A tökéletlen bűntény

2023-04-14
464 olvasó

Ugye, maga az, aki sorozatban ír tárcákat hazai bűnügyekről? Sejtettem, hogy itt lesz, mert már régóta figyelem. Kedvence a hosszú kávé tearummal, ami érdekes párosítás, de én inkább nem próbálnám ki. Megengedi, hogy ideüljek? Köszönöm. Csupán egy ok miatt zavarom: muszáj megmondanom – már megbocsásson az őszinteségemért –, hogy az a lendület, ami régebben a rovatát jellemezte, ma már nyomokban sincs meg.

Ne mentegetőzzön, megértem, hogy beleunt ebbe a munkába. Itt nincsenek komplikált ügyek, leszámítva persze a politikai botrányokat, de azok nem a maga asztala. A többi meg nyomozói szempontból maga a rutin. Itt nem rúg labdába a Zodiákus, vagy a Hasfelmetsző Jack. Agyafúrt módon kidolgozott rablásra sincs semmi kilátás, mert befeszítik az ajtót és viszik, amit találnak, még ha gágog is.

De azért vannak kivételek. Egy nevet mondok: Bezsevics Nándi. Hogyhogy nem hallott róla?! Bár őszintén szólva ez olyan nagyon nem is lep meg. Mifelénk nem szokás a bűnözők nevét az ablakba kitenni. Nem úgy, mint a franciáknál, ahol a róluk mutatott hírekben csak a bilincset takarják el. Nándival is ezt kellett volna tenni, azzal a megjelöléssel, hogy vigyázat, ez az alak életeket tehet tönkre.

Nándi osztálytársam volt az általánosban, és már tízéves korában remegett a keze. Állandóan vibrált benne valami megmagyarázhatatlan feszültség, pedig nem volt rossz tanuló. Később, a gimnáziumban azzal vívott ki magának hírnevet, hogy mindig könyvet szorongatott a hóna alatt. Ezzel járkált az utcán, és ezzel ment ki a strandra. Elegáns volt, mint egy balett táncos. Eszünkbe sem jutott kételkedni az okosságában, pedig több tárgyból is kettesre állt, és amikor a gimnázium után mi megrohamoztuk a főiskolákat meg az egyetemeket, ő átment rejtőzködőbe. Fogalmunk sem volt, mivel foglalkozik, de azt pletykálták, arannyal seftel. Én ezt nem hittem el, mert amikor nagy ritkán megmutatta magát, mindig anyagi gondokkal küzdött. Éppen úgy, ahogy most maga, ő is órákig elüldögélt egy kávé mellett, és várta, hogy a régi haverok közül valaki betoppanjon, mert akkor kikunyerált tőlük egy kis kölcsönt. Kerültük is, ahogy tudtuk. Aztán, amikor már a rendőrség is figyelte, és egy alkalommal az őrszobán jól ellátták a baját, bekövetkezett a fordulat. Nándi hosszú időre köddé vált, úgyhogy szinte már el is felejtettük.

Évek múlva, teljesen véletlenül futottam vele össze a vasútállomás restijében. Ösztönösen megpróbáltam kifarolni, de Nándi elkapta a karomat és odavonszolt az egyik asztalhoz. Pontosan az történt, amire számítottam: életbevágóan szüksége volt hatszáz márkára. Esküdözött égre, földre, hogy pár hét múlva kamatostól megadja, de megismert török nőt Németországban, és össze fog vele költözni. Az albérleti kaucióra kell neki a pénz.

Friss házas voltam, át kellett volna látnom a szitán. Ehelyett elkövettem azt a hibát, hogy másnap megint találkoztam vele, és odaadtam neki a pénzt. Csak úgy, nyersen, elismervény nélkül. A nejem persze rájött, hogy a dobozból eltűnt hat darab százmárkás, és amikor bevallottam, hogy kölcsönadtam Nándinak, kitört a balhé. A feleségem tombolt, hogy ekkora marha egész egyszerűen nem lehetek, és hiába nyugtatgattam, hogy Nándi vissza fogja adni a pénzt, ebben én sem hittem. Erre az eseményre vezethető vissza, hogy egyre többet civakodtunk, és a vége az lett, hogy a nejem még a tél beállta előtt hazaköltözött a szüleihez.

Amikor szűk fél év múlva megint találkoztam Nándival, már a szüleimnél laktam. A nyomda, ahol dolgoztam, tönkrement, és mint gépi szedő sehol sem tudtam elhelyezkedni. Az időm java részét kocsmákban töltöttem, kártyázással, beszélgetéssel meg reménykedéssel, hogy hátha történik valami.

Már nem emlékszem hol botlottam bele Nándiba, de arra igen, hogy kérés nélkül, rögtön megadta a tartozását. Azt mondta, jól megy sora a dojcsoknál, de most egy ideig itthon kell maradnia. Nem részletezte, miért, én meg nem faggattam. Örültem, hogy visszakaptam a pénzemet, ami olyan volt, mint egy mentőöv, mert háromhavi fizetésem bent maradt a cégnél, miután az olasz, aki a nyomdát megvette, valamilyen mondva csinált ürüggyel nem volt hajlandó kifizetni. Nándi tudta, hogy külön élek a nejemtől, és ezt annyival kommentálta, hogy ne bánkódjak, nem voltunk egymáshoz valók. Szomorúan adtam neki igazat: két nyomdász nem fér el ugyanabban a lakásban, főleg, ha az egyik megmarad gépi szedőnek. Nekem nem ment az átállás erre az új, számítógépes világra.

Mivel mind a ketten időmilliomosok voltunk, és mert a kölcsön rendezése után a barátságunk fellángolt, megbeszéltük, hogy másnap beülünk valahová és mindent kibeszélünk. Így is lett, de inkább csak én meséltem, Nándi nagyokat bólogatva hallgatott. A céges hányattatásaim kapcsán azt javasolta, álljunk bosszút azon a szemét olaszon. Nem volt teljesen világos, mire gondol, de kifejtette: törjünk be a telepre, és hozzunk el egy nyomtatót vagy egy értékesebb faxot. Az ilyesmit könnyű elpasszolni.

Még mindig forrt bennem a méreg, így rövid vonakodás után beleegyeztem. Főként amiatt, mert a dolognak nem volt semmi kockázata: ismertem egy utcára nyíló szervizajtót, ahonnét egyenes út vezetett a raktárba. Ezt simán kinyitottuk a még mindig nálam lévő kulccsal, és elhoztunk két vadonatúj lézernyomtatót, amit abban a káoszban valószínűleg nem is kerestek, vagy ha mégis, fogalmuk sem lehetett, hol kallódtak el.

A holmit Nándi elpasszolta, és bár várakozáson alul kaptunk érte, a siker mindkettőnket megszédített. El is határoztuk, hogy ebben a szellemben fogunk tevékenykedni, amíg nem rendeződnek az ügyeink. Hamar ki is alakult a munkamódszerünk: mint a hozzám hasonlók többsége, én is bejártam a környékbeli üzemeket, hogy munkát keresek, és közben földerítettem a helyszínt. Meló ugyan nem volt, de amikor elküldtek, hogy majd értesítenek, a mosdót keresve szándékosan eltévedtem, és mindenhová benyitottam. A padlásfeljárót kutattam, gondolom, sejti, miért.

A kör fokozatosan bővült, és ősszel már hétvégi házakat, és a pesti értelmiség szezonálisan használt tanyáit fosztogattuk. Maga nem is gondolná, hogy az emberek mennyi hulladékot tárolnak ezekben az építményekben! Főleg szerszámok voltak bennük, meg egy-két ócska, benzines fűnyíró. Nándi hamar meg is unta ezt, ráadásul hírt kapott, hogy ismét mehet a németekhez. Nem tudtam, miféle balhéba keveredett, de az elszólásaiból és a megkezdett, ám soha be nem fejezett magyarázkodásaiból sejtettem, hogy a török nő állhatott a háttérben. Nándi elvette, vagy nem vette el – mindkét megoldás magában hordozhatta a bajok forrását.

Kaphatok esetleg még egy sört? Csak azért, mert látom, kezdi érdekelni a téma. Szóval Nándi visszament a németekhez, és mert ez még a mobil éra előtt volt, megszakadt vele a kapcsolatom. Itthon maradtam az akcióink során használt pajszerrel, meg a kilátástalanságba csúszott életemmel. Azt a melót, amit ketten végeztünk, egyedül nem folytathattam. Megpróbálkoztam hát a régiségbiznisszel. Bagóért fölvásároltam a magányos öregek hagyatékát, és amit lehetett eladogattam belőle, de hiányzott a szakértelmem, ami ugye, Nándinak alapból megvolt. Ha ő ránézett egy hokkedlire, vagy egy díszesebb könyvre, kapásból megmondta, mennyit ér, és hogy érdemes-e magunkkal vinni.

Azon a télen kibékültem a nejemmel. Teljesen véletlenül összefutottunk egy antikváriumban, ahová – határozottan emlékszem – Sinkó Ervintől az Optimistákat vittem be eladásra. Első szériás bibliofil kiadvány volt, még Nándival szereztünk az egyik akciónkon. Szerinte a téma iránt elkötelezetten érdeklődőnek megért legalább tízezret, de az antikvárius ezt másként látta. Javában alkudoztunk, amikor odalépett mellém a nejem – hivatalosan nem váltunk el –, és tett egy félig vicces, félig gúnyos megjegyzést, hogy ilyen az, amikor az örök optimista átlakul pesszimistává. A könyvet ezután nem adtam el, viszont egész délután beszélgettünk. Kiderült, hogy egy grafikai cégnél szkennel és retusál digitálisan. Amikor megkérdezte, miben utazom manapság, a régiségbizniszt emlegettem. Ez tetszett neki. Nem akarom ezt a témát hosszan ragozni, elég az hozzá, hogy a rákövetkező héten visszaköltöztem hozzá a régi lakásunkba.

Kevés híján három hónapig ott is maradtam, mert akkor találta meg a cuccaim között azt a kockás füzetet, amit Nánditól örököltem. Az idióta abban vezette az akcióinkat. Még térképet is rajzolt, hogy a gyengébbek könnyebben rájöhessenek, melyik raktár vagy víkendház a célunk. Az a mesém, hogy antikvitásokat adok-veszek ezzel összeomlott. A vége az lett, hogy ismét a szüleimnél találtam magam, de furcsa módon, nem a feleségemre, hanem Nándira voltam mérges. Ha akkor nem adom neki kölcsön azt a hatszáz márkát, teljesen másként alakul az életem. Talán én is pornóképket retusálok valahol, jó pénzért, mint a nejem. Most viszont egyfajta Robinzonként kellett feltalálnom magam ebben a modernnek mondott, de nekem riasztóan idegen világban.

A következő tavasz aztán megújulást hozott: egy ismerősöm elintézett számomra egy targoncakezelő állást Hannoverben, a Hanomag gyárban. A suliban egy időben abban versenyeztünk, hogy ki tud több prospektust szerezni a nagy cégektől, és mert Nándi már akkor is jól beszélt németül – isten adta tehetsége volt a nyelvekhez –, ő diktálta le nekem a szöveget, amit elküldtem a Hanomagnak. Legnagyobb meglepetésemre, még abban a hónapban megjött a válasz: egy vastag boríték, tele dömperek, erőgépek fotóival! És most ebben a gyárban dolgozhattam!

Fél évet voltam kint, és olyan jól kerestem, hogy itthon telket vettem és építkezni kezdtem. A rendezett anyagi helyzet miatt a nejemmel is újból összejöttünk, és ez olyan volt, mint egy friss kapcsolat. Minden olajozottan ment, amíg a japánok be nem kebelezték a gyárat, mert akkor lapátra tettek. Ha jól emlékszem, ez 2002-ben volt. Ott álltam, ahol a part szakad: a ház alig szerkezetkész, meló egy szál se, vagyis lett volna, de itthon egy targoncásnak a törekékét fizették annak, amit odakint. Visszatértem megint a régiségbizniszhez, ha érti, mire gondolok.

Aztán az utcán, teljesen váratlanul belebotlottam Nándiba. Alig ismertem rá. Lefogyott, szakállat növesztett és alig volt pár szál haja. Muszáj volt becipelnem egy kocsmába, hogy kikérdezzem, mi van vele. Észrevettem, hogy a keze sokkal erősebben remeg, és ez már nem az a régi, idegalapú remegés. Két sört ittam, amíg ő ötöt. Alkoholista lett a török nő miatt, akiről bevallotta, hogy valójában lengyel, csak töröknek misztikusabban hangzott. Ami meg a hatszáz márkát illeti, a nő testvérei valamilyen elszámolási vita miatt akkoriban égre-földre keresték. Nándi cigarettát csempészett velük, de megpróbálta önállósítani magát. Azt gondolta, ehhez elég lesz az a pénz, amit tőlem kért kölcsön.

A török-lengyel nő azóta eltűnt a múlt ködében, és Nándi ebbe annyira belebúsult, hogy már nem látott messzebb a pohárnál. Hiába tudott németül, a kinti munkamorál nem smakkolt neki. Gondolom, hamar meglátták, milyen gondjai vannak, és ha foglalkoztatták is, hamar megszabadultak tőle.

A rá egyáltalán nem jellemző őszinteségi rohamában azt is elmondta, hogy mostanában magányos öregeknek dolgozik. Bevásárol, megjavítja a kerítést, meg ilyenek. Néhánynak fel is olvas, mint Nyilas Misi a vak Pósalaki úrnak, de ne higgyem, hogy ez az élete célja, mert – és ekkor közelebb hajolva, sörbűzös leheletével a pofámba suttogta – folyamatosan a nagy pénzeket hozó, tökéletes bűntényen dolgozik. Ezt majd mindent megváltoztat, ígérte lidérces magabiztossággal.

Megijedtem, hogy ismét megpróbál belerángatni valamibe, ezért gyorsan faképnél hagytam. Ennek már kis híján három hónapja. Most pedig mit hallok: Nándi a múlt héten agyonvert egy idős asszonyt, akinek a kertjét gondozta. Azt mondják, pajszert használt, és amit maga után hagyott, attól a rendőröknek is pszichológusra volt szükségük. Ráadásul mindezt alig párezer forintért. És hogy értse, miért mondtam el mindezt: amíg a nyugaton az élet egyszerű, a bűnügyek pedig komplikáltak, nálunk éppen fordítva van. A mi életünk komplikált, a bűnügyeink pedig egyszerűek. Mert Nándival az történt, hogy húsz perccel a gyilkosság után már le is tartóztatták. Két utcával odébb a kocsmában ivott.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL