Az ébenfa íróasztal

Percy M. Abbott a bolognai egyetemről visszatérve, egy baráti látogatás kedvéért rövid kitérőt tett Edinburgh-ba, ott kapta meg húga táviratát, hogy apjukat, Timothy Abbott ezredest a kensingtoni ház nappalijában elvitte a gutaütés. Az ifjúkora végén járó Abbottnak a vonatút alatt volt ideje végiggondolni azt a jó néhány évet, amely azóta telt el, hogy az ezredest faképnél hagyta abban a bizonyos nappaliban.

Összekülönbözésük már-már banálisnak nevezhető, oly gyakran esik meg tisztes angol családokban: Abbott ezredes ragaszkodott hozzá, hogy fia a katonai pályán öregbítse a család hírnevét, ezért már igen fiatalon megkezdte a gyerek ez irányú iskoláztatását, számításába azonban hiba csúszott. A frissen felavatott tiszt johannesburgi állomáshelyéről első ízben hazatérve közölte, hogy sokkal inkább ínyére volna, ha a vegytan töltené ki az életét, amely már a kadétiskolában is rengeteg örömet szerzett neki, ezért nem kíván visszatérni Dél-Afrikába. A rendhez és fegyelemhez szokott atya tajtékzott, a hirtelen elfogyasztott két dupla scotsch sem tudta megnyugtatni, így azt találta mondani, ha szava nem ér semmit, akkor fiának fel is út, le is út. Percy M. Abbott gondolkodás nélkül fordult sarkon, és vágta be maga mögött az ajtót az inas minden igyekezete ellenére. Az ezredes ugyanis nem tudta, hogy vérének egyetlen folytatása még Johannesburgban megismerkedett egy tehetős olasz kereskedővel, aki érdeklődéssel hallgatta a brit fiú ötletét egy újfajta robbanóanyagról, és gyorsan leszögezte, a találmány jogainak ötven százalékáért cserébe hajlandó volna akár támogatni is Mr. Abbott tanulmányait. A fiú jól tudta, hogy bár apja keze messzire ér, Itáliában elfelejtett kapcsolatrendszert kiépíteni, tehát nyugta lehet tőle Bolognában. Haladéktalanul oda utazott.

Számításai nem jöttek be. Az olasz kereskedő ugyan állta a szavát, és jelentős apanázst biztosított számára, ám feltételein évről évre szigorított, egészen addig, amíg az ifjú Abbott arra nem ébredt, hogy születendőben lévő találmánya jogainak csaknem egészét átruházta már pártfogójára, aki eközben egyre sürgette őt. A találmány végül mégsem született meg. Percy M. Abbott ugyan szépen halad előre tanulmányaiban, ám ötletéről mindinkább beigazolódott, hogy téves. Egyetlen szerencséje az volt, hogy mecénása annyira bízott a sikerben, hogy szerződéseikben nem kötötte ki a visszafizetést kudarc esetére, így mikor kiderült, hogy a robbanóanyag nem készül el, a vegyészhallgatónak csupán az apanázsról kellett lemondania, és meglépnie Bolognából, ahol érezhetően megfagyott körülötte a levegő. Csupán húgának sürgönyözött az érkezéséről, kérve, hogy apjának ne említse, ám az időközben egy gárdahadnaggyal kötött házasságnak köszönhetően a Mrs. Ribble nevet felvevő leánytestvér nem bírt parancsolni magának, és beszámolt Abbott ezredesnek fia terveiről. Az öreget másnap reggel, a már említett nappaliban terítette le a gutaütés, bár maga az orvos sem tudta megmondani, a hír kavart-e föl ennyire, vagy az egyre mértéktelenebbül fogyasztott whisky és sherry végzett vele, amellyel az esti zsíros sülteket, nehéz pástétomokat öblögette le. Bizony, az ezredes egyedül maradván mind kevesebbet adott magára. Klubjába ugyan szívesen járt el, de csak kétszer egy héten, a maradék időben az evésen lelte örömét. A krikettel már húsz éve fölhagyott, újabban pedig nemet mondott a vidéki vadászatokra, így a mozgás, a jó levegő teljesen kiszorult az életéből. Kövér holttestét négy ember mozdította ki az elegánsan berendezett nappaliból.

Percy M. Abbott hosszan nézte a ravatalon fekvő apjának élettelen, nemrég még vörös, most már hamuszín arcát, mérhetetlen orrát, ráncait, és csodálkozva állapította meg, hogy sem gyűlöletet, sem sértettséget nem érzett vele szemben – egyáltalán semmit sem érzett. Mintha egy szomszéd vagy egy nagyon távoli, és régen látott rokon feküdt volna kiterítve. Így aztán a temetést követő banketetten sem úgy viselkedett, mint a többi meghívott, akik a szomorkás hüppögésből, sírdogálásból vagy zokogásból váltottak megkönnyebbülten könnyed társasági csevegésre: ő ugyanolyan közönyös maradt, mint addig, és ezen a közönyön a szivarszobában fölkínált, kitűnő minőségű brandy sem oldott semmit.

