Az ellopott vaporetto (2. fejezet)

152 olvasó

(A teljes első fejezet)

 

Nem sokkal azután, hogy Pietro Maccaroni felügyelő és derék anyósa, a némelyek által kedvelt, mások szerint irritáló Flavia néni megtalálták a kapitány hulláját, majd pedig döbbenten tapasztalták, hogy az nemes egyszerűséggel köddé vált, egy elegáns motorcsónak siklott a Rialto híd melletti kikötőbe. Csak azok vesznek igénybe ilyen eszközt, akik felvágni jönnek Velencébe. A vörös bőrülésen terpeszkedve lőnek néhány szelfit, gondosan ügyelve, hogy a háttérben ott legyen a Grand Canal, aztán kipengetik a fuvardíjat és sietnek az újabb kalandok felé.

A csónak bőrülésén lazuló zömök, jó negyvenes férfiember ennek megfelelően a turisták hagyományos öltözetét viselte – tarka ing, sokzsebes bermudanadrág, könnyű szandál –, de a nap hevétől elegáns panama kalappal védte a fejét, amiről bárki megállapíthatta, hogy ugyanaz a fazon, amelyet Al Capone viselt az alkoholtilalom idején.

Ezt az úriembert a zsebében lévő útiokmány szerint Francesco Tavottának hívták, és az Egyesült Államokból azért jött idáig, hogy a galambtáp-bizniszben megszerezze a hegemóniát.

Ha önök most megkérdezik: miféle lehetőség rejtőzhet a galambtáp-forgalmazásban a drog, a szervkereskedelem és az intézményesített prostitúció világátfogó divatjában, gondoljanak arra, hogy ezek mindegyikét jócskán beárnyékolja a konkurencia. A hagyományos maffiabizniszek már csak fáradságos munkával termelnek hasznot – emlékezzünk a brutális nehézségek árán kiásott drogcsempész alagutakra –, viszont a galambtáp-forgalmazás szűz terület, s mint ilyen, maga a megtestesült ígéret. Ezeket a szárnyasokat ugyanis a világon mindenütt etetik, hiszen nagy számban fordulnak elő ott, ahol sok a látnivaló. De mert az állatvédelmi törvények szigorúan szabályozzák, mit lehet elébük szórni, a turisták kénytelenek zárjeggyel ellátott morzsát vásárolni a kereskedőktől. Könnyű kiszámolni, ez hány ezer tonna galambtápot jelent évente, vagyis nem csoda, hogy a maffia érdeklődni kezdett a galambeledel iránt. Eleinte kigyúrt alakok keresték fel a tápot árusító bódékat és védelmi, pontosabban turbékolási pénzt kértek. Aztán, nem sokkal később, ugyanezek a sötét alakok zacskókkal megpakolt talicskákkal jelentek meg a standok környékén, és szelíd noszogatással rávették a kereskedőket arra, hogy az addig forgalmazott csipegetnivalót hajítsák szemétbe. Azt mondták, amit ők kínálnak, az szebb, jobb és tisztább, hiszen Kolumbiából származik. Amelyik kereskedő akadékoskodni próbált, örülhetett, ha nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel megúszta.

Franceso Tavotta a legnagyobb amerikai galambtápmaffia utazó ügynöke volt, amiről a gallérján viselt ezüstjelvény – ovális keretben két tápot csipegető galamb – árulkodott. A szakmabeliek a világon mindenütt tudják, hogy ha egy ilyen jelvény viselőjével ujjat húznak, másnap már jön is a macska. A galambtápmaffia ugyanis macskát szabadít rá azokra a belvárosi terekre, ahol a kereskedők ellenálnak nekik, mert ez a vérengző fenevad kedvtelésből vadássza le a galambokat. De hál’ istennek, ez ritkán fordul elő, mert bár a kereskedők alapvetően utálják a mindent összeszaró galambokat, pontosan tudják, hogy ezek a dögök hozzák meg nekik a busás bevételt, hála a sok idióta turistának, akiknek aztán édesmindegy, hogy a maffia mit alakít a háttérben.

A nemzetközi galambtápmaffia utazó ügynöke tehát megérkezett Velencébe, és miután kifizette a cechet a motorcsónakosnak, rágyújtott egy Cohiba szivarra – egy az egyben leutánozva ezzel a Milan bajnoki címe után szivarozgató Zlatan Ibrahimovicsot –, és a zsebéből előkapart cetliről elolvasva a címet, a labirintusszerű utcákon kacskaringózva elindult annak a cégnek az irodája felé, ahol Pietro Maccaroni felügyelő felesége a beszerzési osztályon dolgozott.

 

*

 

– Feltehetem önnek azt a kérdést, ami éjjel, félreeső sikátorok környékén a leggyakrabban merül fel ebben az országban?

– Csak tessék!

– Van önnek pénze?

A párbeszéd a Zöld Lagúna előtt hangzott el, közvetlenül záróra után. Lehetett vagy hajnali négy óra, ami Velencében az anyagi természetű érdeklődés kedvelt időszaka, különös tekintettel a félreeső sikátorokra.

Aki a kérdést feltette, az általunk jól ismert Luigi Serafini volt, vele szemben pedig az a Yayevard Ravalpindi állt a pisai ferde tornyot idéző pózban, aki néhány órával korábban bemutatót tartott a Zöld Lagúna közösségének a bangladesi humor rejtelmeiből.

Az olvasó bizonyára megtapasztalta már azt, hogy bemutatkozáskor szinte azonnal elfelejtjük a velünk kezet rázó alak nevét, kivéve, ha az ipse azt mondja: a nevem Bond, James Bond. Ez esetben tizenvalahány grappa után is a nevén tudjuk őt szólítani. Így volt ezzel Luigi is: a horribilis mennyiségű italt követően is tisztán emlékezett, hogy ez a figura, aki egész este az őslénybiológiáról áradozott, annak idején durván lealázta a Goldfingert.

Abból kiindulva, hogy a furcsa tandem egymást ölelgetve, támogatva és összevissza csókolgatva penderült ki a nevezett vendéglátó-ipari létesítményből, bátran kijelenthetjük, hogy a lehető legteljesebb mértékben megfeleltek annak a tünetegyüttesnek, amely mocsárrészegségként honosodott meg a köztudatban.

– Ho… hogyan? – hunyorgott a bangladesi.

– Azt kérdeztem, van-e önnek pénze. Tudja, zsozsó, lé, lovetta vagy ilyesmi – mondta Luigi. Másokkal ellentétben ő részegen is briliáns módon beszélte az észak-olaszt.

– Á! Penész! – emelte föl a mutatóujját az őslénypedagógus (bocsánat a nyelvbotlásért, a hőseink által gerjesztett grappagőz a szerzőt is megtréfálta). – Kimért nem ebbe kente?

– Ezzel kezdtem! Szóval van, vagy nincs? – puhatolózott a kormányos egyre határozottabban.

– Mint a penyva!

Luigi tágra meredt szemmel bámult az előtte imbolygó alacsony, köpcös alakra, aki a rendelkezésre álló gyér világításban kifejezetten a tasmán ördög habitusát idézte.

– Ezt most komolyan mondja?!

– Vinceltem.

– Menjen a francba a vicceivel! Ha nincs pénze, akkor nekünk befellegzett. Magát majd fölaprózza és kilóra szétméri a román szervkereskedelem, engem meg holnap megöl a fiam, mert nem tudom elvinni Milánóba a próbajátékra.

Daccára a Daccai Egyetem Olasz Tanszékén eltöltött fél szemeszternek, ez már sok volt Ravalpindinek. Bár lehet, hogy a grappa okozta, de tény: tasmán ördöghöz képest is értetlenül bámult a kormányosra.

– Ha venyige kobboj a helyzet, futok egy megfojtást.

– Csak nehogy vicc legyen ez is!

– A pókheccöl úr kaskája.

– Mi van vele?

– Bele van mézzel.

