Apám sírja és a Mars-utazás

Amikor apám meghalt, a gyász szomorúságán túlmutató döbbenettel fedeztem föl a fejfáján a nevemet. Ott álltam lecövekelve egy sírhant előtt, amelynek fakeresztjén fehér műanyag betűkkel világított, hogy a benne nyugvó személyt Majoros Sándornak hívják. Ugyanolyan volt ez, mint a kvantummechanikában a Heisenberg-féle határozatlansági elv. Tudtam, hogy a föld mélyén apám fekszik, én pedig itt állok előtte, kettőnket pedig a megismerhetőségi határ választ el egymástól. Egyszerűbben szólva: az első döbbenet a név valósága volt, ami legalább annyira lehetett az enyém, mint néhai apámé.

A név ugyanis ősidők óta maga a mágia. Rejtve és titkolva, de benne kavarog az egész személyiségünk. Talán könnyebb ezt megérteni azoknak, akik gyermekük születésekor névadási dilemmákkal küszködnek. Ha kiválasztanak egy nevet, rögtön kapcsolatba hozzák egy másikkal, amelyet valamelyik ismerősük hordoz. Legyen Árpád, mondja a feleség, mire a férj azzal vág vissza, hogy ugyan már, ismerek egy Árpit, aki egy tökkelütött. Nem engedhetem meg, hogy a fiam az ő nevét hordozza. Ezzel megkezdődik a gyötrődés, hogy ha nem Árpi, akkor mi legyen, mert a számításba vehető nevek mindegyikéhez kapcsolódik egy valaki, akinek a tettei vagy nevetségesek vagy pedig szégyenteljesek. Ezért aztán maradnak az egzotikus hangzású, idegen nevek, vagy a szülők, esetleg nagyszülők nevei. Apám az utóbbit választotta, ezért lettem hozzá és az ő apjához hasonlóan én is Sándor.

Idővel persze megbékéltem a gondolattal, hogy amikor átköltözött a túlvilágra, az én nevemet is magával vitte, mert az ebből fakadó kellemetlen érzés, csak a temetőben ért utol. Abban is biztos voltam, hogy én teljesen másmilyen Sándor lettem, apámétól totálisan különböző érdeklődési körrel és ambíciókkal. Az a gondolat sem nyugtalanított, hogy a név ugyanúgy sűrítménye az egyéniségnek, ahogy a képmás, mert ez is meg az is csupán absztrakció. A fotó több mindent elárul az emberből, de mégiscsak egy kétdimenziós, egyszerűsített kópiája a személyiségének, amelyből csak speciális szakértelemmel lehet kibontakoztatni az őt, magát meghatározó információkat. A név ennél egy fokkal még kivonatosabb, mert gyakorlatilag olyan, mint egy matematikai képlet: aki nem ért hozzá, nem lát benne mást, csak egy betűsort, de biztos vagyok benne, hogy az igazi kódfejtők mást is ki tudnak belőle bogarászni. Régebben olvastam valahol, hogy egy amerikai szekta azzal foglalkozik, hogy a Föld minden lakójának nevét rögzíti és biztonságba helyezi egy barlang mélyén. Első ránézésre ez ostobaságnak tűnik, de ha jobban belegondolunk, és ha többször is feltesszük magunknak a kérdést: vajon mi szükség erre, óhatatlanul is eljutunk addig a pontig, amely mögött már nincs más csak az örökkévalóság.

Az ember legkitartóbb ellensége az idő, és ha ez a fenevad megtámadja, csupán a neve mögé bújhat. Hamurabi, II. Ramszesz, Arisztotelész és a többi nagyság is a nevében maradt meg örökkévalónak, mert ugye, kevesen vannak, akik az őket jelölő szimbólumokon – mert a betűk azok – túl a műveikkel és a hétköznapi életükkel is tisztában lennének. Nincs is szükségünk erre, mert a név olyan, mint az épületet összetartó cement: nemcsak megköti, hanem formába is rendezi a téglákat. Ha pedig ad abszurdum, eltüntetjük a téglákat, megmarad a habarcsból képződött lyukacsos váz, vagyis annak a személynek a neve, aki hajdanán egyet jelentett ezzel az építménnyel. Teljesen logikus, hogy a tudomány egy magasabb szintjén akár az is elképzelhető, hogy az emberiség már rendelkezni fog olyan eszközökkel, amelyekkel ez a cementvázban maradt hézag újból kitölthetővé válik. Mindez pedig azt jelenti, hogy a név megóvása egyáltalán nem fölösleges, sőt, egyfajta biztosítéka lehet a tudományos alapú feltámadásnak.

Azt nem állítom, hogy ez a gondolat forgott a fejemben, amikor néhány éve megtaláltam marsi élet nyomát kutató InSight-expedíció ajánlását, hogy aki regisztrálja magát a NASA által kialakított honlapon, kap egy virtuális jegyet a Marsra, a nevét pedig az InSight-en egy adathordozóval elküldik a vörös bolygóra. A felhívásra világszerte több száz millióan jelentkeztek, úgyhogy nem én voltam az egyetlen, aki belement ebbe a kedves kis játékba. De ahogy múltak a hónapok, sőt az évek is – az InSight, mint tudjuk eredetileg 2016-ban kelt volna útra –, úgy nőtt a kíváncsiságom is, mert hízelgett a gondolat, hogy ha csak ezen a furcsa módon is, de eljuthatok a Marsra.

Közismert tény, hogy a szonda néhány nappal ezelőtt épségben célba ért, és rajta van az a több száz millió földlakó nevét tartalmazó adathordozó, amely innentől az idők végezetéig ott fog állni a kietlen tájon. Az már tisztán csak játék, hogy elképzelem: több százmillió év múlva, amikor a Földön már nyoma sem lesz az emberiségnek, leszáll az InSigth mellett egy csillogó űrhajó, amelyből talán a minket leváltó intelligencia képviselői, talán egy földön kívüli csapat lép ki, és rövid bogarászás után megtalálja a neveket tartalmazó aranylemezt. Természetesen nem okoz majd nekik gondot, hogy reprodukálják belőle azokat a személyiségeket, akik valaha ezeket a képteletek birtokolták, így a sok millió bágyadtan ébredező között ott lesz egy Majoros Sándor is.

Elmondhatom hát, hogy megteremtettem apámnak a halhatatlanságot.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.