/

Az elátkozott török császár

361 olvasó

1995 tavaszán egy házbontó brigádban dolgoztam. Apám egyik ismerőse volt a fővállalkozó, és tekintettel szorult helyzetemre megengedte, hogy napi ezerötszáz forintért nála dolgozhassak. Ahogy ő mondta annak idején: a brazil gépsorban. Ugyanis így mutatta be röviden a leendő kollégáimat az első munkanapom kezdetén. A brazil gépsor pedig nem volt más, mint a nála dolgozó 18-20 cigány melós, akik mindannyian egy Tisza menti, aprócska faluból jöttek fel hozzá Pestre dolgozni.

Reggel nyolctól délután ötig-hatig melóztunk. Mi tagadás, ez az igen nehéz fizikai munkák kategóriájába tartozó kenyérkereset volt. Ennek megfelelően egy-másfél órás ebédszüneteket tartottunk. A góré ilyenkor kiment a közeli piacra, vett kilószámra sült kolbászt, sült oldalast, kenyeret, savanyúságot, meg néhány rekesz ásványvizet. Ezek a cigány emberek rendkívüliek voltak. Senkit nem láttam még azóta, hogy így bírtak volna egy ilyen munkát. Tornacsukában szaladgáltak a törmelékek között, ha szögbe léptek lekapták és a sebre köptek egy párat, majd egy deszkával jó erősen megcsapkodták a talpukon lévő vérző sebet. Öt perc alatt meg is volt az elsősegély. Zokni, cipő vissza és dolgoztak tovább. Az ebédszünetekben viszont megállás nélkül meséltek. Gyakran hallottam két nevet, amit oly sokszor felemlegettek egymás között.

Az egyik Miklós tata volt, a másik meg az öreg Béla. Egy-két hét alatt elfogadtak engem is. Ahogy egyikük fogalmazott: a hasonlóság az elég gyér, de tiszteletbeli cigány még lehetsz. Az lettem, és nap mint nap a nevetéstől fuldokolva hallgattam őket ebédnél. Imádtak nekem mesélni. Egymásnak sok újat már nem tudtak mondani, mert egyrészt egy faluból voltak, másrészt szegről-végről valamennyien rokonai egymásnak. Én viszont rendkívül hálás hallgatóság voltam. Így aztán azt is elmesélték nekem, hogy ki is volt az a Miklós tata és az öreg Béla.

Miklós tata a brigád háromnegyedének a dédapja volt, az öreg Béla meg az ő barátja, szintén valami rokon. Gyermekkorukban Miklós tatához jártak mesét hallgatni. A telepről egyszerre 10-15 kis cigány lányka és fiúcska is ott ült nála esténként, és órákon át tátott szájjal hallgatták a meséket. Miklós tata egy igazi mesét tudott csak, de ezt majd minden este elmeséltették vele: A kiskakas gyémánt félkrajcárját. Ezerszer hallották, és soha nem tudták megunni. Ahogy azt mesélte! Miklós tata teljesen beleélte magát, átlényegült, és a gyerekek elé varázsolt egy rendkívüli módon felháborodott kiskakast. A gyerekek lélegzet visszafojtva várták, hogy a mese talán legismertebb részéhez érjenek, amit mindenki ismer: „Kukurikú! Török császár! Add vissza a gyémánt félkrajcáromat!”

Az elsőt, a hangutánzó szót a szerepébe belefeledkező, indulatoktól hevült Miklós tata soha nem tudta rendesen kiejteni. A szóban található magán- és mássalhangzók végtelen variációját kimondta, de egyszer sem a megfelelő sorrendben. Ezen az apróságok rendkívül jól szórakoztak, Miklós tata szívének pedig balzsam volt a gyermeki kacaj. Ráadásul a szóban forgó idézetet mintegy nyomaték gyanánt mindig kiegészítette egy-egy rövid mondattal, amit az eredeti mesében soha nem olvashattunk. Nevezetesen, hogy a török császárra hűljön rá a bőr, a rosseb csapkodja a földhöz, vagy a devla egye meg őt. De ha Miklós tata nagyon mérges volt a török császárra, akkor bizony ennél cifrább dolgok is felreppentek a mesélő szájáról. Ilyenkor Miklós tata feleségének mély hangja jött elő a szoba valamelyik szegletéből és próbálta menteni a menthetőt:

– Miklós! Há’ mé’ mondasz ilyent? Egy kakas nem is tud beszélni!

Miklós tata fő produkciói azonban a háborús történetei voltak, amiket egy duett formájában adták elő öreg Bélával. Mindketten háborús hősök voltak, akik keresztül-kasul megjárták az orosz frontot és Szibéria legtávolabbi, legfagyosabb bugyrait. A történeteknek, ahogy az a jó történetek sokaságánál így van, volt némi valóságmagvuk. Miklós tata és az öreg Béla munkaszolgálatosként dolgozott uszkve három héten át, a falujuktól mintegy 10-15 kilométerre. Ez egy olyan alap volt, amire ők ketten vaskos kötetekbe való kalandregényeket költöttek estéről estére. Az ámuldozó gyerekek csodálatára és legnagyobb örömére. Kivétel nélkül minden történetük aznap este született, egyfajta rögtönzés eredményeképpen, és Miklós tata öreg Bélával együtt frenetikus párost alkotott. Miklós tata elkezdte, és ha közben betoppant öreg Béla, vagy éppen ott ült ő is a szobában, gond nélkül átvette a szót, és a cselekmények szála egy pillanatra sem tört meg. Akkor sem, ha azt sem tudták, hogy az eltelt egy-két órában miről beszélt a másik. Ha Miklós tata beszélt és öreg Béla nem figyelt, vagy addig ott sem volt, de úgy adódott, hogy neki kellett tovább mesélnie, csak megkérdezte:

– Melyiket mondod Miklós?

– Hát azt, amikor kint Oroszban, a fagyban…

– És hol tartasz benne Miklós?

– Amikor a hó alatt feküdtünk öt egész napon át.

És öreg Béla folytatta a kaland elbeszélését. Senki nem tudta rajtuk kívül, hogy a következő fél percben mi fog történni velük, és azt, hogy egy perc múlva mi következik, azt még ők maguk sem. A gyerekek meg némán és csodálattal hallgatták. Amikor a két hős mezítláb gyalogolt a hóban, a messzi orosz földön, az ő lábacskáik is mintha hidegebbek lettek volna. Önkéntelenül egymáshoz bújva melengették egymást, hiszen ott voltak Miklós tatával és öreg Bélával kint a farkasordító hidegben. Odabent pedig az apró, döngölt padlós szobában, akár a nyári melegben, akár téli estéken az izzó szenes kályha mellett, mintha már a leheletük is látszott volna.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

1 Comment

Hozzászólás a(z) plaquenil and alcohol bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Your email address will not be published.

0 Ft