– Pénzzel?! A táska, amelyikért visszament a vaporettóba, amikor elrabolták?!

A bangladesi bólintott.

– Mekkora összegről van szó? – kérdezte Luigi izgatottan.

– Halkan vedel.

– Vagyis hatvanezer. De milyen formátum? Rúpia, bangladesi dollár, kagylóhéj?

– Elugró.

A kormányos egy szempillantás alatt kijózanodott. Hatvanezer euró egy táskában az ellopott vaporettó ülésén! A bangadesi humor ismeretében kevés esély mutatkozott rá, hogy mindez a valóság része legyen, de azért rákérdezett:

– Milyen célból kísértették az istent ebben a bűnös városban egy ekkora összeggel?

– Ez volt a küldöttségünk teljes vagyona. A professzor, mint rangidős őrizte egy későbbi felhasználás céljaira – mondta Ravalpindi folyékonyan. A veszteség nagyságát átérezve ő is egy szempillantás alatt kijózanodott.

 

*

 

Önök most bizonyára azt kérdezik: hol tartózkodott ezekben a kritikus órákban az édes, aranyos kicsi Porcelino, mindazok után, hogy az elkövetett bűn súlyát érezve nem mert hazamenni? Nos, a válasz gyors és egyszerű: ott, ahol lennie kellett, vagyis a Dózse palotában!

Mi tagadás ez a fajta rejtőzködés még Velencében sem szokványos, hiszen arrafelé rengeteg sikátor, zsákutca, és kacskaringós útvesztő kínálkozik a nyomtalan eltűnésre, nem úgy, mint a Dózse palotában, ahol ugyebár hemzsegnek a turisták.

Porcelinó a focisták vele született leleményességével már rég rájött arra, hogy a palota hátsó traktusának földszintjén, ott, ahová a turisták diszkréten félrevonulnak vizelni, van egy rosszul záródó kis ablak, amelyen keresztül bemászhat a múzeumlátogatók elől titkosított zónába. Itt voltak a palota karbantartóinak műhelyei, a személyzeti öltözők, meg néhány bútorokkal és egyéb holmival zsúfolt raktár. Ha tehát otthon valami balul ütött ki, Porcelino megvárta, hogy az utolsó turistát kipaterolják a Szent Márk térre, aztán elcsent néhány zacskó édességet az egyik mozgó csemegeárus standjáról, és a kis ablakon át bebújva a palotába, tökéletes magányban és biztonságban gondolkodott a jövő várható fejleményein.

Most is ezt tette, mert érezte, hogy ezúttal kissé messzebbre ment a megengedettnél. Aki gyerekkorában futballozott már utcán, pontosan tudja, hogy egy ablakot berúgni kétféleképpen lehet: véletlenül, vagy szánt szándékkal. Előbbi esetben a laszti az üvegdarabokkal együtt lepottyan a földre, utóbbi esetben bejut a lakás normális vérkeringésébe, más szóval a gravitáció iránt fennálló kötelezettséget a szoba belsőjében fejti ki. A különbség nyilvánvaló és egészen egyértelmű, úgyhogy a foci iránt olyan közömbös és tudatlan lények, mint a szomszédjában lakó irdatlan öregasszony is pontosan tudhatta: a mostani baleset bizony nem lehetett véletlen.

Porcelino keservesen megbánta már, hogy elveszítette a fejét, és egy jól kivitelezett stoprúgással ripityára törte azt a bizonyos ablakot, de mentségre legyen mondta, az öregasszony akkor már harmadszor jött ki, és förmedt rá, hogy pattogtassa a labdáját máshol, mert ezt a zaj őt idegesíti. Nem vette figyelembe azt, hogy egy focistanövendékről van szó, aki ráadásul olasz, vagyis könnyen elveszíti a fejét. E tekintetben Porcelino szép jövőnek nézett elébe, ám azt még ő sem kalkulálhatta be az események sodrásába, hogy a vén boszorkány az ablak betörése után azonnal kirohan az utcára, és egy seprővel a kezében kergetni kezdi őt. Porcelinó menekülés közben döbbent rá a futball ősi igazságára: az ellenfelet sohasem szabad lebecsülni.

Most egy enyvszagú műhely rejtekében, a dózse fejújítás alatt lévő ágyán heverészve ezen elmélkedett, miközben Brunetti nyomozógyakornok azt a pontot vizsgálta a Serafini lakás szűkös előszobájában, ahol főnöke, Maccaroni felügyelő, de főleg annak irritáló anyósa, Flavia néni állítása szerint nem oly régen még egy testes hulla uralta a teret. A helyszínelő kollégák konkrét bűnjelek hiányában, hamar távoztak, Maccaroni felügyelő pedig a szomszédságot járva azt firtatta, nem tapasztaltak-e valami gyanúsat azután, hogy a közismert okok miatt támadt üvegcsörömpölés felriasztotta bóbiskolásukból a macskákat.

Brunetti tizedes tehát egyedül maradt ezen a vészjósló helyszínen, és miközben azt várta, hogy a nyilvántartás szerinti tulajdonos, Luigi Serafini, végre hazaérkezzen, alaposan szemügyre vette a terepet. Az egész berendezésen látszott, hogy ez egy tipikusan férfiak lakta hely. A konyhában halomban állt a csetresz, és mindent beborított a velencei klímától ragacsossá vált, többéves koszréteg. A tizedes sok ótvar helyet látott már ebben a városban, de ez mindenen túltett.

Aztán fölfedezett valami meglepőt: a fogas alatt egy makulátlanul tiszta focilabda virított. Úgy ragyogott, mint a Dózse töke, hogy stílszerűek legyünk, ami a tizedes számára egyértelműen azt sugallta, hogy itt bizony erőteljes focikultusz dívik. És ekkor észrevett még valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét: a cipősszekrény mellett a bútordarabhoz lapulva egy fehér cetli világított. Vajon miként és miért került erre a képtelen helyre?, tűnődött a tizedes, ám amikor felvette és a villanykörte fénye felé tartva megnézte mi áll rajta, szabályosan elállt a lélegzete: „Ne írjanak alá semmit, amíg nem beszélnek velem. Zlatan Ibrahimovics.”

 

*

 

Mielőtt rátérnénk annak taglalására, mi történt a két milánói hölggyel azok után, hogy Zlatan Ibrahimovicsot idéző stílusban, mondhatni, könnyed eleganciával faképnél hagytuk őket, eredjünk a nemzetközi galambtáp maffia címzetes képviselőjének nyomába! Mint tudjuk, Francesco Tavotta annak a cégnek a központja felé vette az irányt, ahol Pietro Maccaroni felügyelő neje is dolgozott. Úgy tervezte, egy kis erőszakot alkalmazva ráijeszt az alkalmazottakra, aztán aláírat velük egy kötelezvényt, hogy innentől az örökkévalóságig csakis az általa protezsált galambcsemegét fogják terjeszteni. Stukkere ugyan nem volt, mert az ilyesmit nehéz átcsempészni a vámon, de az inge alatt, a hóna alá szíjazva ott lapult a galambtápbizniszben utazók kedvelt ütlege, a homokkal töltött kacsabögy! Ezt a repülőtereken némi homlokráncolással, de mindig átengedték, mert könnyen elhihető volt róla, hogy a halott nagybácsi hamvai, költségtakarékos kivitelben. Azt civil körökben senki sem tudta, hogy egy ilyen eszközzel nagyobbat lehet ütni, mint a magasfeszültéggel. Akit egy homokkal töltött kacsaböggyel megkínáltak, csillagászati diploma nélkül is képes volt eligazodni az egész Tejútrendszeren.

Ha önök erre azt mondják: mindez abszolút rendben van, de miért kacsabögyről, és nem galambbögyről beszélünk, ha már az utóbbiak etetése a téma? A válasz félig erkölcsi, félig biológiai. Még maffia körökben sem venné ki magát jó néven, ha a galambtápban érdekelt felek galambbögybe pakolt homokkal ütnék egymást fél- vagy egészholt állapotba, nem beszélve arról, hogy a kacsabögy jóval nagyobb, és homokkal feltöltve a fogás is jobban esik rajta. Ennyit erről.

