Az ellopott vaporetto (16)

Pietro Maccaroni felügyelő hamar megunta a szomszédjárást. Az történt ugyanis, ami Velencében a dózséktól napjainkig bevett szokás: a hatalom előtt összezárt és falankszba tömörült az addig megosztott lakosság. Ha tudtak is valamit, azt mélyen megtartották magunknak. Talán arra gondoltak, szenvedjen a zsernyák, mert még köszönni sem tud, nemhogy mosolyogni, de lehet, hogy csak a beidegződés működött. Mindenesetre sem a hulláról, sem annak eltűnéséről, de főleg a feltámadásáról nem tudtak semmit.

A felügyelő azért mindent precízen lejegyzett, mert mint korábban jeleztük, aktakukac volt a javából. Ráadásul nem tablettel, hanem régi típusú kockás notesszel dolgozott, de miután a harmadik szomszédból kifelé jövet megállt, hogy az apró jegyzettömbbe beírja: Boccaccio szomszéd, aki hivatása szerint biztosítóügynök, nem tud semmit, szóval ekkor, ebben a vészterhes pillanatban a noteszlapok valahogy megpördültek és egy hátrébb lévő oldalon felvillant az a bejegyzés, amit az anyósa, a rossz érzéseket támasztó Flavia néni mondott neki tollba, tegnap este, a vacsora után. Ránézésre csak egy közönséges bevásárló lista volt, amitől senki nem kap frászt, legfeljebb csak bosszankodik, de azoknak a szerencséseknek, akik ilyen könnyen veszik az életet, semmi közük az általunk már elég jól ismert Flavia nénihez.

Maccaroni tudta, hogy ha elfelejti megvenni a pasta alla veneziana hozzávalóit, akkor nemcsak a vacsoráról mondhat le, hanem a szép életről is. Különösen az utóbbit fájlalta volna, ezért a nyomozást átmenetileg szüneteltetve a legközelebbi vegyesbolt felé vette az irányt. Csak egy rövid sikátoron kellett átvágnia, és egy csatorna hídja mögött máris ott volt az a bolt, ahol a tursitafosztogató üzletekhez képest mérsékeltek voltak az árak. A hulla innentől már nem is érdekelte a felügyelőt, mert tudta, hogy hű segítője, Brunetti a helyszínen van, és ami tárgyi bizonyíték ott előkerülhet, azt biztosan be fogja gyűjteni. Végigsétált a sikátoron, de mivel már későre járt, és mert Porcelinó azokban az időkben, amikor még nem dekázott profi módon, kirugdosta a környék lámpáit, a csatorna mellett is homály fogadta. Nagy szerencse, gondolta a felügyelő, hogy behunyt szemmel is végig tudnék menni ezen a reláción, mert ha nem, most a kanálisban kötnék ki. És mert erre rágondolni sem esett jól, ösztönösen ránézett a kanális szurokszerűen csillogó vizére.

Legnagyobb döbbenetére, a víz bugyborékolt. Maccaroni felügyelő nem tudta mire vélni a dolgot. Mi lehet a víz alatt, ami ezeket a blub-blub-blub hangokat kiadja? Tengeri szörny nem lehetett, mert az okosabb annál, hogy idemerészkedjen, egy véletlenül vízbe hulló tárgy pedig annak rendje-módja szerint elmerül, és kész. Mi lehet ez mégis?, tűnődött Maccaroni, és a mobiljával rávilágított a vízre.

A következő pillanatban akkorát ugrott hátra, mintha elektromos angolna csapta volna meg: a víz alól egy ipse nézett vele farkas- vagy inkább bálnaszemet! Benne állt a kanálisban, amelynek alig két méter mély vize éppen csak ellepte, és bugyborékolt! A szemén mindeközben olyan egyértelműen látszott a kétségbeesés, hogy a felügyelő – bármennyire is undorodott a mocskos víztől – lehasalt a keskeny partra, és a víz alatt tartózkodó alak inggallérját megragadva, egy erőteljes mozdulattal kirántotta maga mellé a kőre.

Ha Maccaroni mindez idáig nem értette, mi történik itt, most hatványozottan nem értette. Az ipse, akinek valószínűleg megmentette az életét, dideregve, reszketve nyalábolt át egy ezüst diplomatatáskát, amelyen a mobiltelefon fényében jól látszott egy I love Bangladesh matrica.

– Jól van, uram? – tette fel a felügyelő az amerikai filmekben szokásos kérdést, amelyet rendszerint olyan helyzetekben alkalmaznak, amikor a kérdezetten átmegy az úthenger.

A táskát nyaláboló ipse kiköpött vagy két liter első osztályú velencei lagúnavizet, aztán tűrhető olaszsággal azt mondta:

– Köszönöm jól.

Nem lehetett amerikai, ha válaszolt erre az ostoba kérdésre, állapította meg a felügyelő.

– Gondolom véletlenül beleejtette a vízbe a táskáját, és amikor utánanyúlt, maga is beleesett – mondta egészen félelmetes logikával.

– Hajszálpontosan így történt – bólogatott az idegen.

– Még jó, hogy erre jártam, bár ami azt illeti, a meder itt sekélyebb, mint egy toszkán szőlőárok.

Mivel a megmentett erre nem válaszolt, Maccaroni kényszeredetten folytatta a gondolatmenetet:

– Persze láttam én már egy kanál vízben is megfulladni embereket, ugyanis nyomozó vagyok.

Az idegennek a szeme sem rebbent.

– Itt van például ez a galambtáp maffia. Pár éve fészkelték be magukat ide, és mondhatom kedves uram, úgy ölik egymást, mint a pinty!

Az idegen felköhögött még egy kis vizet.

– De gondolom, magát ez nem érdekli, mert ahogy a táskáján látom, minden bizonnyal külföldi. Talán bangladesi?

– Gondolja, hogy az vagyok?

– Csak feltételeztem.

– Azért kérdem, mert, hogy teljesen őszinte legyek, elfelejtettem honnan jöttem, mi célból vagyok itt, és hogy mi a nevem.

– Ne eméssze magát! – csapkodta a megmentett vizes vállát a felügyelő. – Átmeneti emlékezetkiesése van. Aki sokkot kap, ezt nem ússza meg.

– Csak arra emlékszem, hogy valami zöld kocsonya vesz körül, és hogy nem kapok levegőt.

– Ha nem szorította volta olyan görcsösen a táskát, ami gondolom, elég nehéz, egy laza szökkenéssel ki is ugorhatott volna a kanálisból.

– Érdekes, a táska nem is tűnik nehéznek – mélázott a megmentett. – De van itt valami a hónom alatt!

Azzal az emlékezetkiesésben szenvedő, Maccaroni felügyelő szerint bangladesi férfi benyúlt a hóna alá, és előráncigált egy döglött halra, vagy kipreparált fókára emlékeztető tárgyat, amelyről a gyakorlott Brunetti tizedes sem mondta volna meg, hogy egy homokkal töltött kacsabögy!

(folytatjuk)

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.