Történt egyszer, hogy jó urunk, Mátyás király az egyik álruhás kalandja során lelepleződött. Talán az orrformája, talán nemesi tartása, talán egyéb ok árulta el, tény, hogy abban a Kecskemét közelében lévő ivóban, ahová éjjeli szálást kérni betérült, rögtön a feje tetejére állt minden. A csapos kapkodva törölte tisztára azokat a kupákat, amelyekből immár hónapok óta ivott a környék apraja-nagyja, természetesen, mosogatás vagy egyéb higiéniai szabály betartása nélkül. A felesége mindeközben cirokseprővel kergette ki az udvarra a vendégsereg lába körül okvetetlenkedő aprójószágot, a másik kezével pedig a kötényébe seperte az asztalon halmozódó csetreszt.
Fáradozásuk eredményeként nem egészen fertály óra múlva már minden adott volt a koronás vendég illő fogadásához, az ülőalkalmatosságot kivéve, mert abból az ivóban bizony hiány mutatkozott. A népek közönséges fapadokon ücsörögtek, amelyek bezony a sok koptatástól itt-ott már felvették a valagok formáját.
Erre az ocsmányságra a jó Mátyást mégsem ültethették volt le, így mentő ötletként kengyelfutárt szalasztottak a város szélén működő műbútor asztaloshoz, hogy adjon kölcsön rövid időre valami ülő alkalmatosságot. Kajdács mester, a műhely tulajdonosa történetesen a Kalocsa-Kecskeméti főegyházmegye koadjutor érsekének székén az utolsó simításokat végezte. A termék kecsesen ívelt és főúri módon méltóságos bútordarab volt egyszerre. A futár nem is időzött sokat, csak annyit mondott: nagyurunk, Mátyás király betért a Pokol Előszobájába, ezért hatósági eréllyel kénytelen lefoglalni ezt a széket.
Az olvasó talán már kitalálhatta, hogy az ivót nevezték Pokol Előszobájának, amit Mohács után az utolsó vályogtégláig elpusztított a török. Ám azt már nemigen sejtheti senki, mi lett az ülőke további sorsa. Talán nem árulunk el nagy titkot, ha kijelentjük, hogy hiába szólt a kölcsönvétel egyszeri alkalomra, a Kalocsa-Kecskeméti főegyházmegye koadjutor érsek sosem helyezte rá méltóságos ülepét az eredetileg neki szánt székre. Az ok, ami ezt a meglepő végkifejletet eredményezte, meglepően egyszerű: miután Mátyást megkínálták ezzel az ülőfelülettel, olyan jólesőn és kényelmesen üldögélt rajta, hogy a karfájába mintegy mementóként belevéste a kisbicskájával a következő feliratot: Mathias Rex s.k.
Másnap reggel kipihenten és felüdülten távozott, de a maradóknak a lelkére kötötte, hogy erről a vizitről egy szót se senkinek. A csapos és a felesége meg is esküdtek minden egyes szentre, akiknek a neve eszükbe jutott, ám amint a király eltűnt a dombok mögött, rögtön vesztegzár alá helyezték a széket. Meg voltak róla győződve, hogy az egyszer még nagyon sokat fog érni, ezért a kissé morgolódó asztalost lelohasztották azzal, hogy Mátyás urunk szinte beleszeretett a székbe, ezért magával vitte Budára. Ez ellen pedig nem volt apelláta.
A szék tehát ott maradt az ivó padlásán, majd amikor a csapos és felesége Bécsbe költözött, hogy a kávéházas szakmában is megmérettesse magát, az ekhós szekér egyik legbecsesebb, legjobban becsomagolt darabja lett. De ezt a tárgyat abban a környezetben nem nagyon illett mutogatni, ezért hamar padlásra került. Ezt követően egyik lomtárból a másikba hányódott évszázadokon át, mígnem 1945-ben a zabráló orosz katonák meg nem látták benne a lehetőséget. Nem tudni, miféle szándék vette rá őket arra, hogy föltegyék egy zsebórákat szállító teherautóra, de végül mégiscsak ott kötött ki.
Ez a jármű aztán végigdöcögött a székkel Magyarországon, azokon a bombatölcsérekkel szabdalt utakon, amelyekben egész menetzászlóaljak tűntek el nyom nélkül. A hepehupás dobálózás végül odáig vezetett, hogy a szék kötelei meglazultak, és egy kiadós döccenést követően el is engedték fogva tartottjukat.
Valahol a Zsámbéki medencében történt mindez, alig egy köpésre a fővárostól. A szék ott maradt az út szélén a szétlőtt tankok és kiégett teherautók között, mígnem egy élelmes gyűjtögető újfent meg nem látta benne a lehetőséget. Fölvette, leporolta, és meglátta a karfán a vésetet. Mivel ez az ember a boldog békeidőkben latint és történelmet oktatott a Kanóc utcai reáltanodában, rögtön tudta, hogy valami fontosat talált. A kertek alatt belopakodott a székkel Budapestre, és meg sem állt egykor volt iskolájáig, ahol a szőnyegbombázás ellenére is épen maradt a biológiai kelléktár. Ide dugta a széket azzal, hogy később majd visszajön, de ez nem következett be. Lehet, hogy a malenkij robot hosszú keze kapta el, lehet, hogy valami más, történetünk szempontjából ez most lényegtelen.
Nagyon fontos viszont, hogy apám ebbe az iskolába járt, és egy lomtalanítás alkalmával hazahozta nekünk ezt a széket. Akkor már eléggé viharvert volt szegény, sőt kifejezetten rozoga, de apám megszállottként ügyelve rá, apránként felújította. Később arra is kiterjedt a figyelme, hogy egy írás-, pontosabban vésés-szakértővel megállapíttassa: a karfára skribált felirat eredeti. Jó királyunk ugyanis a Rex x-betűjének bal felé ívelő ágát egy kicsivel mindig mélyebbre véste, ami jellegzetessé tette a keze munkáját. De az ötvenes és a hatvanas évek nem nagyon kedveztek ezeknek az arisztokratikus eltévelyedéseknek, ezért apám az egzisztenciájával játszott. A széket sokáig Lenin-szobor alátétnek álcázta, majd később, az enyhülés és a puha diktatúra idején átalakította gebines italpulttá.
Mátyás király hajdanvolt ülőalkalmatossága csak a rendszerváltást követően nyerte vissza régi méltóságát, ám addigra olyan sok változás és javítás esett rajta, hogy a tulajdon készítője sem ismert volna rá. Előbb a rozoga ülőrészt cseréltük ki alumíniumra, aztán a lábait kovácsolt vasra, majd a támláját kárpitozott pozdorjalemezre, végül pedig – fájdalmasan bár, de a rothadás miatt elkerülhetetlen kényszerből – a karfáit a kordivatnak megfelelő, szadolinozott fenyőre. Ebbe utólag apám még belevéste a Marhias Rex(sic!) feliratot, ám amikor egy szakértővel megbecsültettük az írás valódiságát, mosolyogva csak annyit mondott: kétségtelenül ügyes munka, de csak egy másolat.
Most az enyém ez a becses műtárgy, Mátyás király egykori trónusa, amelynek következtében folyamatosan királyként, vagy legalábbis trónörökösként érezhetem magam. Éppen most is, hiszen rajta ülök.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
