Az egyszeri ember esete a busz szélvédőjével

A busz csikorogva megállt a piros lámpánál, pontosan az egyszeri ember előtt, aki ebben az időszakban a járdán tartózkodott, mintegy kilencven fokos szöget zárva be az elébe gördülő busz ajtajával.

Az óra mutatója a delet pécézgette, ráadásul dög meleg volt – úgy harminc fok körül –, nem csoda, hogy az egyszeri ember azon kezdett tűnődni, hogy ha már itt van ez a szép nagy busz, miért ne csatlakozhatna a hűs belterében ücsörgő utasnépséghez? Ehhez csupán egy apróságra, nevezetesen arra volt szüksége, hogy a sofőr kinyissa előtte az ajtót.

Maga a művelet bagatell módon egyszerű, leszámítva, hogy elvi akadályokba ütközik. A szabály ugyanis az, hogy a buszra csak a megállóban lehet fel-, illetve leszállni. Ha nem így lenne, bárki, bárhol és bármikor leinthetné a buszt, ami egyrészt a végtelenségig meghosszabbítaná a menetidőt, másrészt az extrém helyszíneken lebonyolított megállások veszélyeztetnék az utasok és a közlekedők testi épségét. Mindez csak józan ésszel válik magától érthetődővé, mert ittasan, betépve, vagy egyéb módon hibbant elmével maga a legvérlázítóbb igazságtalanság.

A szóban forgó eset főszereplője egy laptoptáskával a vállán próbálkozott be a sofőrnél, de az mereven elzárkózott a mutogatással jelzett kérés elől. Lesajnáló, hatalomittas módon markolta a kormányt, ékes tanújelét adva annak, hogy a regnáló nómenklatúra elkötelezett híve. Sikerült is úgy fölbosszantania az egyszeri embert, hogy egy hisztérikus rohamot kapott óvodás is megsüvegelte volna. Mert hát micsoda dolog ez? Csak úgy, pökhendi módon belegázolunk a becsületes ember jó hírébe és méltóságába? Miből állt volna kinyitni azt a vacak ajtót? Egy apró gombnyomás, és ő máris fent van, de az a fajankó csak tespedt a fészkén és bámulta az utat, miáltal a béketűrés hímes mezejéről a dühöngő őrület szántására kergette át hős emberünket. Nem csoda, hogy azt tette, amit a Hogyan viselkedjünk modern emberként közterületen? című bestseller úriemberek számára megfogalmaz: laptoptáskáját a feje fölött Dávid parittyaként megcsóválva akkorát sújtott vele a busz szélvédőjére, hogy az menten betörött.

Népmesénk ezen a ponton akár véget is érhetne, mert az egyszeri ember ugye, rafinált bosszút állt a köpcös szörnyetegen, de az igazi sztori csak most kezdődik. Emberünket a fedélzeti kamera és a rengeteg szemtanú együttes aknamunkájának köszönhetően azonnal lekapcsolták, és számon kérték. Furcsa módon, a bíróság sem sokat vacakolt, hanem gyilkos hirtelenséggel kirótt emberünkre egy 33 000 forintos büntetést.

Először azt hittem, félreolvastam az összeget. Valahogy úgy, mint a Covid esetében a „halálos veszély”-t, mert azt mostanában „hatásos esély”-ként szoktam látni. Úgy rémlett, a számsor végéről lemaradhatott egy nulla, vagy kettő, mert ha most itt, mellettem a konyhaablakot bevágná a huzat, és összetörne, a kalandot nem úsznám meg ötven rongy alatt. És hol van ehhez egy autóbusz szélvédője! De másodszor megnézve sem lehettek kétségeim: a bírság 33 000 forint volt, és ha azt vesszük, mekkora médiafelhatás járt vele – lám, én is írtam róla egy tanmesét – , akkor a kétszeri embernek is kedve támad laptoptáskát ragadni. Jelesül odasétál vele egy buszhoz, rácsap a szélvédőjére, aztán kifizet 33 lepedőt és már fürdik is a népszerűségben. A Facebookon indított kampány is többe kerülne, ráadásul az csak egy bizonyos célközönséget talál meg. Mondom, nagyon megéri ezt az utat járni, pláne, ha a laptoptáskára termékcímkét is ragasztunk, mert az már reklám. Azt sem tartom kizártnak, hogy szponzorok is jelentkeznének az akcióhoz, akik felöltöztetnék, vagy legalább egy logós sapkával ellátnák a protagonistát. Akármerről nézzük, a lehetőségek számolatlanok.

Mindez természetesen csak itt, Európa berkeiben történhet meg, mert bizony vannak országok, ahol az ilyesmit helyszíni lelövéssel honorálják, vagy ha ez kissé túlzás, akkor ráhúznak az emberre egy akkora büntetést, hogy belepistul. Bevallom, nekem inkább ez a perspektíva a vonzó, bár nem vagyok az erőszak híve. Ha rajtam állna, civilizáltan és humánusan oldanám meg az ügyet, mondjuk úgy, hogy emberünket bevinném egy gondosan bezárt szobába, elébe tennék egy telefont és azt mondanám: addig marad itt, amíg meg nem szervezi a bevert szélvédő cseréjét. Keressen mestert, alkatrészt, szervezze meg a javíttatást, és várja meg az erről kapott szerelési naplót. Aztán következhet az anyagi rész, a költségek összegzése, beleértve a telefonhasználat, a szobabérlet meg a naponta háromszori étkezés díját, mert gyanítom, hogy a delikvens nagyon sokáig élvezné a mindezt lehetővé tevő intézmény vendégszeretetét.

Javaslatom lényege tehát az, hogy az okozott kárt nem megtéríteni, hanem helyreállítani kellene. Aki próbálkozott már azzal, hogy az otthoni gépek és berendezések javítására alkalmas mestert találjon, nagyon jól tudja, hogy ebben a cudar világban nem létezik ennél keményebb szankció.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.