Akár a gyertyaláng

Csálingerek (2.)
2022-11-14
429 olvasó

A 80′-as évek közepe-vége felé mindenki számára világos volt, hogy valami nagy változás van készülőben Európa középső és keleti felén. Magyarország is ébredezni kezdett. Már volt világútlevelünk, parabolaantennánk, amin bejött a Sky Channel meg a Super Channel, és több évtizedes dogmák kezdtek megkérdőjeleződni az emberek fejében csakúgy, mint az akkori közbeszédben. A vendéglátás is a reneszánszát élte azokban az években. Számolatlanul özönlöttek hazánkba a nyugatról érkező külföldi turisták és mi, magyarok is mintha már a közelgő szép, új, szabad és általános jólétet hozó világ eljövetelét ünnepeltük volna. Mit sem sejtve arról, hogy mindez mi mindent hoz még magával. S bár ami ránk köszöntött, valóban új volt, szabadabbnak mondható, de a szépség és a jólét – nagyon kevesek kivételével – mindmáig zárójelbe van téve. Utóbbi kettőt, kiváltképp a szépséget illetően, mi, egyszerű halandók jobban tesszük, ha másban és máshol próbáljuk keresgélni.

A Kispesti Halásztanya Étteremben a nyitás előtt egy-két órával már lázas munka folyt. Egy kellemesen meleg, nyári szombati nap elé néztek az ott dolgozók. A telt ház garantált, pedig a nagyteremben és a kertben egyszerre akár 300 embert is le tudtak ültetni. A szakácsok és a konyhalányok a konyhában tüsténkedtek, a fiatalabb pincérek és a tanulók pedig a terítéssel voltak elfoglalva. A nyitás közeledtével mindenki egyre izgatottabbá vált. Két ember ücsörgött csupán látszólag dologtalanul és teljes nyugalomban a kerthelyiség egyik félreeső zugában, a személyzeti asztalnál. Magdi néni és Laci bácsi, két idősebb, ötvenes éveiket taposó pincér, akik már megjárták a hadak útját. Csendben, emlékeikbe mélyedve, keserédes mosollyal az arcukon és cigarettafüst felhőket eregetve figyelték az asztalok között sürgő-forgó ifjúságot.

– Mintha csak magunkat látnám, Magdi, negyven évvel ezelőtt – törte meg a csendet ábrándozva Laci bácsi.

– Ne is mondd, Lacikám! – felelte Magdi néni. – Amikor még azt hittük, hogy a sok talpalással fogunk annyit keresni, hogy egyszer saját üzletünk lesz.

– Na, igen. Aztán saját üzlet helyett, lett két kopott térdízületem és néhány visszerem – mondta Laci bácsi egy nagyot sóhajtva.

A terítés végeztével a fiatal csálingerek a placcot igyekeztek felosztani maguk között. Egyikük, aki tisztában volt az illemmel és a pincérszakma íratlan szabályaiba foglalt hierarchiával, odasietett a személyzeti asztalhoz.

– Laci bácsi! Melyik asztalokat akarják ma megcsinálni?

– Azt a hatot ott az ajtó mellett – mutatott Laci bácsi a nagyteremből a kertre nyíló nagy, kétszárnyas ajtó felé.

– Hatot? Ketten?

– Miért? Soknak találod, Barnuskám?

– Nem, hát pont azért kérdem, mert így hogyan fognak pénzt keresni? Én és többiek fejenként nyolc-kilenc asztalt viszünk majd!

– Te azon ne aggódj, drága gyerekem! – vetette közbe kicsit anyáskodva Magdi néni. – Mi azon a három-három asztalon meg fogjuk keresni azt a pénzt, amit ti kilencen.

– Jól van, maguk tudják! De aztán ne engem okoljanak, Magdi néni, ha záráskor sóheren mennek haza! – szemtelenkedett vicceskedve Barnuska.

– Eredj a dolgodra! – zárta le Magdi néni a diskurzust, majd ő is kicsit vicceskedve a tenyerével a fiú fenekére húzott egyet. – És már ezerszer megmondtam, Barnuska, hogy ne nénizz engem, mert egy hangedlibe csavart hamutartóval foglak agyonverni!

A műszak végén, mikor leszámoltak a brifkókban összegyűlt pénzzel, bebizonyosodott, hogy Magdi néni nem a levegőbe beszélt. Majdnem másfélszer annyi jatt maradt náluk, mint a fiatalabb kollégáiknál. Barnuska csodálkozva és kissé irigykedve nézte, ahogy a két öreg a saját pénztárcájába gyűri aznapi keresetét. Majd zárás után, miközben a taxijaikra várakoztak megkérdezte őket:

– Ezt, hogy a francba csinálják, Laci bácsi? Mi itt kihajtjuk a belünket, rohangálunk, aztán maguk meg egész este három asztal körül sétálgatva, majdnem annyit csinálnak, mint mi két este alatt?

– Tudod, fiacskám, ez az, amit nem lehet megtanulni a szakmunkásképzőben – felelte Laci bácsi. – De majd idővel belejössz. Minden új vendég egy új iskola ebben a szakmában, és csak annyi időd van kitanulni, amíg megvacsorázik. De hát, Barnuskám, még csak tizenhét éves vagy! Vagy tizennyolc? Nem lényeges. Előtted az élet.

– Na persze! – mondta Barnuska az orrát lógatva. – Egyszer majd én is tudni fogom mindazt, amit maguk tudnak. Sok-sok év múlva.

– Drága gyerekem! Hidd el, gyorsabban elrepülnek majd ezek az évek, mint azt te gondolnád! Ha nem lesz annyi eszed, hogy valami rendes munkát keress magadnak, és ebben a szakmában maradsz, egyszer csak arra fogsz ébredni, hogy mindjárt hatvanéves vagy – vette át a szót Magdi néni, Laci bácsitól. – És majd csodálkozva körbenézel, hogy mi történt veled, hiszen amikor este nyugovóra tértél, még csak húszéves voltál.

– Úgy bizony! Ahogy a Magdi mondja – helyeselt Laci bácsi. – Egy pillanat lesz az egész, és úgy lobban majd el, mint egy gyertyaláng. Igaz, Magdikám?

– Ó, de szemét vagy! – felelte nevetve Magdi néni, és tréfásan belebokszolt Laci bácsi vállába.

Ez utóbbi szóváltást, Barnuska végképp nem értette. Mi van a gyertyalánggal? És mi olyan vicces abban, hogy az ellobban? – morfondírozott magában, de mindhiába. Ahhoz, hogy megértse, ismernie kellett volna Magdi néni életének, de főleg vendéglátós pályafutásának néhány mozzanatát.

Magdi néni hajdanán egy neves Duna-parti szállodában dolgozott felszolgálóként. A vendéglátó, azon belül is a pincér szakma elitjéhez tartozott, köszönhetően annak, hogy kiváló felszolgáló volt, folyékonyan beszélt két világnyelvet, és nem utolsósorban felettébb dekoratív küllemének. Jó fizetése volt, valamint különleges helyzeténél fogva hozzájuthatott olyan dolgokhoz, melyekhez a 60′-as évek Magyarországán csak nagyon kevesen. Márkás, nyugati holmik, kurrens italok, és a különböző nyugat-európai és amerikai fizetőeszközökhöz, melyeket akkoriban csak keményvalutának hívtak. Mindezeken felül – ismeretségét és kapcsolatait kihasználva –, Magdi néni a szabadnapjain egy másik, nem kevésbé neves és előkelő szálloda éjszakai bárját látogatta, ahol gáláns külföldi urak társaságát kereste. Úgy tervezte, hogy mire a harmincas évei közepét eléri, összespórol annyit, hogy valahol vidéken, ahol a gyermekkorát töltötte, egy kis maszek vendéglőt nyithat a pénzéből. Álmaiban már látta is maga előtt, amint élete párjával gyerekeket nevelnek, és közben kettecskén eldolgozgatnak ebben a parányi üzletben. Ám ahogy az gyakran megesik, az álmok sokszor azelőtt szertefoszlanak, minthogy az ember a megvalósításukhoz kezdene.

Magdi néni élete párja egy személyben volt a szerelme, aki iránt a kelleténél jóval több ideig dobogott a szíve, az élettársa, akinek a kelleténél jóval több ideig engedte, hogy a lakásában lakjon, és a stricije is. Na nem olyan értelemben, hogy bántotta vagy kényszerítette volna őt bármire is. Utóbbi szerepköre annyiban merült ki, hogy nem dolgozott, és hogy a sok-sok pénznek, amit Magdi néni hazavitt, annak ő rendszerint az utolsó fillérig a seggére vert. Az évek teltek, Magdi néni szerelmes volt életének megrontójába, és reménykedve várta, hogy egyszer majd megváltozik. Helyette azonban Magdi néni változott meg. Ahogy az álmok egyre inkább foszladoztak, ő lassan, de biztosan, masszív alkoholistává vált. Persze nem olyasfélévé, aki reggel 9 órakor már a világáról sem tud. Továbbra is tette a dolgát, ahogy addig, csak már minden egyes napnak a túléléséhez szüksége volt 10-15 féldecis konyakra.

Egy alkalommal, amikor a másodállását űzte, a bárban leszólította egy öltönyös férfi, magyarul. Egy kis igazolványt mutatott fel neki, melyen a belügyminisztérium valamely osztályának a pecsétje volt. Az ilyen öltönyös alakok gyakran megfordultak azokon a helyeken, ahol főleg a világ nyugati feléből érkező külföldiek időztek. A többi lánytól már hallotta, hogy mi ez az egész és mit kell ilyenkor mondani, hiszen már előre szóltak neki, hogy előbb-utóbb őt is meg fogják találni. Az öltönyös férfi közölte Magdi nénivel, hogy ezentúl a recepcióson és a bárpultoson kívül neki is kénytelen lesz időközönként bizonyos összeget fizetni. Persze csak ha szeretné még valaha is bármelyik belvárosi, előkelő szállodába betenni a lábát. Ezen kívül pedig néha szeretne olyan elbánásban részesülni, mint a keményvalutával fizető külföldi kuncsaftok. Magdi néninél ez utóbbi felvetés végleg kicsapta a biztosítékot, és már réges-rég túl volt az aznapi tizedik konyakján is. Ezért hát azt tanácsolta az öltönyös idegennek, hogy az ilyesféle elbánás reményében esetleg forduljon a saját édesanyjához. Tette mindezt édes anyanyelvünk szókincséből gazdagon merítve, és a kelleténél jóval hangosabban. Másnapra nemhogy Budapest összes nívós éjszakai szórakozóhelyéről volt kitiltva, de a felszolgálói állásától is búcsút kellett vennie.

1971-ben Magdi néni újabb esélyt kapott az élettől. Megnyitott a rózsadombi SZOT szálloda, ahová szaktudása és nyelvismerete révén el tudott helyezkedni. Ez volt az egykori SZOT szállodák legelőkelőbbike. Valószínűleg egy egyszerű melós csak elvétve, vagy különleges protekcióval kaphatott ide beutalót. Helyettük a különböző pártfunkcionáriusok, szakszervezeti vezetők és azok külföldi vendégei múlatták itt az idejüket.

Időközben Magdi nénit a párja faképnél hagyta, hiszen már nem tudta és nem is akarta finanszírozni léha költekezését. Az új munkahelyén azonban úgy tűnt, megtalálta a számítását. A fizetése tűrhetőnek volt mondható, egy-két dologhoz itt is hozzá lehetett férni, néhány okosságot meg lehetett csinálni, és a vendégkör is, aki idejárt, a bőkezűbb fajtából való volt. Ezért, ahogy teltek a hetek, hónapok, Magdi néni újból álmodozni kezdett. Talán mire a negyvenes évei közepére ér, összespórol annyi pénzt, hogy valahol vidéken egy saját kis üzlete legyen. Álmaiban talán még el is képzelte azt a férfit, akinek esetleg negyvenen felül gyereket szülhet, és akivel kettecskén dolgozgatnak a takaros kis éttermükben. Magdi néni életének azonban ekkorra már lett egy másik megrontója. Mégpedig az ital. Mindent megpróbált, de túl gyenge volt. Az új munkahelyén is sejtették Magdi néni gyengéjét, és az étteremvezető állandóan figyelte őt. A pultos sem mert neki szeszesitalt kiadni, csak üdítőket és ételt vihetett ki az asztalokhoz. Az ő műszakjában az italrendelést mindig egy kollégája vehette csak fel. Magdi néni azonban találékony volt, és ez a leleményesség okozta saját maga és újjáéledő álmai vesztét.

Egyik este, nem sokkal zárás előtt történt a tragédia, amikor Magdi néni az asztalokra kihelyezett díszgyertyákat szedegette össze egy tálcára. Még a műszak elején elcsent a konyhából egy kis félliteres barna üveget és elrejtette a személyzeti vécében. Időnként kiment, letekerte a kupakot és abba töltögetve fel-felhajtott egy-két centilitert a nedűből. Nos, ez a nedű egy hatvan fokosnál is erősebb rum volt, melyet a szakácsok flambírozásra használnak. Így történt hát az eset, hogy az egyik, apró porcelán tányéron lévő gyertya még égett, mikor Magdi néni összeszedegette őket, ő pedig az asztal fölé hajolt és megpróbálta elfújni. Sajnos a Magdi néni szájában lévő nyál, a tüdejéből kiáramló levegő, az egy-két perce bekapott kupaknyi flambírozó rummal keveredve oly eleggyé állt össze, melyhez hasonlót alighanem a cirkuszban megcsodált tűznyelő artisták használnak. Ennek köszönhetően a kis gyertyaláng egy félméteres, halvány csóvát eresztve belobbant, megpörkölve a szomszéd asztalnál, Magdi néninek háttal ülő vendéghölgy néhány szál haját.

Másnap reggelre Magdi néni ismét állástalan lett. Egy pillanat alatt vége lett mindennek. A jó munkahelynek, az álmoknak, a hőn áhított, takaros kis vidéki maszek vendéglőnek, benne a gyerekekkel, a férfival, aki az apjuk lehetett volna. Abban a percben semmivé váltak. Úgy lobbantak el, akár a gyertyaláng.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL