Az Antanarivo gőzös fedélzetén egy nyugágyban szundikálva éppen az előző éjszakai pókerparti fáradalmait próbáltam kipihenni, amikor a mellettem lévő heverőre lehuppant egy alacsony, bulldogképű, kifejezetten ellenszenves úriember. Korábban is láttam már, ahogy a kaszinóban elgyötört ábrázattal vándorol asztaltól, asztalig. Nem sokat törődtem vele, de annyit azért sikerült megállapítanom, hogy sohasem játszik, pedig a jelek szerint tele van pénzzel.
Nem értettem ezt az embertípust: ha nem játszik, miért vállalkozott egy ilyen hosszú, unalmas utazásra, ami nem szól egyébről, mint az ősöktől örökölt vagyon egy részének eltüntetéséről? Legalább egy tucat hozzám hasonló kártyaművész tartózkodott a hajón, és mind az ilyen ürgékre vadásztak, akikből fájdalmunkra igen kevés akadt. Be kellett érnünk néhány unatkozó feleséggel, akik bankár vagy gyártulajdonos férjüktől kaptak pár szerencsejátékra költhető zöldhasút, néhány habókos milliomossal, akik főként a rulettasztal környékén bájologtak, és a hivatalnoki középosztály képviselőivel, akik a legkisebb címletű zsetonokat is kincsként őrizték.
Bevallom, ennél sokkal többre számítottam, és a gondjaimat még az is tetézte, hogy a vetélytársaim megfelelő préda hiányában összefogtak, és a hozzám hasonló nagyágyúkat kezdték fosztogatni. Tegnap éjjel az a malőr esett meg velem, hogy egy ilyen fékeveszett csürhe gyakorlatilag lenullázott. Igaz, volt némi tartalékom a mellényembe varrva, de ezt arra az esetre tartogattam, ha kizsebelnének a matrózok. Egy ilyen luxusutazás során bármi megtörténhetett.
A bulldogképű tehát lehuppant mellém az üres nyugágyra, és rögtön be is mutatkozott:
– Eswilliam Brenterwerrick vagyok, és csakúgy, mint maga, pokolian szenvedek ebben a társaságban.
Valami olyasfélét makogtam, hogy ezt a friss, óceáni levegőt sajnos nem nekem találták ki, de ő ingerülten félbeszakított.
– Ne süketeljen nekem fiatalember, magunk közt vagyunk! Tudom, hogy ön egy hamiskártyás, és kizárólag megélhetési okokból ringatózik ezen a rozoga teknőn. Ne önérzeteskedjen és ne is tiltakozzon! Ezt a sorsot cipeltem én is, amíg meg nem esett velem a világ legszebb szerelmes története. Akarja hallani?
Ebben a percben a rablómadarak eszement rikácsolását is szívesebben hallgattam volna, mint a világ legszebb szerelmes történetét. Amikor az Antanarivo fedélzetére léptem, a fogkefém mellett az a tetemes adósság volt az úti poggyászom, ami a tegnapi események következtében a sokszorosára duzzadt. Sürgősen ki kellett találnom valamit, mert három nap múlva a hajó menetrendszerűen befut Macaóba, és az Eswilliam Brenterwerrickhez mérhető pénzes pacákok örökre eltűnnek a szemem elől. Addig kellett kifosztanom a lehető legalaposabban, mindegyiket.
– Azokban az időkben történt, amikor mi a szakmánkban divatba jött a szanszkrit nyelv – mondta Mr. Brenterwerrick, és rágyújtott egy szivarra. Mentségére legyen mondva, engem is megkínált, és mert elfogadtam, gyakorlatilag beleegyeztem végighallgatásába.
– Ön bizonyára nem emlékszik azokra a szilaj évekre, de talán hallott róla, hogy akkoriban valakinek az a csodálatos ötlete támadt, hogy szanszkritül ad jelzéseket a cinkosainak, így csodás egyszerűséggel megkopaszthatt bárkit, akár nyílt, akár zárt lapos pókerről van szó. A módszer ellen csak egyetlen védekezés létezett: ha mind megtanulunk szanszkritül.
A szalmakalapomat az orromra tolva heverésztem, és megpróbáltam minél töményebb füstöt gerjesztve elrejtőzni, de Mr. Brenterwerricket ez a mesterkedés nem érdekelte. Mintha csak magának beszélne, folytatta a meséjét:
– Mivel többször is úgy jártam, mint most ön, vagyis a konkurencia gyakorlatilag lenullázott, sürgősen találnom kellett valakit, aki megtanít legalább középszinten szanszkritül. Közönséges, mezei tanfolyamra nem akaródzott jelentkeznem, ezért pénzt és fáradságot nem kímélve végül találtam egy magánoktatót, aki kis létszámú csoportokkal foglalkoztatott. Egy fiatal hölgyről volt szó, ráadásul arisztokratáról. Biztosan ismeri ezt a típust: az apja vagy a férje tele van pénzzel, de ő mégis úgy érzi, meg kell váltania a világot, ezért elmegy Etiópiába leprásokat gyógyítani, vagy a szárnya alá gyűjt néhány sebhelyes arcú hamiskártyást, mert azok a fejükbe vették, hogy megtanulnak szanszkritül.
Mr. Brenterwerrick itt egy kis szünetet tartott, mert a zsebéből előhalászott egy lapos flaskát. Lecsavarta a kupakját, és felém nyújtotta.
– Jóféle ír whisky van benne, kóstolja meg!
Elfogadtam. Az ital valóban finom volt, és mint az elixír áradt szét elnyűtt testemben. Most már úgy voltam vele, üsse kavics, végighallgatom ezt a futóbolondot.
– Nos, jelentkeztem Miss Esther Alleystorm de Brough nyelviskolájába, ahol csupa hozzám hasonló alak legyeskedett. Ki más akart volna megtanulni azokban az években szanszkritül, mint a kártyaasztalok obsitosai, ám a kishölgynek erről nem volt tudomása. A megszállottak elszántságával vetette ránk magát, és mindent megtett annak érdekében, hogy bebizonyítsa: életünk nagy szerencséje, mi több a megvilágosodás csalhatatlan jele volt az, amikor jelentkeztünk erre az oktatásra.
A hűs óceáni szellő ekkor már kellemesen cirógatta a homlokomat, ami részint a szivarnak, részint az újabb és újabb korty ír whiskynek volt köszönhető. De még ebben az ihletett állapotomban sem éreztem úgy, hogy érdekelne ez a történet.
– Azt viszont nagyon fontos megjegyezni, hogy Miss Esther Alleystorm de Brough nem volt szép, viszont csúnya sem, mondhatnám úgy is, valahol a kettő között helyezkedett el, félúton. Tökéletes közönyt éreztem iránta, és fogcsikorgatva igyekeztem magam rávetni a szankszrit nyelv szépségeire, amelyek szintúgy rejtve maradtak előttem. Ám egy napon észrevettem, hogy az egyik társam, aki tőlem rejtve, mögöttem foglalt magának pozíciót, negédes, búgó hangon udvarolgat a tanárnőnknek. Bizton állíthatom, hogy a meglepődésemnél csak a felháborodásom volt hatalmasabb. Azonnal meg kellett volna fordulnom, hogy a saját szememmel lássam, ki ez az elvetemült Don Juan, ám az a finom, úri környezet, ahol ezek a szeánszok lezajlottak, visszafogottságra késztetett. Hatalmas hibát követtem el, drága uram, mert ha ott, azonnal a végére járok az ügynek, egészen másként alakul az életem.
A történet ezen a ponton már kezdett érdekelni. Mr. Brenterwerrick szemlátomást belekeveredett valamibe, de hogy miféle ügylet bontakozott ki előtte, és hogy miként lett ebből a világ legszebb szerelmes eposza, arról sejtelmem sem létezett. Kértem tőle még egy szivart, és immár leplezetlen kíváncsisággal lestem a szavait.
– Azon kaptam magam, hogy kifejezetten bosszant ez a búgó hangú arszlán, aki válogatott bókokkal nyilazza ez a vörös hajú hölgyecskét. A szankszrit nyelv szépségeit kutató, hozzám hasonló kaliberek pedig mintha társául szegődtek volna, az előadást lépten-nyomon megszakítva tromfoltak neki. Mondanom sem kell, hogy ez a nemtelen cselekedet egyszer s mindenkorra véget vetett annak az illúziómnak, hogy valaha is meg fogok tanulni szanszkritül, mert az órák onnantól áttevődtek az udvarlás széles mezejére. Úgy tűnt, ez a tény Miss Esther Alleystorm de Broughnak nincs ellenére, mert zavart mosolygással fogadta a hozzá intézett kedveskedő megjegyzéseket, amelyek kizárólag az általunk ismert és hamiskártyási szempontból teljesen használhatatlan birodalmi angol nyelven fogalmazódtak.
– De az isten szerelmére, miért nem fordult hátra, és utasította rendre azt a brigantit? – szólaltam meg ekkor, és sokadszor is elfogadtam a felém nyújtott whiskysflaskát.
– Nem tehettem – mondta Mr. Brenterwerrick szárazon. – Az erre alkalmas pillanat elmúlt, és csak sodródtam az eseményekkel. Az ipse mindig elsőnek érkezett és rögtön behúzódott a szekrény mögé, a félhomályba, ahol csak a körvonalai látszottak. Fogalmam sem volt, hogy néz ki, így legfeljebb tippelhettem, hogy külsőre olyan lehet, mint Rudolf Valentino. Ám igaza van, valamit tennem kellett. Csakhogy tíz elszánt hamiskártyás és egy naiv fiatal hölgy ellenében mit teríthet ki az asztalra a józan ész?
– Semmit – mondtam kissé rezignáltan.
– A helyzet ennél azért bonyolultabb – mondta M. Brenterwerrick. – A bosszúnak számtalan módja létezik, de a legszebb és legizgalmasabb az, amikor az ellenséget a saját területén verjük tönkre. Azt találtam ki, hogy lecsapom ezt a hölgyecskét a mögöttem ülő szívtipró mocskos kezéről.
Ezután hallgattunk egy darabig, mégpedig olyan jelentőségteljesen, ahogy csak két férfi hallgathat. Az Antanarivo lustán szelte a szinte tükörsima óceánt, amelyet időnként delfinrajok fölbukkanása háborgatott. Minket ez hidegen hagyott, mert ekkor már egyfajta cinkosság kötött össze bennünket. Sejtettem, hogy Mr. Brenterwerrick valami ocsmányságot követett el, és talán én vagyok az egyetlen, akinek ezt mindjárt beismeri.
– Miként ön is tapasztalja, nekem egyáltalán nincs negédes, búgó hangom, így nem vállalkozhattam arra, hogy riválisom stílusában válogatott bókok özönével halmozzam el a tanárnőnket, ráadásul a külsőm is hagy némi kívánni valót maga után.
Mi tagadás, igaza volt. Hozzá hasonlóan előnytelen alakú figurát nem hordott még fedélzetén az Antanarivo, de lehet, hogy az egész Birodalmi Flotta sem. Alacsony volt és kövér, a lába görbe, a karja rövid és zömök, a nyaka pedig egybe nőtt aránytalanul nagy, vödörszerű fejével, amelyen, mint két pisztolyból származó lövésnyom éktelenkedtek a szemei. Ritkás haját mindeközben vad kalózlobogóként cibálta a szél, ráadásul a tokája is rengett, akár viharban az orrvitorla.
– A tervet mégis sikerre vittem – mondta kurtán és szárazon. – Talán amiatt, mert mindig én távoztam utoljára az oktatásról, így könnyedén szóba elegyedtem a Missel. Határtalan meglepetésemre egyáltalán nem volt velem elutasító, sőt, amikor megtudta, hogy birodalmi tisztviselőként hosszabb időt töltöttem Madrasban, a bizalmába fogadott. Természetesen nem árultam el neki, hogy tisztviselőségem szinte kizárólag a kaszinók környékére korlátozódott, de ő ezt az őszinteséget nem is várta el tőlem. Mire a tanfolyam véget ért, és mire a csoport minden tagja húszig el tudott számolni szanszkritül oda és vissza, kapcsolatunk odáig fejlődött, hogy mint udvarlóját bemutatott az apjának, aki az Alleystorm ház tizenkettedik grófjaként elegendő fantáziát látott bennem ahhoz, hogy egyetlen leszármazottját kiráncigáljam a vénlányság fenyegető örvényéből. Ezt lovagias okokból némi habozás után meg is tettem. Most, mint az Eswilliam Brenterwerrick Fuvarvállalat tulajdonosa azzal foglalkozom, hogy tengerről tengerre követem a feleségemet. Ő az, aki a leghangosabb visítozással örül a delfineknek.
Odanéztem, és a korlátnál tobzódók gyűrűjében egy nem is annyira csúnya, de nem is annyira szép, viszont kifejezetten gazdagnak tűnő hölgyet pillantottam meg.
– Érdekes történet – mondtam. – De mitől a legszebb? Ennél számtalan bonyolultabb és eszementebb szerelmi történet létezik.
– Az epilógus az, kedves fiatalember, hogy amikor már jegyben jártam a nem annyira a szívem, mint inkább a véletlen által nekem rendelt párommal, az utolsó szanszkrit órán mégis vettem a bátorságot, és szembefordultamm azzal a Rinaldo Rinaldinivel, aki ebbe a kalandba belekergetett. A hangja alapján egy magas, kisportolt, jóképű, minimum teniszbajnok külsővel rendelkező egyénre számítottam, ám ehhez képest egy hozzám képest is jelentéktelen ürgét találtam. Csenevész volt, riadt tekintetű, és olyan sápadt, mint akit kriptából szalasztottak. Hozzá képest én megtestesült Adonisz voltam, és ez magabiztossággal töltött el, ugyanakkor el is keserített egy kicsit. A szabadságomnak ugyanis befellegzett, viszont húszig el tudok számolni szanszkritül, és annyi a pénzem, mint a pelyva. Attól sem kell tartanom, hogy Makaóban két tagbaszakadt matróz vár majd a mólón, és ha nem fizetem ki nekik az adósságomat, úgy eltángálnak, hogy cápaeledelnek is porhanyós leszek. Magára viszont fiatalember ez a sors vár.
Mély igazság lakozott abban, amit mondott, de mit tehettem? Az Antanarivo megállíthatatlanul röpített bennünket Macao felé, és szemernyi esélyem sem maradt, hogy a hozzá hasonlóan nagyképű alakokat megkopasszam.
– Engem kétségtelenül laposra vernek majd Macaóban, miközben ön a feleségét karolva lazán odébb sétál – pöcköltem át a szivarcsikket a korlát fölött. – Mert kártyázni úgy látom, nincs kedve, mint ahogy a hasonló történetekkel büszkélkedő férjek többségének sincs. A világ nagyon megváltozott.
– Ebben igaza van – mondta Mr. Brenterwerrick és föltápászkodott a nyugágyról –, de a helyzete korántsem reménytelen. Szállítmányozóként jobbak az értesüléseim, mint a hírügynökségeknek, így tudom, hogy nemrégiben egy csoport hamiskártyás a hajó személyzetével szövetkezve alaposan kifosztotta kártyán a Rawalpindi gőzös teljes utasállományát. Tudja minek köszönhetik ezt a mesterművet? Annak barátom, hogy a göremei török nyelvjárásban beszélték meg a taktikát! Nos, merő véletlenségből itt tartózkodik köreinkben a feleségem unokahúga, aki volontőr alapon göremei török nyelvleckét ad az érdeklődőknek. Biztosan látta már, ő az a kissé molett jelenség azzal a vastag gyémánt nyakékkel ott, kilenc óránál. Most éppen a feleségem mellett áll és ide integet. Talán éppen magának.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!