Majoros SándorIlyenkor, az ökörnyálat teregető ősz kezdetén mindig eszembe jut apám viharvert kukoricafosztója. Százas szegből készített, finom mívű alkalmatosság volt, amely az okos házőrző kutya megadó engedelmességével tartotta oda hátát a gazdájának.
Nem tudom, az öregemnek honnét volt meg az a boszorkányos tehetsége a kukoricatöréshez, de bárhogy igyekeztem, bárhogy aprítottam, téptem és szabdaltam az ellenséget, úgy otthagyott, mint a mondabeli vörös hasú nyúl a bácskai határt. Pedig nekem is gyártott fosztót, és cseppet sem silányabbat az övénél. A méretre vágott százas szeget meg is köszörülte, aztán nadrágszíjbőrből gyártott kis karikákat fűzve rá a kezem fogásához igazította a markolatát. Ezt karimázta be az a füllenytű, amelybe a középső és a mutatóujjam került. Hasonló rendeltetése volt, mint a Colt ravaszán a félkör alakú védővasnak, azzal a különbséggel, hogy a kukoricafosztót nem lehetett csőre tölteni, de ha a szíj megérett és kérgesre keményedett, egy kis ügyességgel a középső ujjamon ugyanúgy meg tudtam pörgetni, mint a játékpatronos Coltot.
Az én fosztóm egy örökké makrancoskodó, betörhetetlen darab volt, apámé pedig maga a Schaffhauzen. Azok a bőrkarikák, amelyek pikkelyes borításként fedték be a szeg középső részét, a sok használattól és a verejték impregnáló hatásától megfeketedtek és olyan kemények lettek, mint a ganédombból előásott fadarab. Érdekes módon, a szeg idővel hozzáidomult a használója tenyeréhez, ékes bizonyítékát adva annak, hogy a vas sem megzabolázhatatlan: ha sok időt és türelmet szánunk neki, fölveszi annak a testrésznek a formáját, amelyhez kötve van.
Néha levettem ezt a műszert tartóhelyéről, a konyhaajtó félfájába vert szegről, és nézegetve, forgatva próbáltam leleplezni a titkát. Csak annyit sikerült kiderítenem, hogy hozzám képest eléggé túlméretezett, meg a maga komolyságában túlságosan is riasztó. Mintha nem is a kukoricacsuhéj megbontására szolgált kézség lett volna, hanem egy szablya, amellyel az öreg a világszabadságért harcolt.
Ma már odáig vezetett a fejlődés, hogy ebben a furcsa, egyre inkább évszakmentessé váló világban a kukoricaérés is csodaszámba megy. Beteljesíti azt a várakozást, ami nyár elején az árpa aratásával kezdődik. Már emiatt is becsülnünk kell az őszt, és vele együtt azokat a régi, elavulnak tűnő, de sok-sok szeretettel, lélekkel tartósított eszközöket, amelyek a maguk idejében ezt a csodát föld- és emberközelbe hozták.
Apám kukoricafosztója rég eltűnt az ajtófélfába vert szegről, de ha a föld alá kerül, aligha lesz olyan régész, aki néhány száz év múlva, miután kiásta, meg tudja majd mondani, mire szolgált. Talán ékszernek vagy valamilyen vajákos eszköznek gondolja, és kiállítja egy misztikus tárgyakat gyűjtő múzeumban. Nem is téved túl nagyot, mert volt idő, amikor ezt a személyes tapasztalat hitelességével tudtam volna igazolni.
De ez még nem jelent semmit, mert közhelyes igazság, hogy idővel minden tárgy misztikus kinccsé válik. Gondoljunk csak a magnókazettára, a floppylemezre, a Forte filmre meg a hozzájuk hasonló őskori képződményekre. Apám kukoricafosztója ugyanennek a klubnak a lakója. Még úgy is, hogy nem tud róla senki.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.