Szóval ez az ominózus eszköz ott lapult, ahol lapulnia kellett, így Tavotta magabiztosan lépkedett a célja felé. Ideje volt bőven, és mert életében először járt ebben a csodás városban, úgy találta, az üzleti ügyek intézése előtt körülnéz egy kicsit. Hogy mást ne mondjak, kedve támadt riadozni a Rialtón és sóhajtozni a Sóhajok Hídján. Bátran besétált tehát az első sikátorba, és azonnal eltévedt.

Nem tudhatta szegény ördög, hogy Velencében mást sem lehet csinálni, mint eltévedni. Leszámítva persze a galambetetést a Szent Márk téren. Ott mindenki kedvére és nagy magbiztossággal tobzódik, ám ha csak egy utcahossznyit is elkalandozik, úgy jár, mint Tarzan anyja a dzsungelben, miután kötött zoknit próbált vinni a gyerekének, születésnapjára.

Sok száz történet kering a híres velencei eltévedésekről, némelyik egészen hátborzongató, aki nem hiszi, járjon utána. Francesco Tavotta viszont nem ismerte egyiket sem, és maga a város is csak mint üzleti terep érdekelte, egészen mostanáig.

Sétált, nézelődött, mígnem észrevette, hogy teljesen egyedül van. Mondom: a turisták a Szent Márk téren hemzsegnek, ezt a helyet leszámítva a város néptelen. Nem tudni, mikor és mennyi idő után, de Tavottát végül megérintette a nyugtalanság szele. Elege lett a sétából, éhes volt és szomjas is, szívesen megevett volna egy adag gelatót, és megivott volna mellé egy caffe venezianót. De itt, ahol botorkált csak homályos zegzugok sorakoztak. A vizes utcaköveken kékes fény csillogott, az útját találomra keresztező csatornák zöld vizét pedig pikkelyes hátú szörnyek fodrozták. Már a nap is távozófélben lehetett, mert a magasabb ablakokban egymás után gyúltak ki a sejtelmesen pislákoló, sárga fények. Ha legalább találkozott volna valakivel, de olyan csönd és néptelenség vette körül, mint egy kísértetvárosban a vadnyugaton. Hiába dörömbölt a kapukon, hiába óbégatott, csak a kóbor macskák nyervogtak rá választ.

Végül teljesen kimerülve, kétségbeesetten lerogyott az egyik csatorna szélére. Nézte a takonyzöld vizet, amelyen, mint valami torz tükörben ott lebegett a saját arcképe. És ekkor történt valami egészen rendkívüli: a csatorna lassan folydogáló áramlata egy ezüstszínű diplomatatáskát sodort elébe. Abban a kevés fényben is valósággal szikrázott, és mert egy I love Bangladesh matrica díszelgett rajta, Tavotta azonnal tudta, hogy egy turista veszítette el. Márpedig, ha így van, akkor olyan értékek is lehetnek benne, amelyek életet menthetnek. Ha a gazdája tényleg bangladesi volt, akkor biztosan csomagolt magának az útra egy marék főtt rizskását. Tavotta elhatározta, kihalássza ezt a táskát, ha a fene fenét eszik is.

Lehasalt a padkára, és a kezét kinyújtva, a vizet paskolva próbálta az úszó tárgyat közelebb csalogatni, de az vagy nem ismerte ezt a technikát, vagy csak a bangladesi módszert fogadta el, ami köztudottan halászháló, vagy pecabot bevetését szorgalmazza. Mindennek ellenére már csak néhány centi hiányzott a sikerhez. Tavotta megnyúlt, mint a rétestészta, és felsőtestével egyre beljebb húzódott a csatorna vize fölé. Már a fizika törvényeinek is ellent mondott, szakasztott úgy, mint Michael Jackson a Thriller híres dőléses jelenetében, amikor az ujjai végre ráfonódtak a táska fogantyújára. Megvagy galambocskám!, rikkantotta a maffiózó boldogan, és a következő pillanatban táskástól, mindenestől belebukott a csatorna zöld vizébe!

 

*

 

Brunetti nyomozógyakornok nemcsak lelkiismeretes volt, hanem jóképű is. Úgy fele-fele arányban. Azt a kevés nyomozást, amit a kapitányságnak különféle csip-csup ügyekben le kellett folytatnia, javarészt ő végezte el, fennmaradó idejében pedig a kolléganőinek tette a szépet. Mint jeleztük, a főnöke, Maccaroni felügyelő inkább aktakukac volt, mint terepmunkára szakosodott Simon Templar, de amit az adatok és a statisztikák egy bűnügy kapcsán felszínre hozhattak, azt ő biztosan megtalálta, úgyhogy Maccaronit sem intézhetjük el egy laza kézlegyintéssel. Egyfajta munkamegosztásban voltak a tizedessel, így amikor a felügyelő távozott a helyszínről, biztosra vehette, hogy a beosztottja ki fogja deríteni mi, vagy ki tüntette el azt a holttestet, amit az anyósa is meg ő is a saját szemével látott.

Az alkonyból közben este lett, de a tizedes csak nem tágított. Valami azt súgta neki, ez az ügy sokkal kacifántosabb – és döbbenetesebb – azoknál, amelyeket többéves szakmai múltja során tanulmányozott. Rögtön itt volt például ez a levél Zlatan Ibrahimovics eredeti aláírásával. Brunetti onnét tudta, hogy a firka eredeti, mert a telefonján rákeresett a Zlatan által aláírt labdákra, mezekre. Kétség sem fért hozzá, a levelet ő írta. Ráadásul az is kiderült, hogy a szöveg a papír másik oldalán kezdődik, és azt taglalja, hogy Zlatan szupertehetségesnek tartja Porcelinót, és komoly tervei vannak vele kapcsolatban. Azt írta, a Milannál számos szép reményű fiatal focista tűnt már el a süllyesztőben, és ha nem mentorálja valaki eléggé agresszíven, Porcelinóra is ez a sors vár. Hatalmas szerencse, hogy ő mármint az isteni Zlatan születése óta agresszív (a tulajdon anyját is képes volt lerúgni szoptatáskor), és töretlenül hisz a velencei csodagyerekben, olyannyira, hogy miatta aláír még egy évet a Milannál, úgymond falból, hogy a közelében maradhasson. Mindezt természetesen nem kell a sajtó orrára kötni, higgyék azt, hogy meg akarja hosszabbítani a karrierjét egy újabb szezonnal, de erről szó sincs. Focizni már nem fog, inkább csak szivarozgat a klubban, meg kötözködik az arra járókkal. De mert így, levélben nem tudja részletesen kifejteni az elképzelését, csütörtökön délelőtt álruhában, egy citromságra Volkswagen bogárral Velencébe érkezik. A nyilvánosság félrevezetése céljából galambetető néninek fog öltözni, és a kocsit is egy csúnya nő fogja vezetni. Találkozzanak tehát csütörtökön – vagyis a törtnetünk idejében mérve holnap – pontban háromnegyed tízkor a vasútállomás melletti parkolóház tetőteraszán, mert ott nem hallgathatja le őket senki.

Brunetti kifejezett érdeklődéssel olvasta ezeket a sorokat, és föléledt benne a gyanú, hogy Zlatan valami rendkívüli akciót tervez ezzel a fiúval, akiről szó van. Porcelinó – rémlett neki, hogy olvasott róla valamit az egyik sportlapban, talán azt, hogy a gyerek egy cölöpön állva világrekordot döntött dekázásban. Nem csoda, hogy a focimanagerek lecsaptak rá, mint a hiénák.