Egyéb leszármazottak híján rá és Mrs. Ribble-re maradt, hogy átvizsgálják a házban maradt tárgyi örökséget, amelyet a halálra még egyáltalán nem készülő atya elmulasztott végrendeletbe foglalni. A kensingtoni ház hajdani eleganciát mutatott, ami nem csoda, hiszen ha bátrabban fogalmazunk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az ezredes a halála előtti években – még ha olyan diszkréten is – a züllés útján indult el: tisztességes tiszti nyugdíjából csak szerény mértékben fordított öltözködésre, tulajdonképpen épp hogy csak karban tartotta régi ruhatárát, bútorozásra viszont egyetlen pennyt sem költött. Ez teljesen felesleges lett volna véleménye szerint, hiszen vendégeket nem fogadott, ő maga pedig ragaszkodott ahhoz a kevéshez, amije megmaradt: a tárgyaihoz. Az elfogadható rendszerességgel látogatásra érkező lánya ugyan próbált tanácsot adni neki a ház kisebb-nagyobb átalakításában, a függönyök cseréjében, de Abbott ezredes csak legyintett. A pénzét szívesebben költötte egyszemélyes lakomákra, amelyeket a megfelelő helyről ajánlott francia chef készített neki, és jó italokra. Részeges éppen nem volt, de mindennap ivott.

A két Abbott utód már csaknem végzett a lajstromozással, amikor a mindenben rendelkezésükre álló öreg inas a figyelmüket kérte, és a pincelejárathoz vezette őket. Mrs. Ribble ugyan ódzkodott attól, hogy lelépcsőzzön egy sötét és gyanús pincébe, de sem az inassal, sem apja emlékével nem mert ellenkezni, ezért követte a két férfit. Az inas egy szépen megmunkált, elefántcsont berakásos ébenfa íróasztalt mutatott a gázlámpa fényénél, Pery M. Abott igen szépen kivitelezett munkának találta.

– Ez hogy került ide? – kérdezte csodálkozva.

– Magam sem értem egészen pontosan – felelte az inas. – Az ezredes úr Johannesburgból kapta, egy régi társától, aki ott telepedett le.

– Úgy értettem, Bernard, hogy került ide le?

– Erre céloztam magam is, hadnagy úr…

– Már nem vagyok hadnagy, Bernard!

– Bocsásson meg…

– A legegyszerűbb, ha Mr. Abbottnak szólít. Tehát mit kell tudnom erről az íróasztalról?

– Sajnos nem mondhatok sokat, Mr. Abbott. Az ezredes úr, noha első látásra örömét lelte az asztalban, túlságosan hivalkodónak tartotta a ház bútorzatához képest. Nem tudom, ki és mikor cipelte le ide. Nehéz asztal.

– Bizonyára, hiszen ébenfa csontokkal.

– Hol a fiók kulcsa? – kérdezett közbe Mrs. Ribble az aszal felépítményének közepére mutatva.

– Ezt sajnos nem tudnám megmondani – felelte Bernard. – Nem igazán tudok visszaemlékezni, hogy az ezredes úr valaha kinyitotta volna azt a fiókot. Persze megcsalhat az emlékezetem.

Az ifjabb Abbott nem tudott szabadulni az ébenfa íróasztal látványától, utasítást adott az öreg inasnak, hogy azonnal segítsen fölcipelni a lakásba. Ez nem volt könnyű feladat, ráadásul olyan, a korábbi időkben nagy divatnak örvendő rejtett fiókot, tokot sem találtak a rendes világításban, amelyben a kulcs lehet. Tulajdonképpen jelentéktelen semmiség volt az egész, még egy kacat – még ha értékes kacat is – amelynek helyet kell találni egy, az ezredes nélküli életben, Percy M. Abbottot mégsem hagyta nyugodni a dolog. Úgy döntött, hogy nem tér vissza a Ribble-házba, ahol a temetés előtti napon bekvártélyozták, hanem Kensingtonban alszik, amíg a dolgok el nem rendeződnek. Ezt a kifejezést használta: amíg a dolgok el nem rendeződnek.

