Előbb vagy utóbb mindannyiunk életébe bekukucskál az a huncut pillanat, amikor rádöbbenünk, hogy szellemi téren már nem vagyunk olyan pengék, mint régen. Elfelejtjük a színészek nevét, nem emlékezünk a dátumokra, a bonyolultabb kifejezésekre, nehézséget okoz az összeadás meg a kivonás. Ezek a jelek arra figyelmeztetnek, hogy ideje valamit tennünk a végső, totális elbutulás ellen.
Néhány éve ez a folyamat éppen olyan megállíthatatlan volt, mint a szabadesés, de ma már itt van nekünk az internet, tele hasznos tanácsokkal. Nem kell informatikusnak, vagy számítógépes zseninek lenni, elég, ha bepötyögjük, a keresőbe, hogy „mit tegyünk szellemi leépülés ellen?”, és máris kapunk vagy hatvanezer találatot. De az ember mindamellett, hogy gyarló, még lusta is, így legtöbbször azokra hallgat, akik a sor elején trónolnak.
Így tett Aranka néni is, miután észrevette magán ezeket a szomorú tüneteket. Valaha ügyvéd volt, de csak cégjoggal később meg adásvételi szerződésekkel foglalkozott, így nem lehetett része abban a szellemi tréningben, amelyet a pallérozott beszéd révén valósíthatunk meg, és ami az internetes tanácsok szerint a legjobb a korai Alzheimer kór ellen. Aranka néni a munkája során keveset beszélt, és akkor is csak panelmondatokat ismételgetett. Maradt volna még a kreatív írás, mint lehetőség, de Aranka néni ebben sem jeleskedett. Köztudott ugyanis, hogy a jogi nyelv olyan száraz, mint a tapló, az ízéről meg ne is beszéljünk. Aranka néninek már fiatal korában is nehezére esett megírni egy közvetlen hangú, érdekes levelet, mert minduntalan betolakodtak a szövegébe azok a nyelvi fondorlatok, amelyeket a jog telepített a nyakába.
Amíg a férje, Jeromos bácsi élt, legalább politizáltak – nagy ellenzékiek voltak mind a ketten –, ám idővel ezek a véleményformálások is sablonossá, érdektelenné váltak. Utolsó éveiben Jeromos bácsi már csak a tévét bámulta, és ha kérdezték, tőmondatokkal válaszolt.
Aztán, amikor Aranka néni egyedül maradt, észrevette, hogy egyre gépiesebbé válik a gondolkodása és a napi teendőinek végzése közben is ugyanazokat a mozdulatokat ismételi. Nem talált kihívást, vagy komolyabb agymunkát követelőt az életében, és ez volt az, amitől az internetes bölcsek a legjobban óvják a hozzá hasonló cipőben járkálókat. Aki nem talál magának olyan elfoglaltságot, amivel megtornáztathatja az elméjét, menthetetlenül és gyorsan az elbutulás sötét bugyraiban találja magát.
Mivel Aranka nénit nem érdekelte a keresztrejtvény-fejtés, megfogadta a találati lista második, vagy harmadik helyezettjének tanácsát, aki azt javasolta, hogy nem kell világmegváltó tettekben gondolkodni, elég, ha feladjuk a napi rutinunkat. Ha például átrendezzük a tárgyainkat, már az is sokat segíthet. Egy nem a megszokott helyére rakott teásbögre vagy kávéskanál föllelése ugyan szellemi erőfeszítés terén nem ér föl a Holdutazással, de az Alzheimer ellen csodákra képes.
Aranka néni ettől egészen vidám hangulatba került, mert éppen ilyen csodaszerre vágyott. Nem kell könyvtárakat kiolvasni, sem órák hosszat a gép előtt ülve ostoba lövöldözős videojátékokat játszani, elég az is, ha mondjuk, máshová teszi le a lakáskulcsait.
Rögtön tett is egy próbát: a lakáskulcsokat eddig az előszobában a fogas alatti kis cipős szekrényen tartotta, éppen azért, hogy ne felejtse el, hová tette le. Most fölvette a csomót, és egy kis töprengés, forgolódás után máshová helyezte, majd a jól végzett munka örömével vonult be a szobába távét nézni, mert kezdődött a Szulejmán.
Később úgy vélte, jó lenne sétálni egyet a parkban, de amikor felöltözött, és felvette a cipőjét, nem találta a lakáskulcsokat. Ó, hát persze, máshová tette, csak a Szulejmán kiverte a fejéből, hogy hova. Levette a kabátját, a cipőjét, és nekilátott, hogy alaposabban is utána nézzen a számításba vehető rejtekhelyeknek, de bárhogy és bárhol kutakodott, a kulcsokat sehol sem találta. Ekkor már ideges volt, úgyhogy fölhívta a lányát, Evelint, aki ott lakott a közelben, és volt tartalék kulcsa.
Evelin készségesen jött is, de hiába igyekezett, ő sem akadt rá a kulcscsomóra. Közben éjszaka lett, úgyhogy a keresést felfüggesztették, de másnap újult erővel és az unokákkal kiegészülve folytatták a nyomozást. De a most már négyfősre duzzadt csapat sem jutott eredményre. Történetesen szombat volt, így az idő nem jelentett akadályt, csakhogy hiába szkenneltek át mindent zsilettpenge vékony szeletekre bontva – a plafontól a padlóig minden polcot, fiókot és tárolót, hiába néztek bele a ruhák zsebeibe, hiába borították ki a szemetest – a kulcsokat nem találták.
Közben átjött a szomszédból a részeges Rezső, aki a kommunizmusban börtönőr volt. Amikor meghallotta, mi történt, elmesélte, hogy a nyolcvanas évek elején szétszedett egy rádiót a konyhában, és akkor leesett a kőre egy csavar. Még a koppanását is hallotta, de hiába röntgenezte át érte az egész konyhát, később meg már az egész lakást is, mind a mai napig nem sikerült megtalálnia.
Ettől Aranka néni megnyugodott. Ezek szerint mégsem ő háborodott meg, hanem a világ, és ez ellen nincs mit tenni. Ami eltűnt, majd előkerül, ha nem lesz rá szükség, mondta ki a végső igazságot Rezső, aztán faképnél hagyta a társaságot.
Aranka néni hétfőn az Evelintől visszakért kulcsról több másolatot is készítetett, és mindegyiket odatette az előszoba fogas alá, a cipős szekrényre. Hadd lássa az a cudar bujkáló, hogy ezen a világon senki és semmi sem pótolhatatlan.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Jó!