Közben teljesen besötétedett, és Velencébe megérkeztek a könnyű álmot hozó esti fuvallatok. A friss légáramlat az egész lakást kiszellőztette, amiből Brunetti arra következtetett, hogy egy hátsó ablak valahol nyitva van. Bement a konyhába, átevickélt a földre dobált koszos edényeken és a Pisai Ferde Tornyot idéző módon stószba rakott üres pizzásdobozokon, aztán a hátsó szobában megtalálta, amit keresett: az ablak mindkét szárnya nyitva volt, és egy szűk, kifejezetten barátságtalan sikátort mutatott. Közelebbről megvizsgálva a tizedes észrevette, hogy az ablak pereme egy darabon lehasadt. A mobiljával rávilágítva látta, hogy egészen friss törésről van szó, tehát ezen a lyukon nem olyan régen egy nagy testű alak küszködte ki magát a szabadba.

Nem lehetett kétséges, hogy ez volt a hulla eltűnésének magyarázata: az ürge csak elájulhatott, vagy tetszhalott állapotba kerülhetett, és amikor magához térve meghallotta a kint rendőrséget emlegető Maccaronit meg az anyósát, úgy gondolta, menekülőre fogja. Erre pedig nem létezett másik út, mint ez a hátsó ablakon át vezető. A kérdés innentől csak az, hogy ez az ember, akiben a felügyelő állítólag felismerte a délelőtt vaporettólopást bejelentő hajóskapitányt, mi célból hatolt be ebbe a lakásba, és ki vagy mi kábította el annyira, hogy egészen hullaszerű látványt nyújtott?

Ezen tűnődött a tizedes, amikor a lakáson át visszafelé ballagva, nagyjából azon a helyen, ahol néhány órája még az eszméletlen kapitány feküdt, hirtelen kifutott a lába alól a talaj. Brunetti annyit sem mondhatott, hogy porca miseria, már hanyatt is vágódott. A feje hatalmasat csattant a jóféle velencei padlódeszkákon, aztán elsötétült előtte a világ.

 

*

 

Pietro Maccaroni felügyelő hamar megunta a szomszédjárást. Az történt ugyanis, ami Velencében a dózséktól napjainkig bevett szokás: a hatalom előtt összezárt és falankszba tömörült az addig megosztott lakosság. Ha tudtak is valamit, azt mélyen megtartották magunknak. Talán arra gondoltak, szenvedjen a zsernyák, mert még köszönni sem tud, nemhogy mosolyogni, de lehet, hogy csak a beidegződés működött. Mindenesetre sem a hulláról, sem annak eltűnéséről, de főleg a feltámadásáról nem tudtak semmit.

A felügyelő azért mindent precízen lejegyzett, mert mint korábban jeleztük, aktakukac volt a javából. Ráadásul nem tablettel, hanem régi típusú kockás notesszel dolgozott, de miután a harmadik szomszédból kifelé jövet megállt, hogy az apró jegyzettömbbe beírja: Boccaccio szomszéd, aki hivatása szerint biztosítóügynök, nem tud semmit, szóval ekkor, ebben a vészterhes pillanatban a noteszlapok valahogy megpördültek és egy hátrébb lévő oldalon felvillant az a bejegyzés, amit az anyósa, a rossz érzéseket támasztó Flavia néni mondott neki tollba, tegnap este, a vacsora után. Ránézésre csak egy közönséges bevásárló lista volt, amitől senki nem kap frászt, legfeljebb csak bosszankodik, de azoknak a szerencséseknek, akik ilyen könnyen veszik az életet, semmi közük az általunk már elég jól ismert Flavia nénihez.

Maccaroni tudta, hogy ha elfelejti megvenni a pasta alla veneziana hozzávalóit, akkor nemcsak a vacsoráról mondhat le, hanem a szép életről is. Különösen az utóbbit fájlalta volna, ezért a nyomozást átmenetileg szüneteltetve a legközelebbi vegyesbolt felé vette az irányt. Csak egy rövid sikátoron kellett átvágnia, és egy csatorna hídja mögött máris ott volt az a bolt, ahol a tursitafosztogató üzletekhez képest mérsékeltek voltak az árak. A hulla innentől már nem is érdekelte a felügyelőt, mert tudta, hogy hű segítője, Brunetti a helyszínen van, és ami tárgyi bizonyíték ott előkerülhet, azt biztosan be fogja gyűjteni. Végigsétált a sikátoron, de mivel már későre járt, és mert Porcelinó azokban az időkben, amikor még nem dekázott profi módon, kirugdosta a környék lámpáit, a csatorna mellett is homály fogadta. Nagy szerencse, gondolta a felügyelő, hogy behunyt szemmel is végig tudnék menni ezen a reláción, mert ha nem, most a kanálisban kötnék ki. És mert erre rágondolni sem esett jól, ösztönösen ránézett a kanális szurokszerűen csillogó vizére.

Legnagyobb döbbenetére, a víz bugyborékolt. Maccaroni felügyelő nem tudta mire vélni a dolgot. Mi lehet a víz alatt, ami ezeket a blub-blub-blub hangokat kiadja? Tengeri szörny nem lehetett, mert az okosabb annál, hogy idemerészkedjen, egy véletlenül vízbe hulló tárgy pedig annak rendje-módja szerint elmerül, és kész. Mi lehet ez mégis?, tűnődött Maccaroni, és a mobiljával rávilágított a vízre.

A következő pillanatban akkorát ugrott hátra, mintha elektromos angolna csapta volna meg: a víz alól egy ipse nézett vele farkas- vagy inkább bálnaszemet! Benne állt a kanálisban, amelynek alig két méter mély vize éppen csak ellepte, és bugyborékolt! A szemén mindeközben olyan egyértelműen látszott a kétségbeesés, hogy a felügyelő – bármennyire is undorodott a mocskos víztől – lehasalt a keskeny partra, és a víz alatt tartózkodó alak inggallérját megragadva, egy erőteljes mozdulattal kirántotta maga mellé a kőre.

Ha Maccaroni mindez idáig nem értette, mi történik itt, most hatványozottan nem értette. Az ipse, akinek valószínűleg megmentette az életét, dideregve, reszketve nyalábolt át egy ezüst diplomatatáskát, amelyen a mobiltelefon fényében jól látszott egy I love Bangladesh matrica.

– Jól van, uram? – tette fel a felügyelő az amerikai filmekben szokásos kérdést, amelyet rendszerint olyan helyzetekben alkalmaznak, amikor a kérdezetten átmegy az úthenger.

A táskát nyaláboló ipse kiköpött vagy két liter első osztályú velencei lagúnavizet, aztán tűrhető olaszsággal azt mondta:

– Köszönöm jól.

Nem lehetett amerikai, ha válaszolt erre az ostoba kérdésre, állapította meg a felügyelő.

– Gondolom véletlenül beleejtette a vízbe a táskáját, és amikor utánanyúlt, maga is beleesett – mondta egészen félelmetes logikával.

– Hajszálpontosan így történt – bólogatott az idegen.

– Még jó, hogy erre jártam, bár ami azt illeti, a meder itt sekélyebb, mint egy toszkán szőlőárok.

Mivel a megmentett erre nem válaszolt, Maccaroni kényszeredetten folytatta a gondolatmenetet:

– Persze láttam én már egy kanál vízben is megfulladni embereket, ugyanis nyomozó vagyok.

Az idegennek a szeme sem rebbent.

– Itt van például ez a galambtáp maffia. Pár éve fészkelték be magukat ide, és mondhatom kedves uram, úgy ölik egymást, mint a pinty!

Az idegen felköhögött még egy kis vizet.

– De gondolom, magát ez nem érdekli, mert ahogy a táskáján látom, minden bizonnyal külföldi. Talán bangladesi?

– Gondolja, hogy az vagyok?

– Csak feltételeztem.

– Azért kérdem, mert, hogy teljesen őszinte legyek, elfelejtettem honnan jöttem, mi célból vagyok itt, és hogy mi a nevem.

– Ne eméssze magát! – csapkodta a megmentett vizes vállát a felügyelő. – Átmeneti emlékezetkiesése van. Aki sokkot kap, ezt nem ússza meg.

– Csak arra emlékszem, hogy valami zöld kocsonya vesz körül, és hogy nem kapok levegőt.

– Ha nem szorította volta olyan görcsösen a táskát, ami gondolom, elég nehéz, egy laza szökkenéssel ki is ugorhatott volna a kanálisból.

– Érdekes, a táska nem is tűnik nehéznek – mélázott a megmentett. – De van itt valami a hónom alatt!

Azzal az emlékezetkiesésben szenvedő, Maccaroni felügyelő szerint bangladesi férfi benyúlt a hóna alá, és előráncigált egy döglött halra, vagy kipreparált fókára emlékeztető tárgyat, amelyről a gyakorlott Brunetti tizedes sem mondta volna meg, hogy egy homokkal töltött kacsabögy!

 

*

 

Az éjszaka kinek így telt, kinek úgy. Mint tudjuk, Luigi kormányosnak és a sors sekélyes játéka következtében hozzácsapódó Yayevard Ravalpindi professzornak csaknem hajnalig önfeledt iszogatással, de aztán beütött a balsors. Olaszföldön ezt ugyan nem értik, mert a himnusznak arrafelé nincs köze ehhez a fogalomhoz, de ez most nem érdekes. A balsors himnusszal vagy himnusz nélkül a világon mindenütt azt takar, amit.

Amikor kiderült, hogy egy hatvanezer eurót rejtő táska is fenn maradt az ellopott vaporettón, a furcsa páros bámulatos gyorsasággal kijózanodott és a Szent Imre lagúna felé vette az irányt. Úgy viselkedtek, mint a riksalopás áldozatául esett egyéni vállalkozók Daccában: rohangáltak föl s alá, miközben minden lyukba benéztek, de mindhiába.

Luigi újból és újból végighordozta tekintetét a lagúna fekete csíkján, hátha megpillant rajta egy táskaszerűen csillogó pontot, de a vízen csak a lámpák fényei ringatóztak.

– A táska ugyan vízhatlan, de ki tudja, hová sodródott és kinek a kezébe kerül  – mondta végül a professzor, és lerogyott egy padra.

– Talán le sem esett a vaporettóról – dörmögte Luigi, bár a hangjában nem volt semmi meggyőződés.

– Iszonyú veszteség ez, és hogy a baj nagyobb legyen, hat óra múlva kezdődik az őslénybiológiai konferencia. Ha addig nem lesz meg a pénz, a küldöttségem krokodilok elé fog vetni.

– Miért magát? Azt mondta, a pókheccöl úr kaskája, vagyis józanra lefordítva: a professzor úr táskája.

– Az a professzor sajnos én vagyok. Mi, Bangladesben néha egyes szám harmadik személlyel illetjük önmagunkat, bár ez önöknél sem ismeretlen. Petrarca például…

– Hagyjuk most Petrocellit! Foglalkozzunk inkább a táskával!

– Látszik, hogy nem ült még olyan teremben, ahol száz őslénybiológus lapul ugrásra készen – mondta a professzor. – Ha valakin megérzik az izzadságszagot, azonnal rásütik, hogy rosszul kategorizált egy pleisztocén korabeli fosszíliát, és akkor vége.

– Ugyan már! Maga a nulla-nulla hetes! Bemegy a terembe, előveszi a stukkert, belelő a plafonba, és onnantól azt mond, amit akar.

– Mint ötlet, nem elvetendő – tűnődött Ravalpindi. – De nincs stukkerem.

– Majd szerzünk a román maffiától.

– Jó, tegyük fel, hogy kedvem van a plafonba lőni. Egy stukker akkor is pénzbe kerül, és mint jeleztem, pillanatnyilag egy vasam sincs.

– De ugye, mind a két veséje megvan?

Amíg ők ketten ilyen kedélyesen beszélgettek, észrevétlenül rájuk köszöntött a jellegzetes velencei hajnal, ami abban különbözik más hajnaloktól, hogy a sötétség burka itt úgy reped ketté, ahogy az Ólombörtön tetője feslett fel annak idején az onnét megszökő Casanova pajszerétől.

A Szent Imre lagúnától légvonalban egy kőhajításnyira, de egy eltévedt turistának a világ másik végén, a Serafini lakás szűk folyosóján Brunetti nyomozógyakornok is lassan magához tért. Irgalmatlanul fájt a feje, és eleinte azt sem tudta, hol van, de aztán a sarokban észrevette azt a futball labdát, ami már tegnap is szemet szúrt neki. Hirtelen mindent megértett. Amikor a hátsó szobából visszafelé jött, a homályban rálépett erre a dögre. Ugyanúgy járt, mint a vaporetto kapitánya: a focilabda alattomos módon megszüntette a talpa és a talaj közötti biztos tapadást, és akkorát vágódott, mint az ólajtó, bár ezt a hasonlatot itt, Velencében senki sem érti.

Teljesen természetes, hogy Brunetti a fejét a padlóba verve azonnal elájult, csakúgy, mint a hajóskapitány, aki ezt a mutatványt egy nappal korábban hajtotta végre. Abból a figyelemreméltó tényből, hogy Zlatan Ibrahimovics levelét Brunetti a földön találta meg, arra következtetett, hogy a kapitány ezt tartotta a kezében, amikor a baleset érte.

Brunetti most még egyszer átfutotta az írást, aztán kiment a konyhába, és addig matatott, amíg nem talált kávéfőzéshez való eszközöket. Kotyvasztott egy valódi velencei kávét, majd ezt kortyolgatva immár harmadszor is elolvasta az írást. Semmi kétség: Zlatan tíz órakor ott lesz az állomás melletti parkolóban, éspedig csúnya, öreg nőnek öltözve, egy másik, ugyancsak csúnya nő társaságában.

És ekkor a nyomozógyakornokot mintha áram rázta volna meg: ha odamegy, bezsebelhet egy autogramot az isteni Zlatantól, és megtudhatja tőle, mi ez a dolog az álruhával meg a levéllel.

Ránézett az órájára, és fölkiáltott:

– Atyavilág! Már elmúlt kilenc óra!

Addig piszmogott, amíg a reggelből szabályos délelőtt lett. Iparkodnia kellett, ha nem akarta elszalasztani ezt a ragyogó alkalmat.

Nagyjából ekkor történt az, hogy a Dózse Palotában, a felújítás alatt álló XVII. századi fejedelmi ágyon édesdeden szundikáló Porcelitót nyakon csípte a leggonoszabb teremőr, aki a földkerekségen létezik, és mert a kis focista labda nélkül még annyira sem volt ügyes, mint Lionel Messi egy festőecsettel, esélye sem volt a menekülésre.

– Végre megvagy te kis gazember! – sziszegte a teremőr elégedetten, és felidézte azokat az eseményeket, amikor egy szellem szűnni nem akaró kitartással sorra belevizelt a palota legszebb porcelánvázáiba. Porcelinó hiába könyörgött, és hiába bőgött, mint a kispadra száműzött világsztár, a teremőr megragadta a karjánál fogva, és elvonszolta a rendőrségre.

Éppen akkor toppantak be a váróba, amikor az egyik cellában éjszakázó Rahman Talismant elővezette az ügyeletes tiszt. Az adjunktus, a teremőr és Porcelinó szinte egymásba ütköztek, de az ezt követő jelenet volt az igazi döbbenet. Amikor a sokat látott őslénybiológus meglátta a sírástól maszatos képű szupertehetséget, a szeme úgy elkerekedett, mint Buddha pocakja egy kiadós adag bangladesi rizskása elfogyasztása után. Aztán két kezét szélesre tárva e szavakat suttogta:

– Ez maga a megtestesült csoda!

És térdre borult a kis Porcelinó előtt.

 

*

 

Mielőtt elárulnánk, mi történt Mauriztia Brigantival és barátnőjével, Luciana Millebaccival azt követően, hogy Milánóban elköszöntünk tőlük, emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy a két belevaló hölgy azzal a nem titkolt szándékkal ült be Ritzia citromságra VW bogarába és indult Velencébe, hogy kiderítse, miféle titkos szándék miatt vált ez a hely csábítón érdekessé Zlatan Ibrahimovics számára. A tervük egyszerű volt akár a sikátor mélyén elcsattanó rablópofon: kipuhatolják, milyen ifjú szupertehetség kallódik ebben a sok turistát és még több galambürüléket látott városban, aztán kész tények állítják a sztárfocistát. Itt távolodtunk el a lányoktól, és bonyolódtunk bele abba a szövevényes bűnténybe, amelyben immár egy hatvanezer eurót tartalmazó bangladesi táska is fölbukkant, nem beszélve az isteni Zlatan leveléről, amelyet Porcelinóék mocskos lakásában többen is elolvastak. Legutoljára Brunetti nyomozógyakornok tette ezt, és félelmes logikájával rájött, hogy ha a Milan sztárjának hinni lehet, rút öregasszonyként fog materializálódni a velencei vasútállomás melletti parkolóban. Ha tehát odamegy, egyszer s mindenkorra megoldhatja ezt a meglehetősen súlyosnak tűnő rejtélyt.

Ám ezt megelőzően is történt egy fontos epizód: Brunetti főnöke, az anyósa befolyása alatt álló Pietro Maccaroni felügyelő tésztavásárlás közben kimentett a csatornából egy idegent, aki a sokktól emlékezetkiesést kapott. Öreg este volt már, és mert a felügyelőben feltámadt a felelősségérzet, hazavitte ezt az embert a hajlékába, hogy majd a ház asszonyainak gondjára bízza, és miután meggyőződik róla, hogy az ürge jól van, az útjára bocsátja.

A Maccaroni család kétharmada – a kiállhatatlan Flavia néni és lánya, Francesca ekkor már a konyhaasztalnál ültek, és dühödten turkáltak valami förtelmes sajtos tésztát, amit a pasta á la veneziana helyett voltak kénytelenek fogyasztani. Amikor a bejárati ajtó csikorgásából meggyőződtek róla, hogy Pietro hazatért, nagy levegőt véve arrafelé fordultak mind a ketten, ám a ház ura mögött fölfedezték a csuromvizes idegent. Azonnal kiesett a kezükből a jóféle velencei alpakkából készült evőeszköz.

– Francesca, légy szíves, tegyél föl még egy terítéket az asztalra, vacsoravendéget hoztam – mondta a felügyelő.

– Alázatos tiszteletem! – hajolt meg előttük a vendég. – Ne vegyék sértésnek, de nem mutatkoznék be, mert nem tudom, ki vagyok.

– Belesett a csatornába, én mentettem meg az életét – magyarázkodott a felügyelő.

– Ó, mint egy szegény, ázott galamb! – csapta össze a tenyerét Flavia néni. – Mindjárt hozok valami száraz ruhát, így nem ülhet asztalhoz.

– Komoly sokkhatás érhette, ha már a saját nevét sem tudja – állapította meg Francesca, miközben egy negyedik tányért és evőeszközöket helyezett az asztalra.

– Arra már rájöttünk, hogy bangaldesi vagyok – pillantott a felügyelőre a vendég. – A táskám legalábbis erre utal.

– Talán ha volna magánál valamilyen dokumentum… – tűnődött a felügyelő.

– De hiszen van! – villanyozódott föl a vendég. – Egy útiokmányt tapogattam ki a nadrágom zsebében. Igaz, hogy kissé elázott, de tán így is elárul valamit. Sajnos szemüveg nélkül nem tudom elolvasni.

– Adja csak ide! – kapott az útlevélért a felügyelő. – Francesco Tavotta, Wisconsin, Egyesült Államok. Ez érdekes. Akkor mi ez a matrica a táskáján? Talán Banglades érintésével érkezett hozzánk?

– Meglehet – tűnődött Tavotta. – De ha amerikai vagyok, akkor bírnom kell az angol nyelvet!

– És bírja? – jött vissza Flavia néni egy halom száraz ruhával. Maccaroni felfedezte a kihízott régi darabjait. Legalább megszabadul tőlük, gondolta.

– Tegyen fel egy kérdést, angolul! – rendelkezett Tavotta.

– Hogy ityeg a fityeg, Tyukodi pajtás? – kérdezte Francesca tökéletes yorkshire-i angolsággal, ékes tanúbizonyságát téve annak, hogy a cég, amely foglalkoztatta a nyelvoktatásra is komoly hangsúlyt fektetett. Mint korábban jeleztük, kommunikációs és egyéb okok miatt az idegen nyelvű betéteket azonnal átkonvertáljuk olaszra*.

– Jobban ityeg, mint egy kimustrált parasztsámli a végtelen préri közepén, bölényrajzáskor! – vágta rá Tavotta tökéletes wisconsini angolsággal.

– Egy szót sem értek, de elég meggyőzően hangzik – mondta Flavia néni.

– Ezek szerint jenki vagyok, nem bangaldesi – nyugtázta Tavotta.

– Most már csak a táskáját kell megfejtenünk – ráncolta a homlokát a felügyelő.

– Az ráér! – emelhet föl a hangját Flavia néni. – Tavotta úr, menjen be a fürdőszobába, és öltözzön szárazba, mert különben megfázik. Hűvösek az éjszakák errefelé.

– Ó igen, köszönöm a kedves figyelmességét! – hajbókolt Tavotta, aztán elvonult.

Francesca ekkor odahajolt a férjéhez:

– Láttad a gallérján a jelvényt? – kérdezte.

– Az ovális alapon két tápot csipegető galambot? Szép darab. Biztosan valami romantikus emlék fűzi hozzá – pislogott a csukott fürdőszobaajtó felé a felügyelő.

– Francokat! – suttogta Francesca. – Ez a nemzetközi galambtáp maffia jelvénye! Azok hordják, akik macskával riogatják a tisztességes galambtáp kereskedőket.

A végszóra visszatért köreikbe az amerikai. Egy szűk nyomozónadrág, kiszálkásodott mandzsettájú halványkék nyomozóing, és az olasz bűnügyi szervek részére rendszeresített, mindkét könyökénél fényesre dörgölt zakó díszelgett rajta.

– Kellemes ez a viselet, a régit ott hagytam a kád mellett – mondta vidáman.

– Na és a jelvény? – kérdezte a felügyelő.

– Úgy bizony! – bólogatott Francesca. – A két tápot csipegető galamb!

– Ó, az itt van a kezemben – mondta Tavotta. – Őszintén szólva, fogalmam sincs hogy kerülhetett hozzám. Talán azt elhunyt bangladesi bácsikámé lehetett, akinek hamvait magamra szíjazva hordoztam. Nem vagyok nyomozó, de gyanítom, hogy ez lehetett a jó öreg utolsó kívánsága: azt kérhette, szórjam bele a maradványait egy velencei lagúnába.

Maccaroni felügyelő, a neje és Flavia néni szótlanul egymásra néztek. Brunetti nyomozógyakornok biztosan más véleményen lett volna, de a felettesének ez a mese abszolút hihetőnek tűnt.

– Igazat beszél: egy homokkal, vagy tán emberi hamvakkal töltött szütyőt cipelt a hóna alá kötve. Ez húzta le a mélybe, amikor a csatornába esett. Az átázott anyagot sajnos nem hoztuk magunkkal, ami lehet, hogy hiba volt, tekintettel az elhunyt bangladesi nagybácsi végakaratára.

– Így van, ez lehet a magyarázat! – csillant föl Tavotta eddig sem bágyadt tekintete. – És a táska is biztosan az ő hagyatéka! Elutaztam érte Wisconsinből Bangladesbe, magamhoz vettem a jelvénnyel meg az öregem hamvaival együtt, és most itt hever önök előtt az asztalon. Nézzük meg, mi van beenne!

