Az ellopott vaporetto (13)

93 olvasó

(A teljes első fejezet)

(A második fejezet eddig megjelent részei:  11. , 12.)

 

Önök most bizonyára azt kérdezik: hol tartózkodott ezekben a kritikus órákban az édes, aranyos kicsi Porcelino, mindazok után, hogy az elkövetett bűn súlyát érezve nem mert hazamenni? Nos, a válasz gyors és egyszerű: ott, ahol lennie kellett, vagyis a Dózse palotában!

Mi tagadás ez a fajta rejtőzködés még Velencében sem szokványos, hiszen arrafelé rengeteg sikátor, zsákutca, és kacskaringós útvesztő kínálkozik a nyomtalan eltűnésre, nem úgy, mint a Dózse palotában, ahol ugyebár hemzsegnek a turisták.

Porcelinó a focisták vele született leleményességével már rég rájött arra, hogy a palota hátsó traktusának földszintjén, ott, ahová a turisták diszkréten félrevonulnak vizelni, van egy rosszul záródó kis ablak, amelyen keresztül bemászhat a múzeumlátogatók elől titkosított zónába. Itt voltak a palota karbantartóinak műhelyei, a személyzeti öltözők, meg néhány bútorokkal és egyéb holmival zsúfolt raktár. Ha tehát otthon valami balul ütött ki, Porcelino megvárta, hogy az utolsó turistát kipaterolják a Szent Márk térre, aztán elcsent néhány zacskó édességet az egyik mozgó csemegeárus standjáról, és a kis ablakon át bebújva a palotába, tökéletes magányban és biztonságban gondolkodott a jövő várható fejleményein.

Most is ezt tette, mert érezte, hogy ezúttal kissé messzebbre ment a megengedettnél. Aki gyerekkorában futballozott már utcán, pontosan tudja, hogy egy ablakot berúgni kétféleképpen lehet: véletlenül, vagy szánt szándékkal. Előbbi esetben a laszti az üvegdarabokkal együtt lepottyan a földre, utóbbi esetben bejut a lakás normális vérkeringésébe, más szóval a gravitáció iránt fennálló kötelezettséget a szoba belsőjében fejti ki. A különbség nyilvánvaló és egészen egyértelmű, úgyhogy a foci iránt olyan közömbös és tudatlan lények, mint a szomszédjában lakó irdatlan öregasszony is pontosan tudhatta: a mostani baleset bizony nem lehetett véletlen.

Porcelino keservesen megbánta már, hogy elveszítette a fejét, és egy jól kivitelezett stoprúgással ripityára törte azt a bizonyos ablakot, de mentségre legyen mondta, az öregasszony akkor már harmadszor jött ki, és förmedt rá, hogy pattogtassa a labdáját máshol, mert ezt a zaj őt idegesíti. Nem vette figyelembe azt, hogy egy focistanövendékről van szó, aki ráadásul olasz, vagyis könnyen elveszíti a fejét. E tekintetben Porcelino szép jövőnek nézett elébe, ám azt még ő sem kalkulálhatta be az események sodrásába, hogy a vén boszorkány az ablak betörése után azonnal kirohan az utcára, és egy seprővel a kezében kergetni kezdi őt. Porcelinó menekülés közben döbbent rá a futball ősi igazságára: az ellenfelet sohasem szabad lebecsülni.

Most egy enyvszagú műhely rejtekében, a dózse fejújítás alatt lévő ágyán heverészve ezen elmélkedett, miközben Brunetti tizedes azt a pontot vizsgálta a Serafini lakás szűkös előszobájában, ahol főnöke, Maccaroni felügyelő, de főleg annak irritáló anyósa, Flavia néni állítása szerint nem oly régen még egy testes hulla uralta a teret. A helyszínelő kollégák konkrét bűnjelek hiányában, hamar távoztak, Maccaroni felügyelő pedig a szomszédságot járva azt firtatta, nem tapasztaltak-e valami gyanúsat azután, hogy a közismert okok miatt támadt üvegcsörömpölés felriasztotta bóbiskolásukból a macskákat.

Brunetti tizedes tehát egyedül maradt ezen a vészjósló helyszínen, és miközben azt várta, hogy a nyilvántartás szerinti tulajdonos, Luigi Serafini, végre hazaérkezzen, alaposan szemügyre vette a terepet. Az egész berendezésen látszott, hogy ez egy tipikusan férfiak lakta hely. A konyhában halomban állt a csetresz, és mindent beborított a velencei klímától ragacsossá vált, többéves koszréteg. A tizedes sok ótvar helyet látott már ebben a városban, de ez mindenen túltett.

Aztán fölfedezett valami meglepőt: a fogas alatt egy makulátlanul tiszta focilabda virított. Úgy ragyogott, mint a Dózse töke, hogy stílszerűek legyünk, ami a tizedes számára egyértelműen azt sugallta, hogy itt bizony erőteljes focikultusz dívik. És ekkor észrevett még valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét: a cipősszekrény mellett a bútordarabhoz lapulva egy fehér cetli világított. Vajon miként és miért került erre a képtelen helyre?, tűnődött a tizedes, ám amikor felvette és a villanykörte fénye felé tartva megnézte mi áll rajta, szabályosan elállt a lélegzete: „Ne írjanak alá semmit, amíg nem beszélnek velem. Zlatan Ibrahimovics.”

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft