Az ellopott csatár esete

2017-11-29
717 olvasó

Garai nyomozó éppen ezen a délutánon mesélte el barátjának, Becsei „Kornernek” a megyei cigányvajda halálának igaz történetét. Azt a lapok rendőrségi tudósításai is megírták, hogy a tekintélyes férfi súlyos hasi sérülést szenvedett egy bővebben nem tárgyalt rivalizálási esetben, de a hivatalos hírek kivétel nélkül azzal zárultak, hogy a műtét követően belehalt a sérülésbe. Az igazság természetesen más volt, és Garai szívesen beszélt erről a Pálya büfében négyszemközt a harmadik sör után. A valóságban a műtét sikerült, és a beteg felépült volna, ha a kórházi személyzetnek több energiája lett volna figyelni rá a lábadozási szakaszban. Az történt ugyanis, hogy az operációt követő harmadik napon a vajda aggódó felesége – mivel ezúttal családtagok nélkül, egyedül jött – végre ki tudta játszani az ápolók figyelmét. A látogatási időben besétált a kórterembe még gyengélkedő ura mellé, és kicsomagolta az otthonról hozott pakkot. Töltött káposztát hozott, mert az ad erőt a férfinak. Az ember jóízűen be is falatozta, és egy félórán belül már a prosecturán hűlt. Amikor Becsei „Korner” meghallotta ezt a történetet, rázni kezdte a röhögés. Semmiféle részvétet nem érzett a szerencsétlenül járt férfi iránt, csak csapkodta a térdét, hogy hogyan lehet ilyen hülye módon meghalni. Garai mindössze egy fél percig nevetett vele, ő a munkája miatt ennél abszurdabb esetekkel is találkozott már, amikor a haver nevetése kissé csillapodott, másra terelte a szót.

Becsei „Korner”, az Olaj egykori csatára természetesen rendkívüli megbecsülésnek örvendett a városban. Ezt azonban nem csak a csapatbeli pozíciójának köszönhette, hanem példátlan beszélőkéjének és sármjának is. Mondhatjuk, hogy könnyű dolga volt, hiszen a Bányász ellen 1982 tavaszán rúgott mesterhármasával örök időkre beírta magát a város sporttörténetébe, elvileg, ha nyilvános helyen jelent meg, már meg sem kellett volna szólalnia, hogy a fiatalok autogramért, a vele egykorúak egy-egy jó sztoriért, a hölgyek pedig a kegyeiért versenyezzenek. Ám, mint említettem, Becsei „Kornert” kivételes előadókészséggel is áldotta meg az ég, amelyt részben kocsmai történetek szemléletes előadására, részben a hölgyek kábítására használt. Nem is rendezhettek semmilyen társasági összejövetelt sehol a városban és környékén a már ötvenes éveit taposó, de még mindig nagy örömmel mulatozó csatár nélkül. Ezeknek az estéknek egyetlen kárvallottja Korner felesége, Lidike volt, aki szomorkás melankóliával tűrte, hogy egykor az ő kezéért rajongó ura nélküle hajszolja bele magát az éjszaka élvezetébe rendszerint hajnalban, kapatosan, ki tudja honnan térve haza.

Ezen az estén is egy házibuliba készült Becsei és Garai a Pálya büfében: általános iskolai osztálytársuk, Verő András születésnapjára készültek, amelyet az olajmű lakótelepének egy kilencedik emeleti lakásában kívántak megünnepelni, várhatóan népes társaságban. Három sör és két feles után el is indultak. Mindössze negyed órányira voltak, de Becseinek útközben be kellett húzódnia a telepi park bokrai közé vizelni.

– Leért, b..ssza meg – nyögte épp felszabadulva a rőt őszi ágak közül az egykori csatár.

Verő is jó hangulatban volt már, mire felértek, látszott, hogy mindenkivel koccintott már, aki előttük érkezett. Tíz-tizenkét ember zsibongott az 55 négyzetméteres panellakásban, épp felfelé ívelt a hangulat, amin nagyot dobott Kornerék megjelenése. A futballista természetesen azonnal a társaság fizikai és szociológia középpontjába helyezkedett, hogy elmesélje, az öltözői seftelés közben milyen vicces dolgok történtek hajdan a Partizan elleni barátságos mérkőzésen. Már vagy fél órája szórakoztatta a társaságot, amikor felállt és közölte:

– Mindjárt jövök, gyerekek! – Garai vállára csapott. – Ferikém, addig meséld már el ezt a vajdatemetést!