Azzal fürgén kipöckölte a diplomatatáska zárját, aminek fedele, mint a dobozból kiugró paprikajancsi, azonnal fölpattintódott.

 

*

 

Ritzia és Lucia, a két milánói hölgy még a korábban taglalt bonyodalmak előtt megérkezett Velencébe. A citromsárga VW bogarat a vasútállomás melletti parkolóház tetőteraszán hagyták, majd Lucia javaslatára meglátogatták a Ponte delle Guglie híd mellett található kicsiny, de kellemes szállodát, amely Hotel Filú néven működik a köztudatban. Az épület hídra néző homlokzatára gondos kezek webkamerát szereltek, ezért aki kíváncsi arra, hogy a két nagyvilági hölgy milyen kilátásban gyönyörködhetett a szobája ablakából, egy kis netes keresgélés után elérheti a célját.

Vacsoraidőben a hölgyek természetesen kiültek a híd melletti vendéglő hangulatos teraszára, és megkóstolták az utánozhatatlan helyi finomságokat, amelyek között a pasta a la veneziana kiemelt helyen szerepelt. Ital gyanánt Lucia félédes vatikáni rozét, Ritzia pedig importból származó Csemői Lófingatót rendelt, de utóbbit a kissé testes pincér nem tudta teljesíteni.

– Nem értem, miért kísérletezel folyton ezzel a Csemői izével – jegyezte meg Lucia, amikor egyedül maradtak az asztalnál. – Biztosan vannak ennél sokkal finomabb helyi borok is, ha hinni lehet az itallapnak.

– Nem kétséges, hogy igazad van – mondta Ritzia. – Gyanítom, hogy ha most itt, ezen a szent helyen belemeríteném a poharamat a lagúna vizébe, jobb, egészségesebb és finomabb italra tennék szert.

– Akkor miért erőlteted?

– Ez a márka a borászatom legnagyobb konkurenciája, és nem árt, ha tudnom, miben rejlik a fertelmes titka.

– Így már értem. Na, de térjük vissza az eredeti tervünkhöz!

Ritzia bólintott.

– Most már késő van, de holnap akcióba lépünk – jegyezte meg Lucia.

– Rendben. Bár őszintén szólva, fogalmam sincs, mit kell keresnünk.

– Elég, ha én tudom – mondta Lucia határozottan, és belekortyolt az italába, aztán a hangját lehalkítva, mint egy harcedzett összeesküvő folytatta: – Holnap megvesszük a helyi újságokat.

– Miért van szükség erre?

– A helyi sajtó minden apróságról beszámol, ami a városban történik. Nekünk egy tehetséges fiatal focistát, pontosabban, egy tehetséges fiatalról szóló cikket kell keresnünk.

– Nyilván igazad van – bólintott Ritzia. – De mi van akkor, ha az a cikk, amit keresünk, napokkal, vagy hetekkel korábban jelent meg?

– Erre is gondoltam – suttogta Lucia. – Megkérdezzük majd az újságost, hogy néhány napra vagy esetleg hétre visszamenőleg írtak-e a helyi lapok egy tehetséges fiatal focistáról. Garantálom, hogy igen. Ha pedig megtudjuk a gyerek nevét, lábunk közé vesszük a várost, és megkeressünk.

– Talán lábunk alá! – helyesbített Ritzia kacagva.

– Drágám, ha ez téged nagyobb örömmel tölt el, akkor alá! – mondta Lucia ugyancsak kacagva.

– Jól van, értem – komolyodott el Ritzia. – Csak az nem világos, mit lesz, ha megtaláljuk azt a gyereket.

– Ó, te naiv, pályakezdő! – bosszankodott Lucia. – Természetesen elvisszük Milánóba, és sajtóhírt faragunk belőle. A tévénél is meg a Corrierénél is vannak ismerőseim.

Ritzia elgondolkodva tanulmányozta a Ponte delle Guglie ívén hömpölygő tömeget. Mindenki szelfizett, kacagott vagy csak simán ökörködött, de olyanok is akadtak, akik gurulós bőröndöket vonszoltak fel a meredeken emelkedőn. Mindeközben szemtelen sirályok lebegtek a fejük fölött, hogy egy arra alkalmas pillanatban elragadják a kezekből a fánkot vagy a fagylaltot, a sirályok Velencében ugyanis mindenevők. A csapszegektől a dobozos tonhalig mindent elfogyasztanak.

– És mi lesz, ha a kölyök nem akar velünk jönni? – mondta Ritzia rövid hallgatás után.

– Akkor elraboljuk.

– Az kizárt! – jelentette ki Ritzia határozottan. – Én ilyen gyanús ügyben nem akarok részt venni!

– Nézd drágám! – hajolt át az asztalon Lucia. – Eddig nem beszéltem róla, de középsulis éveimből ismerek itt egy-két, hogy úgy mondjam, simlis alakot. Ezek általában pincérek meg gondolierek, de akad köztük néhány, aki a román maffiával is bizniszel. Fő profiljuk a szervkereskedelem, de simán elkötnek a pórázról egy gyereket is, ha szépen kérik őket.

– Megőrültél?! Szervkereskedőknek akarod átpasszolni az a ki tudja, mekkora tehetséget?!

– Ugyan már! Eszemben sincs! Megkérjük a fiúkat erre a kis szívességre, aztán úgy teszünk, mintha mi szabadítottuk volna ki a kölyköt a haramiák fogságából. Fürödni fogunk a médiafényben, anyukám, úgyhogy a te Ibrád, ha akar, ha nem meg fog bennünket látogatni!

– Magyarán**: a kis focistát összeboronáljuk Ibrával, aki majd menedzselni fogja, de ezért a gesztusért örök hálával fog nekünk tartozni.

– Ahogy mondod! Nevelheti a jövő sztárját kedvére, de velünk élte végéig kapcsolatban marad.

– És mi lesz a feleségével?

– Kit érdekel az a szörnyella?! Megcsináljuk azt, amit elterveztünk, aztán majd meglátjuk. Ne izgulj, nem fog tudni neked ellenállni, ha azt a szép kék rucidat veszed fel.

Ritzia nem válaszolt. Már most is őrültségnek tűnt ez a kaland, de ha vállalkozott rá, nem volt visszaút. Még egy ideig üldögéltek a teraszon, aztán megunva a lármát, visszavonultak a hotelbe pihenni. A mozgalmas nap megpróbáltatásaitól ekkor már kellemesen el is fáradtak, ezért gyors zuhany és fogmosás után hamar álomba merültek.

Másnap reggel a vakító velencei napsütésben kipihenten, frissen vágtak neki az újabb izgalmaknak, ám előtte még felkeresték a parkolóban a VW bogarat, mert Lucia benne felejtette a gumitalpú cipőjét.

Javában matattak a kocsi csomagtartójában, amikor Ritzia észrevette, hogy a parkoló másik felén egy feltűnően jóképű, bár kissé megviseltnek tűnő fiatalember fikszírozza őket. Meg is bökte Luciát, hogy te, nézd, ott azt a srác, nem minket bámul? Lucia fölegyenesedett, és homlokára tolva a napszemüvegét, farkaszemet nézett az idegennel, aki ekkor elpöckölte a cigarettáját, és a kocsik között átfurakodva odajött hozzájuk.

– Elnézést a zavarásért, ki önök közül Zlatan Ibrahimovics? – kérdezte jellegzetes velencei hanghordozással.

 

*

 

Önök most bizonyára azt mondják: mindez szép és jó, de mi történt az ellopott vaporetto kapitányával, Giancarlo Rotundellivel, akit beosztottja, Luigi Serafini lakásában Pietro Maccaroni felügyelő, és anyósa, a derék Flavia néni előbb hullának nézett, de aztán, hála Brunetti nyomozógyakornoknak, kiderült, hogy csak tetszhalott?

