes meggyőzni bennünket arról, hogy a tojást békén hagyja az infláció.
Az ember mindenre magyarázatot keres, és nem nyugszik addig, amíg a keresés át nem alakul találattá. Jelen esetben is ez a helyzet: folyamatosan ott motoszkál bennünk a kérdés, hogy miért csökken a tyúktojás effektív mérete? Mi okozza ezt azon kívül, hogy a tyúkok szemlátomást tojnak erre a problémára? A magyarázatkeresés jelenleg is zajlik, így most még korai lenne mindenkit megnyugtató válasszal előhozakodni, de talán igaza lehet annak a XII. századi perzsa misztikusnak – ha jól emlékszem, Faríd Ad-Din volt a neve –, aki a tojást a tökéletesség szimbólumként jellemezte. Azt mondta, aki sok tojást fogyaszt, közelebb kerül a mennyeknek országához azoknál, akik inkább a tyúkot eszik meg. Az elmélet izgalmas voltát nehéz kétségbe vonni, mint ahogy azt is, hogy a tojás kisebbedésével egyre kevesebb esélyük lesz arra, amit ez a bölcs úgy nevezett üdvözülés.
Maradjunk annyiban, hogy a tojás inflálódása csupán annak a jele, hogy ez a különlegesség szépen lassan elszivárog, elkopik, vagy más módon megszűnve átköltözik tőlünk a mennyországba. Ha ez a megállapítás az infláció egészére, így a pénz elértéktelenedésére nézve is érvényes, talán nyugodtabbak maradunk, és nem fecséreljük időnket, energiánkat meddő gazdasági vitákra. Bizonyos módon és körülmények között már ez is valami.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.