Egy régi cselédszobában ágyaztatott magának – iszonyodott attól a gondolattól, hogy esetleg elhunyt apja ágyában töltse az éjszakát. A puritán vaságy nem volt túl kényelmes, de jól esett a fekvés rajta, Percy M. Abbott álmát nem is a kényelmetlenség háborgatta, hanem az íróasztal rejtélye. El nem tudta képzelni, miért bánik valaki ennyire hanyagul egy ilyen értékkel, amelyet ráadásul egy régi barát adott át neki. Az áthánykódott éjszaka után az ifjú Abbott megpróbált valamiféle feljegyzésre, számlára, szerződésfélére akadni apja papírjai között, de hiába kutatott reggeli utántól egészen ebédig, nem talált semmit. Kora délután elküldte Bernárdot apja egyetlen olyan barátjához – Richard Howthorne ezredeshez –, akiről úgy sejtette, mivel már-már afféle fogadott nagybácsiként bánt vele egész életében, szóba áll vele katonai függelemsértése ellenére. Howthorne ezredes valóban szívesen fogadta, és sherryvel kínálta.

– Egy íróasztal Johannesburgból? – kérdezte, amint az ital mellé egy szivart is meggyújtottak. – Különös. Timothy ezt soha egy szóval sem említette. Bernard nem említette, ki küldte?

– Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy ön esetleg ismeri annyira a johannesburgiakat, hogy meg tudja mondani, ki lehet – felelte a fiú.

– Sajnálom, fiam, én Delhiben szolgáltam, a johannesburgiak közül egyedül az édesapját ismerem, de vele elsősorban a lovak iránti rajongás között össze, nem a szolgálat. Soha nem beszélgettünk Johannesburgról. Ellenben csodálom, hogy ön ott, a szolgálati helyén nem értesült semmiről, ami ezzel kapcsolatos lehet.
– Ez engem is meglep.

– Tudja, fiam, Timothy nagyon nehezen viselte a maga távozását.

– Tudom.

– Engem egyáltalán nem lep meg, hogy nem egy ilyen fölösleges ajándék volt számára ekkoriban a legfontosabb.

– Elképzelhető, hogy valaki üzent neki Dél-Afrikából ezzel az asztallal?

– Ugyan, fiam! Még egy pohárkával…?

– Köszönöm.

– … mi lehet az üzenete egy íróasztalnak? Egy nyugalmazott katonatiszt számára! Képtelenség.

– Mégis valahogy úgy érzem, ez az egész nem történt véletlenül.

– Az életben semmi nem történik véletlenül – felelte egy kötelező szófordulattal Howthorne ezredes, majd hozzátette: –  Mindazonáltal ne kerítsen feneket olyasminek, aminek nem érdemes.

Az esti beszélgetésről hazatérve Percy M. Abbott úgy döntött, még egyszer szétnéz az apja papírjai között. Ekkor figyelt fel egy kis ezüst kulcsra a faragott szekreteren.

– Ez mi, Bernard? – kérdezte az inast már-már szemrehányóan.

– Sajnos nem tudom megmondani, uram.

– Határozottan emlékszem, hogy reggel ez még nem volt itt. Maga tette ide?

– Attól tartok nem, uram.

Hirtelen gondolattal az ifjú Abbott az ébenfa asztal fiókocskájába illesztette a kulcsot, amelyet egyetlen mozdulattal sikerült is kinyitnia. Izgatottan húzta ki, ám csalódnia kellett: egyetlen ív papír volt benne, egy régimódi, hegyezett lúdtoll és egy üveg tinta, bár az meglepte, hogy a papír hófehér, a tinta pedig friss. Keserűen rámolt vissza a fiókba.

Az ágyba bújva arra számított, hogy ismét álmatlan éjszakája lesz. Ám amint lehunyta a szemét, apja jelent meg előtte: de nem a ravatalon fekve, nem is idősen, kissé már meghízva, ahogyan a távozása előttről emlékezett rá, hanem fiatalon, délcegen, ahogyan valójában soha nem láthatta. Mintha valaki egy életet mesélne végig, megelevenedtek agyában Richard Abbott ezredes hőstettei, látta az apját lovon, fegyverrel a kézben, esőben ázva, sárban csúszva, katonákat vezényelve, sebesülten – de akármilyen kép is került elé, úgy tűnt, mintha az ezredes mindig derűsen mosolyogna. Percy M. Abbott emlékezetébe ekkor égett be örök időkre az a különös csillogás, amelyet – hirtelen eszébe jutott – mindig ott látott apja tekintetében. Amikor reggel felébredt, kipihentek és nyugodtnak érezte magát. A tükörhöz lépett, és elégedetten állapította meg, hogy immár az  szemében is ott ül az a fény, amely apjáéban, és amelyet a sajátjában soha nem látott addig a napig.

Reggeli után elővette az ébenfa asztal fiókjából a papírt, a tollat és a tintát. Néhány sort jegyzett le, majd utasítást adott Bernardnak, hogy haladéktalanul sürgönyöztesse el a levelet. Johannesburgba üzent, hogy egy héten belül jelentkezik egykori szolgálati helyén büntetését leölteni.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.