Garai fancsali képet vágott. Amit a Pálya büfében elmesélt, valójában szakmai titok volt, azt hitte, közte és Becsei között marad, kisvárosban pedig gyorsan terjednek a hírek, nem volt kedve emiatt megütni a bokáját. Szerencsére Korner a temetésre utalt, így a kórházban történtekről egy szót sem ejtett, inkább azt újságolta el szépen kiszínezve, hány lopott autót foglalt le az amúgy a temetés biztosítására kirendelt rendőrség.

Becsei azalatt behúzódott a vécébe. Az ilyen típusú házakban a tervezők külön választották a kis kabint a fürdőszobától, így remélhetett néhány perc nyugalmat. Ami azt illeti, erre szüksége is volt. Becsei „Korner” ugyanis kellemetlen megpróbáltatásokon esett át az elmúlt egy hétben. Először elkapott valami vírusos betegséget, amitől hányt is, hasmenése is volt. A nyavalya végül három nap után elengedte, de végletekig kimerült szervezete ekkor az ellenkező helyzetbe pozicionálta magát: Becseinek már négy napja nem volt széklete. Pedig próbált mindent, amit mondtak: evett kefirt, lekvárt, ivott szénsavasat, bepakolt egy nagy adag babfőzeléket – mégsem. Hasa felpuffadt, kemény volt, mint a kő, és folyamatosan úgy érezte, itt az idő, aztán a klozet magányában felsült úja és újra. Most azonban, a sörök és Unicumok hatására mintha megmozdult volna valami. Abban reménykedett, hogy itt és most végre pontot tesz a dolog végére.

Csakhogy nem ez történt. A szenvedő csatár megfeledkezett egy alapvető szabályról: erőlködni nem szabad. Hol ülve, hol félguggoló helyzetbe emelkedve, fogát összeszorítva nyomott, aminek az lett a vége, hogy a legszerencsétlenebb helyen elpattant egy ér az agyában, a volt futballista pedig holtan rogyott vissza az ülőkére.

Odabent a társaság jól mulatott, még jó darabig nem tűnt volna fel senkinek, hogy fő mulattatójuk eltűnt, ha nem jön rá a vizelhetnék Balla Robira, a megyei szemétszállítási vállalat igazgatójára. Becsei nem zárta magára az ajtót, így Balla – mivel a diszkrét kopogásra senki nem válaszolt – rányitott. Azonnal visszacsukta az ajtót, majd két pillanatnyi tűnődés után a konyhába sietett, elvett az asztalról egy palack vörösbort, keresett egy nyitót, majd mintha e kettővel szerencsétlenkedne, megjelent a nappali ajtajában, és odaszólt Garainak.

– Gyere már egy kicsit, Ferikém!

Garai nem értette, de a rendőri reflex segített. Mivel már nem ő mesélt, mehetett gond nélkül. A kicsiny helyiségbe kukkantva elkomorult az arca, de az egyenruhás ember fegyelme nem hagyta, hogy elveszítse a fejét.

– Ezt nem láthatja senki – közölte, és Balla egyetértően bólintott. Garai hozzátette: – A Vészi Marit be kell avatnunk.

– Nem jó ötlet – hangzott a felelet.

– Miért, te kitörlöd neki, mielőtt visszarángatjuk rá a nadrágját?

Balla Robi elbizonytalanodott, ám a következő pillanatban támadt egy ötlete: megint kinyitotta az ajtót, behajolt, hátra hajtotta az előre bukó holttestet, és a néhai Korner combjai között belesett a vécécsészébe.

– Nem csinálta – közölte Garaival, aki elismerősen bólintott.

– Jó, akkor csak Verő Andrist kell beavatnunk. – És már rá is zendített, mint aki mámoros kedvében van. – Verő úr, gyere már ide, milyen dugóhúzó ez, öcsém!

Odabent a szalonspicces társaság felnevetett, a folyosón pedig megjelent az ünnepelt, akit Garai pillanatok alatt, szakszerűen avatott be közös titkukba. Csak pillanatok kérdése volt megbeszélni a taktikát, Verő értette a dolgát. Míg Balla a megbeszéltek szerint bepréselte magát a toalettkabinba a halott mellé, ő berontott a nappaliba, és kiabálni kezdett:

– Gyerekek, Korner meglógott, gyerünk, hozzuk, csak vissza!

A társaság pont abban az állapotban volt, amikor a lustaság még nm tudott felülkerekedni, és jó ötletnek találták az angolosan távozó csattárt az utcáról visszarángatni. Egymást lökdösve zúdultak az emberek az előszobába, csak Vészi Marinak jutott eszébe:

– Hé, a vécén néztétek?

– Robi vagyok, csókollak – hallatszott bentről Balla hangja.

Erre aztán valaki feltépte az ajtót, és az ünneplők megindultak a lépcsőn lefelé, a liftet sem akarták megvárni. Azt sem vették észre, hogy a házigazda és a két másik hátra marad. Garai előbb a telefonhoz sietett, majd Ballával ketten megragadták a még meg nem merevedett Becseit, de nem lefelé indultak vele, hanem a fölfelé vezető lépcsőn rángatták fel az első fordulóig. Ott a padlóra ültették, és vártak.

– Mi lesz, ha leérünk? – kérdezte Balla.

– Már telefonáltam – közölte Garai. Barátjának nem kellett tovább kérdezősködnie, ha egy rendőr azt mondta, hogy már telefonált, azt jelentette, hogy szolgálati úton intézkedett, vagy ha úgy nem, hát a testületből kérte valakinek a segítségét. Húsz percig is ültek a padlón néhány eltaposott csikk között, míg végre meghallották a visszatérő társaságot. Garai úgy állt a fordulóban, hogy meg tudja számlálni, mindenki ott van-e. Ott voltak. Akkor végre lehúzták Becsei holttestét a liftig, és levitték a földszintre. Csak ott találkoztak szembe jövő emberrel, Harag Józsi bácsival, az olajművek régi szakija, aki egyből megismerte a csatárt.

– Mi van veled, Kornerkém, elég sz..rul nézel ki? – kérdezte.

– Amennyit ez ivott ma, Jóska bátyám, annyit maga még nem látott – vágta rá Balla.

– Ne szemtelenkedjél már, Robikám. Az én hasamban is eltűnt már néhány boroshordó. – Mindannyian nevettek. – Na, vigyétek haza, a Lidikét meg csókoltatom. Nem fog örülni.

Garaiékat a ház előtt már ott várta kocsival az épp szolgálatban lévő Somos, aki segített biztosítani a helyszínt. Becsei „Kornert” beljebb húzták egy kicsit, a parkbeli fák takarásába, ott míg Balla megtartotta, a két rendőr szakszerűen ejtett rajta néhány ütésnyomot, majd a földre eresztették. Akkor hívták a mentőket.

A jelentésben az állt, és az újságok is azt írták meg hogy a házibuliról eltűnt Becseire Balla és Garai akadt rá, de már holtan. A holttesten talált verésnyomok alapján némi küzdelmet feltételezett mindenki, ami akár kiváltó oka is lehetett a halált okozó agyvérzésnek. Harag Jóska bácsi ugyan emlékezett, hogy ő még életben látta Kornert Balla és Garai társaságában, de ezt ő sem tartotta fontos részletnek. Mint mindenkit, őt is az foglalkoztatta, hogy milyen szerencsés flótás volt ez a Becsei „Korner”, pont úgy halt meg, ahogyan élt: vagányan, verekedés közben.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kerékgyártó György

Mivel semmi hasznosat nem tanult, elhatározta, hogy prózaíró lesz. Idővel rájött, hogy ehhez is érteni kell, de már későn. 1995 óta publikál, eddig négy kötete jelent meg, dolgozott televíziós produkciónak és kétszer nyert el NKA drámaíró ösztöndíjat is. Vasas szurkoló. A Regénytáron szívesebben közöl, mint folyóiratokban, mert itt mód van kísérletezésre, stílusjátékokra is, ráadásul közvetlen kapcsolat jöhet lére a szerző és az olvasó között. Gyakran mondja, hogy ha a Regénytár nem lenne, igazából nem is volna kedve írni.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL