Állatkerti séták

Gyerekkoromban volt egy nagy, keményfedeles képeskönyvem, tele gyönyörű felvételekkel. Állatkerti séta volt a címe. Évekig megvolt, számtalanszor végiglapozgattam. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy a könyv címe úgy 13-14 év múlva teljesen új értelmet nyer majd.

Leszerelés után, 1992 őszén anyám egyik ismerőse megkérdezte, hogy lenne-e kedvem nála dolgozni. Egy őrző-védő kft. tulajdonosa volt, és bár egy év katonaság után semmi ilyesmire nem vágytam, a szükség úgy hozta, hogy el kellett fogadnom az ajánlatát. A feladatom az lett, hogy a Fővárosi Növény- és Állatkertben kellett heti 3-4 éjszakát másodmagammal eltöltenem. Így kezdődött el a körülbelül tíz hónapig tartó állatkerti séta.

Általában két szabadnapos rendőrrel dolgoztam felváltva, néha pedig egy civil kollégával, aki már régóta a cégnél volt. Az állatkert zárása után két órával kezdtünk, reggel hatig tartott a műszak. Befészkeltük magunkat az elefántos kapunál lévő jegypénztárba, előhoztuk a két németjuhász szukát, Ladyt és Lilikét, és kezdetét vette a hosszú éjszakai szolgálat. Fejenként 2-3 óra alvással telt, de a többit valahogy el kellett ütni.

Pisti, az egyik kolléga motoros rendőr volt, akit pár hónapra levettek a járművéről, mert a szabálytalankodó autósok könnyen rá tudták beszélni, hogy elnézzen nekik bizonyos dolgokat. Ő meg ez alatt a pár hónap alatt gyönyörűen berendezte a lakásukat, ahol a nejével éldegéltek kettecskén. Gyakran mondogatta, hogy előre tudta: az a bolondos jó szíve fog egyszer bajt okozni. Pedig még egy hét, és a mosógép is meglett volna! – tette hozzá olykor kissé bosszúsan. Vele telt legjobban az idő, mert egyrészt jókat tudtunk beszélgetni, másrészt kifogyhatatlan ötletei voltak az unalom elkerülésére.

Egy alkalommal az asztalon kallódó újságok valamelyikében meglátott egy hirdetést. Élő, erotikus, telefonos forró vonal. A telefonjainkat egyébként is onnan, a pénztár fülkéből intéztük, hiszen az Állatkert költségvetése elbírta. Ez a szám ugyan emelt díjas volt, de Pisti nem habozott. Tárcsázott, letette a kagylót az asztalra és vártunk. Kapcsolás után megszólalt a méltán híres Je t’aime című francia zeneszám, de más semmi. Aztán pár perc múlva egy kattanás, mi várakozva fülelünk, de csak néma csend.

– Mi a franc ez? Itt nem beszél senki velünk! – méltatlankodott Pisti.

Majd két másodperc múlva a telefonból megérkezett a válasz. Egy erotikusnak jóindulattal sem nevezhető, dörmögő férfihang csak annyit kérdezett: ti is biztonsági őrök vagytok?

Pisti mondott valami csúnyát csalódottságában, és lerakta a telefont.

– Menjünk inkább tevegelni! – állt elő az újabb ötlettel.

Ez úgy zajlott, hogy egyikünk egy méretes akáclombbal odacsalogatta a tevét a kerítés széléhez, a másikunk pedig, a kerítésre felmászva beült az állat két púpja közé. Általában erről a tevék tudomást sem vettek, lefoglalta őket az akáclevelek és a tüskés gallyak majszolása. Ekkor, akinél a csemege volt, arrébb ment vele a kerítés egy másik pontjához, majd vissza, és így a jószág a tevegelővel a hátán fel-alá sétált a kerítés mentén. Arra kellett csak ügyelni, hogy elegendő akáclomb legyen nálunk, és ne jusson eszébe, hogy ez a hülye meg mit keres a hátamon.

– Ezért kurvára felesleges lenne Tunéziába menni! –- vonta le Pisti a tanulságot, majd újabb elfoglaltság után néztünk.

Állatokat etettünk, bemászkáltunk a látogatók elől elkerített részekre, a kis tóban megfürdettük a kutyákat, és megcsapolgattuk a büfék előtt éjszakára szabadon hagyott üdítős gépeket.

Egyszer egy téli estén a főnök kombi autója állt meg a bejárat előtt, kinyitotta a hátsó ajtót és közölte: új kollégát hozott. Ő volt Picúr, egy kaukázusi kan juhászkutya. Később lemértem egy takarmánymérlegen: 84 kg volt. Picúr fejében háromféle kétlábú létezett. Akiket szeretett, ilyenből csak kettő volt, akiket elfogadott, mert a cégnél rendszeresített szürkéskék ruha volt rajtuk, és a többiek, akiket le kellett gyalázni. A főnök ezt elmagyarázta, és a lelkünkre kötötte, hogy ha valamelyikünk kiviszi egy körre, mindig csak pórázon! Akkor se engedjük el szájkosár nélkül, ha behatolókat látunk, mert pont úgy fognak megbüntetni érte minket, mintha pisztollyal végeztünk volna velük. Picúr megszagolt engem és a kollégámat, a két németjuhászt, akik szerencséjükre nőstények voltak, és leheveredett a pénztárfülke elé.

Úgy éjfél körül arra gondoltam, hogy elviszem egy nagy körre. Ráraktam a pórázt és sétálni indultunk. A friss hó és a holdvilág fénye borította be az Állatkertet, majdhogynem nappali fénnyel. Picúr eszeveszetten szimatolt. Eddig egy mákföld melletti őrbódé mellé volt kikötve és most ez a csupa új szag! Farkasoké, medvéké és mindenféle vadállaté. Semmi gond nem volt vele. Lezajlott némi szájkarate a farkasketrec előtt, de mivel rácsok választották el a feleket, hamar ráuntak. A tó mellett már le is vettem róla a pórázt, hadd szaladgáljon. Rettentő mód élvezte. Rohangált, fetrengett a hóban, és néha örömében megpróbált engem is játékra bírni. Vele ellentétben jó másfél óra után már azt éreztem, hogy nincs melegem. Visszaraktam a pórázt és közöltem vele, hogy megyünk vissza a bejárathoz. Ő azonban megmakacsolta magát, leült és nem mozdult, én meg eléggé elhamarkodottan rántottam egy erőteljeset a pórázon, hogy a szavaimat nyomatékosítsam. A válasz egy nagyon mélyről jövő hörgés és a szemfogak kivillantása volt. A fogait látva rögtön eszembe jutott az elfelejtett szájkosár. Ez az a pillanat, amikor Arany Jánost szavaival élve: szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Nem vagyok kutyafóbiás, de rendesen összeszartam magam. Csak valami olyasmit bírtam kinyögni, hogy jó kutya, nincs semmi baj, nyugi és hasonlókat. A hangom azonban, ebben a pillanatban nélkülözött minden karcosan férfias, határozott tónust. Lassú, óvatos léptekkel odamentem hozzá, levettem róla a pórázt, és úgy döntöttem, hogy még inkább fagyoskodok egy kicsit ezen a szép téli éjszakán.

A későbbiekben nagyon jóba lettünk. Nagyokat sétáltunk, játszadoztunk és bármit mondtam, szót fogadott. Akkor már a szó átvitt értelmében is a tenyeremből evett. Egyszer láttam csak még ilyen makacsul lecövekelni, amikor hátravittem a sínek felőli kerítéshez, hogy megnézzem, mit reagál egy hárommázsás szibériai tigrist látva. A rácstól négy-öt méterre megállt és nem jött közelebb. Rángattam, noszogattam egy kicsit – mert akkor már megtehettem – , de ő csak ült, nem vicsorgott és nem is morgott. A szemében valami olyasmi volt, hogy nem, köszönöm, én innen is nagyon jól látom őt. Harmadikként csatlakoztam azokhoz a kétlábúakhoz, akiket Picúr nemcsak elfogadott, hanem szeretett is. Viccen kívül mondom, hogy ez megható és megtisztelő érzés volt.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.