Tetsz vagy nem tetsz, gondolhatják önök, belefáradva ebbe a sok olasz hangzású névbe, végső ideje elárulni, hol, hogyan és miként kísért a történet mindez idáig fel nem tárt kazamatáiban ez a furcsa figura.

Engedjék meg, hogy mindezek felderítése érdekében messziről vegyek startot. Giancarlo Rotundelli nem volt örökké hajós-, azaz vaporettós kapitány. Mint egészen kicsiny gyerek látta meg a napvilágot egy velencei gondola fenekén, majd sokáig úgy tűnt, nem történik vele semmi olyan, ami regénybe kívánkozna, ám az apja, idősebb Giancarlo Rotundelli egy napon nyert a lottón, és a bezsebelt pénzzel nyom nélkül felszívódott. Hiába kereste az Interpol, csak kósza hírek érkeztek felőle, hogy tán Amerikában a maffiabizniszben próbálgat szerencsét, különös tekintettel a galambtápra.

Az anyja így egy valódi velencei acélból készült nagykéssel az utazó táskájában az apja után eredt, teljesen egyedül hagyva a kis Giancarlót, aki ezután egyik szülőjéről sem hallott többet. Ahogy velencei árvák többsége, ő is elszegődött segédnek egy vaporettóra. Az események rá vonatkozó része innentől nyílegyenesen halad addig a pontig, amikor már saját járművel rendelkezett, és azt galád módon kilopták a talpa alól.

Ám addig történt egy és más. Rotundelli, ahogy a velenceiek többsége, hamar rálépett a házasság rögös útjára, és mint a velenceiek többsége, hamar rájött, hogy ebben nagyot tévedett. A felesége népes rokonságot hozott a nyakára, aztán megcsalta egy gondolierrel, akivel a hetvenes évek gazdasági válsága idején átszökött az akkor fénykorát élő Jugoszláviába. Giancarlo Rotundelli hoppon maradt a népes rokonsággal, ahonnét néhány éve egy Alfredo nevű kisgyerek csapódott hozzá. A gyerek szülei, nagyszülei és szűkebb rokonai mind természetes halált haltak valamilyen leszámolásban, így a kapitány befogadta és a fiaként nevelte. Alfredo olasz mércével mérve is hülyegyerek volt, ráadásul csúnya. Ha például összevetjük Porcelinóval, rögtön elnevetjük magunkat, az utóbbi javára. Mégis barátok voltak ők ketten, pontosabban Alfredo a labdaszedője volt Porcelinónak, és bár ezt a szerepet jól tűrte, otthon folyton azért pityergett, hogy egy döglött macskát sem tud kidriblizni.

A hajóskapitányra bármit rá lehetett fogni, csak az nem, hogy egy lelketlen haramia. Miközben a járművét irányította, folyvást tűnődött, hogyan terelhetné helyes mederbe a szegény kis Alfredo életét, de nem jutott eszébe semmi. Aztán a kormányosa, Luigi Serafini eldicsekedte, hogy a fiát próbajátékra hívták a Milanba, és ezt megfejelve nemrég magánlevelet kapott az isteni Zlatan Ibrahimovicstól. A sztár annyira kíváncsi a gyerekre, hogy a próbajáték előtt szívesen passzolgatna vele egy kicsit. Serafini a levelet is meglobogtatta a kapitány előtt, akinek ettől ördögi ötlete támadt.

Azt találta ki, hogy ellopja a levelet Luigitől, aztán megjelenik Alfredóval a találka helyszínén. Nem érdekelte, hogy Alfredo botlábú volt, és rövideket látott, mert ha Ibra a szárnya alá veszi, a saját baklövését leplezendő, nem rúgja ki az utcára anélkül, hogy ne simítaná el a dolgot. Ha focistát nem is, vezérszurkolót például csinálhatna belőle, mondjuk a Milan második csapatának ultrái között.

Minden rendben ment volna, ha nem fújják meg a vaporettót, mert ez az esemény fölborította a tervet. Giancarlo ösztönösen bement a rendőrségre és jelentette a lopást, aztán rájött, hogy ezzel magára irányította a figyelmet. Meg is lépett onnét, amilyen gyorsan csak tudott. A levél szerint Ibra a vaporettólopás utáni napon kívánt találkozni Porcelinóval, de a kapitány nem emlékezett, hogy milyen helyszínt választott. Ha nem akarta elszalasztani az alkalmat – márpedig nem akarta –, meg kellett szereznie a levelet.

A kapitány tudta, hogy Luigi a Zöld Lagúnában próbálja elfeledni az átélt izgalmakat, és mert Porcelinó sosem szokott korán hazaérni, volt néhány órája körülnézni a Serafini lakásban. Azt gondolta, ha meglesz a levél, a népes rokonság valamelyik tagját ráküldi Luigira, hogy tartsa fel, ő pedig lazán, kényelmesen megállapodik az isteni Ibrával. De azzal a labdával ott, a polc alatt nem számolt. Rálépett arra a vacakra, és megtörtént, ami történt.

Arra eszmélt, hogy odakint egy rendőrcsónak szirénázik, és a bejárati ajtó mellett valaki gyilkosságot emleget. Rögtön tudta, hogy róla van szó. Föltápászkodott, és a lakáson átkecmeregve a hátsó ablakon elmenekült a helyszínről. Ám amikor elvágódott, a megtalált levelet elejtette, és az ott maradt a lakásban. Megúszta a lebukást, de a találka helyszínét továbbra sem ismerte. Mit csináljon most? A lakásba vissza nem mehetett, Porcelinó ismeretlen helyen tartózkodott, maradt hát Luigi. Meg kellett találnia, és mézesmázos vagy egyéb módon kiszedni belőle a hiányzó adatot.

Már elég későre járt, de a Zöld Lagúna nyitva volt. Giancarlo Rotundelli odalopózott az ablakhoz és bekukucskált. Azt látta, amire számított: a román csapos, Luigi meg egy füstötképű alak a régi velencei kefekötők legszebb hagyományait idéző módon ittak. A helyzet nem volt alkalmas arra, hogy közéjük toppanjon. Várt, várakozott és már majdnem elhagyta a béketűrés, amikor hajnal felé a kocsmáros végre kipenderítette az addigra teljesen elázott kettőst.

A kapitány egy szemeteskonténer mögé bújva figyelte, hogy Luigi és a bangladesi őslénybiológus totál elázva kiszédeleg az utcára. Ott lefolytatták azt a beszélgetést, amit a drága olvasó korábbról már ismer, aztán a hatvanezer euró keltette kijózanítástól helyrezökkenve elindultak megkeresni azt a bizonyos táskát.

Giancarlo Rotundelli fejében mély rezonanciát támasztott a hallott szám. Mostanában nem ment jól az üzlet, egy kissé el is adósodott, ezért az a hatvanezer euró neki is jól jött volna. A tehetségek kicserélésének ötletét így feladva azonnal a bangaldesi-olasz páros nyomába szegődött. Végignézte, ahogy fel s alá rohangálnak a csatornák partján, aztán belátta, hogy ezek ketten érdektelenek számára. A táska éppen annyira elérhetetlen nekik, ahogy a fogyókúrára ítélt dózsénak az abált szalonna***, ezért amikora azok ketten egymás mellé telepedve, lábukat a vízbe lógatva tehetetlenül elmerengtek, a kapitány visszahúzódott az árnyékba.

Tökéletesen biztos volt benne, hogy az apály a táskát kisodorta a Canal Grande-ra, onnét meg a nyílt tengerre. Ezek szerint kellett hát cselekednie.

 

_____________________________

*Esetünkben magyarra.

**Pontosabban: olaszán.

*** A szerző más specialitást írt, de azt a magyar olvasó nem értené, ezért hazai írekre transzformáltuk.

 

 

(folytatjuk)

 

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft