Akkumulátorok árnyékában

2023-02-27
405 olvasó

Figyelem a vitát a Magyarországra építendő akkumulátorgyár körül. Az ellenzék azt hajtogatja, hogy ez tönkreteszi a környezetet, elhasználja tőlünk az ivóvizet, meg úgy általában: gyarmati sorba taszít bennünket. Fura egy érvelés, annyi szent. Túl azon a tényen, hogy ha csak egy kiflit megeszünk, máris több mérget viszünk be a szervezetünkbe, mintha akkumulátorokat szednénk szét szakszerűen, az akkugyárról szóló vehemens vita több másik kérdést is felvet. A legfontosabb ezek közül talán az, hogy honnét veszik ezt a mérhetetlen borúlátást? Ki lebbentette föl előttük a jövő fátylát annyira, hogy az orruknál is távolabb lássanak? Mi a bizonyíték arra, hogy egy korszerű akkumulátorgyár tönkretehet egy országot? És ami a legfontosabb: miként bólinthatott rá az EU egy ilyen tervre, amikor a környezetvédelmi szigor tekintetében olyannyira nem ismernek határt, hogy ha egy libalegelőn csak egyetlen sárga fűszál virít, máris megkongatják fölötte a vészharangot? Buták lennének az EU szakemberei? Vagy szándékosan tesznek keresztbe Magyarországnak azzal, hogy idetolják a nyakunkba ezt a förtelmet? A részrehajlás nem idegen a brüsszelitáktól, de ezt az aljasságot azért nem feltételezném róluk. Ez ugyanis már túlmegy a politika határmezsgyéjén, mert ha egy akkumulátorgyár valóban az, amit az ellenzék róla állít – mini Csernobil – akkor muszáj lenne kitenniük elébe a stoptáblát.

Azt mindenesetre nem árt tudni, hogy Európa-szerte számtalan olyan gyár működik, amely veszélyes anyagokat állít elő vagy dolgoz fel. Ha annyi ezres lenne a pénztárcámban, ahány ilyen létesítmény ezekben a percekben zakatol, nagyon gazdag lennék. Egyszerűen nem lehet kikerülni a termelésnek ezt az árnyékos oldalát, és nem csak az árnyékost, mert ha úgy vesszük, az olyan hétköznapi anyag, mint a műtrágya, ugyanebbe a kategóriába tartozik. Nehezen vitatható, hogy a műtrágya is méreg, és bár sokan ágálnak ellene, ha nem használná a mezőgazdaság, már rég éhen pusztultunk volna.

Az akkumulátorral hasonló a helyzet: kialakult egy általános vélekedés, hogy a belső égésű motorokat le kell cserélni villanyautókra, mert az előbbiek a szén-dioxid kibocsátásukkal nagy mértékben hozzájárulnak a globális felmelegedéshez. Vita tárgyát képezheti, hogy ez az állítás megfelel-e a valóságnak, vagy csak az elektromos autó lobbiérdeke, mindenesetre abba az irányba haladunk, hogy egy-két évtized múlva már kizárólag a villanyautók kapnak üzemeltetési engedélyt. Ezekhez pedig éppen úgy nélkülözhetetlen az akkumulátor, ahogy manapság a terített asztalhoz a műtrágya. Nem csoda, hogy a józan, jövőbe látó módon gondolkodó politikusok két kézzel kapnak minden akkumulátorgyártási lehetőség után, mert ha ezt nem teszik meg, ki lesznek szolgáltatva a behozatal szeszélyeinek. Az ellenzék érveit elfogadva mi is lemondhatnánk erről a gyárról, és utána csak pisloghatnánk, hogy a szomszéd országok – vagy éppen a németek – kapva kapnak a lehetőségen. Úgy járnánk, mint a rendszerváltás körül kirobbant Bős-Nagymaros vízlépcső vitában, ami ugye, arról szólt, hogy a környezetvédők hatalmas kampányt folytattak a vízlépcső ellen, aminek következtében Magyarország felmondta a Szlovákiával közös egyezményt. Ám a szlovákok fütyültek erre, és a Dunát elrekesztve megépítették maguknak a vízierőművet, ami azóta is nekik duruzsol, miközben mi csak a szúnyogokat kergethetjük az Öreg Duna félig kiszáradt medrében.

Ebből is látszik, hogy ilyen kérdésekben nem szabad érzelmi alapon, hirtelen felindulásból politizálni. Meg kell nézni, hogy az adott beruházás, ami ellen kifogásaink vannak, hogyan és milyen keretek között fog működni, mindent egybevetve pozitív vagy negatív szaldót eredményez-e. A környezetvédők legfőbb érve, hogy az akkugyár egy ökológiai bomba, ott bukik meg, hogy ebben az ügyben az EU sem passzív. Nem engednék meg például egy Paks 2. bővítést sem, ha az nem lenne minden szempontból biztonságos. Az akkumulátorgyárban ma már nem olyan technológiát használnak, amilyenre az öregek a hatvanas-hetvenes évekből emlékeznek. Már a gyárkémények se a régiek, nem beszélve a veszélyesanyag-lerakatokról.

Ami pedig azt az okoskodást illeti, hogy ez nem a mi gyárunk lenne, hanem a kínaiaké, való igaz. A tervezett létesítmény nem a magyar államgazdaságba ömlesztené bele a profitot, hanem a kínaiba, viszont a vállalkozás utáni helyi adó itt maradna, és a termelés egész volumene bekerülne a magyar GDP-be, aminek növekedése újabb befektetőket ösztönözne arra, hogy itt építkezzenek. Emlékezzünk, hogy Szlovákia nemzetgazdasága is akkor ugrott fel szinte az égig, és hagyott le a környéken mindenkit, amikor az autógyártás még mentes volt ezektől az elektromos nyűgöktől, és több nagy nemzetközi gépkocsigyár is hozzájuk telepítette a gyártósorait.

De a legfontosabb érv mégis a végtermék, vagyis az akkumulátor helyi gyártása. Gyakorlatilag ez a villanyautó üzemanyaga, vagyis akinek nem lesz elég ebből az eszközből, az behozatalra kényszerül. Ha mindez Kínából történik, akkor minden darabra rámegy a vám, ha pedig például egy szomszéd országból, akkor számolni kell a hosszú várakozási idővel, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze.

A józan paraszti logika tehát azt diktálja, hogy ragadjuk meg ezt a lehetőséget, és legyünk akkumulátorgyártó nagyhatalom. Mindegy, hogy ez kínai vagy indonéz lobogó alatt történik, ha a gyár itt van nálunk, akkor az egy kicsit a miénk is. És ha energiáról meg a jövő felé tett lépésről van szó, akkor a kicsi is sok, sőt hatalmas. Meg kell becsülni, amíg mások a mi utunkra nem lépnek.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL