Amikor sötét lett

Nagyon korán ébredt, a légypiszkos kis ablak mögött még ott aludt a hajnal. Nem akart felkelni, álmodozni szeretett volna, csak még egy kicsit visszaidézni azt a tegnap esti néhány percet. Elvackolódott az ócska díványon, minden fordulásnál felsírtak a rugók. A kis szobában penészszag volt, némi ajtó alatt beszivárgó lekozmált hagymáéval vegyülve. Nem nagyon érdekelte, otthon se lakott másként, megszokta.

Az évfolyamtársainak persze nem mesélte, hogy ilyen lepukkant albérletben lakik, mert erre futotta. A srácok jól eleresztett fazonok, ő kilóg a csoportból a turkálós farmerben meg az álcímkés edzőcsukában. Nem is bandázik velük, egy koktél árából négy napig megél, urasan, ahogy nagyapja mondaná. Majd ha végez, diplomát kap, bepótolja az elmaradt bulikat meg utazásokat. Igaz, múltkor megnézte a 100 leggazdagabb ember névsorát, és nem talált köztük bölcsészt, persze ez lehet véletlen. Különben is, nem akar ő bekerülni,villogni, fene aki megette, csak irigyelnék. Megfordította az átizzadt kispárnát, lába közé szorította a pokrócot. Még minden lehet – gondolta, hisz idáig is eljutott. Senki se gondolta volna róla a faluban, hogy neki sikerül. Pont neki! Otthon ő csak a részeges Kolpári fia volt, a fuvarosé. Ritkán jött haza a fater józanul, kiitta volna az árvák szeméből a könnyet. Sovány, ideges anyja hiába hajtotta magát, nem jutottak semmire, pedig a gyerekek is megfogták a munka végét. Nagynénje, aki levéltáros volt, évente kétszer látogatta meg őket. Mókás kalapja és földet seprő szoknyája miatt kicsit habókosnak tartották, de apja egyedül tőle tartott.

Ha meghallotta, hogy érkezik, a csordakútig menekült előle. Ő meg Mili néninek köszönhette, hogy leérettségizett és egyetemre járhat, ő nem engedte, hogy otthon maradjon és legyen belőle apja kapcája. Ezt ugyan akkor még nem értette, de mivel tanulni mindig szeretett, örült a gimnáziumnak, pedig novembertől márciusig sötét volt még, amikor indult a busza. Megborzongott, nem is erre akart gondolni.

Felkelt, kióvakodott a lepusztult fürdőszobába, a hajnalban kimosott gatyája még vizes volt egy kicsit, de a zokni megszáradt. Holnap inget is kell cserélni. A tanszékvezető napjában háromszor is más szerelésben parádézik végig az aulán. Múltkor látta a WC előterében, hogy vizes kézzel beletúrt napszítta szőke hajába, hogy csibészesen a szemébe hulljon. Hogy gebedne meg a filmszínészi jóképűségében. Piros sportautója van, a lányok hatalmas cicaszemekkel sóhajtoznak, ha meglátják. Neki meg még nem is volt nője, pedig múlt héten múlt húsz. Talán ezért is ment el tegnap a kolesz bulijába, pedig nem hívta senki. Leperkálta az ezrest a beugróra, bele se mert gondolni, hogy így hó végén mit csinál majd pénz nélkül. A zenét nem ismerte fel, valami monoton ricsaj volt, a lemezlovas tekergett, s a tömeg egyszerre vonaglott vele a lila, zöld, sárga fényben. Ő meg állt a sarokban, és nézte a révült arcokat, meg ahogy fel-felrikolt valaki, ezzel ösztökélve az arctalan tömeget a még gyorsabb ugrálásra. Már majdnem kiment, bár sajnálta a feleslegesen kiadott pénzt, amikor meglátta a szőke lányt, aki lehunyt szemmel ringatózott, valami saját belső dallamra. Néha körbe fordult, szoknyája megperdült, a haja derékig ért, és szőke volt. Neki mindig tetszettek a szőkék. Nézte ámuló szemekkel, azt érezte, mint egyszer kiskorában, amikor még rendben volt otthon minden, és várták a csengőszót, hogy bemehetnek a szobába, mert kigyulladtak a csillagszórók a fenyőfán.

A lány magasra emelte a kezét, és egyre gyorsabban pörgött, aztán meglökte valaki, kibillent az egyensúlyából, majdnem elesett. Gyorsan áttörte magát a sorokon és óvatosan megfogva a karját, kihúzta a terem széléig. Akkor lett sötét, a zene utolsó hangjai még ott úsztak a levegőben, a fények pislogva kihunytak és sötét lett. Sötét, mint novemberi hajnalokon, vagy az istállóban, amikor oda kellett menekülni apja hirtelen feltámadt cefrés haragja elől. Valaki kiabált, hogy maradjon mindenki nyugodtan, mindjárt lesz villany.

Akkor érezte meg, hogy a lány a mellére húzza a kezét, és szájával az övét keresi. A lehelete sörszagú volt, valami finom virágillatú parfüm áradt a blúzából, a melle puha volt, mint a kisnyúl húsvétkor. Amikor összekoccant a foguk, furcsa remegés futott le a tarkójától az ágyékáig, s óvatosan egy kicsit elhúzódott, de az egyik kezét a derekára tette. Aztán átölelte, szorosan, nem számított már semmi, és csak remélte, hogy ez az áramszünet örökké fog tartani. Néhány perc telhetett el, amikor kigyúltak a fények, mindenki megkönnyebbülten üvöltött, a zene robaja szinte ellökte tőle a lányt, aki megfordult, és elsietett a kijárat felé. Vissza se nézett. Őt meg körbe kapták a csoporttársai, a vállát lapogatták, úgy tettek, mintha örülnének neki, hogy végre ő is csatlakozott a nyájhoz. Alig győzte ellökdösni őket, morgott valamit, hogy mennie kell, de már nem törődtek vele, kezüket magasra emelve pogóztak, mint valami pogány szertartáson. Zihálva ért ki az utcára, még látta, ahogy egy piros sportkocsi befordul a sarkon. A sofőr mellett mintha egy hosszú hajú szőke lány ült volna, de ebben nem volt biztos. Ezt a képet el akarta felejteni.

Visszabújt a nyirkos ágyba, lehunyta a szemét, próbálta felidézni azt a finom virágillatot, amit a csók közben érzett. Sötét volt körülöttük, de neki ez volt idáig a legvilágosabb pillanata.

Megkeresi a lányt – döntötte el, és világosban is megcsókolja. Nem várhat egész életében egy újabb áramszünetre.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.