Az ellopott vaporetto (17)

83 olvasó

 

Az éjszaka kinek így telt, kinek úgy. Mint tudjuk, Luigi kormányosnak és a sors sekélyes játéka következtében hozzácsapódó Yayevard Ravalpindi professzornak csaknem hajnalig önfeledt iszogatással, de aztán beütött a balsors. Olaszföldön ezt ugyan nem értik, mert a himnusznak arrafelé nincs köze ehhez a fogalomhoz, de ez most nem érdekes. A balsors himnusszal vagy himnusz nélkül a világon mindenütt azt takar, amit.

Amikor kiderült, hogy egy hatvanezer eurót rejtő táska is fenn maradt az ellopott vaporettón, a furcsa páros bámulatos gyorsasággal kijózanodott és a Szent Imre lagúna felé vette az irányt. Úgy viselkedtek, mint a riksalopás áldozatául esett egyéni vállalkozók Daccában: rohangáltak föl s alá, miközben minden lyukba benéztek, de mindhiába.

Luigi újból és újból végighordozta tekintetét a lagúna fekete csíkján, hátha megpillant rajta egy táskaszerűen csillogó pontot, de a vízen csak a lámpák fényei ringatóztak.

– A táska ugyan vízhatlan, de ki tudja, hová sodródott és kinek a kezébe kerül  – mondta végül a professzor, és lerogyott egy padra.

– Talán le sem esett a vaporettóról – dörmögte Luigi, bár a hangjában nem volt semmi meggyőződés.

– Iszonyú veszteség ez, és hogy a baj nagyobb legyen, hat óra múlva kezdődik az őslénybiológiai konferencia. Ha addig nem lesz meg a pénz, a küldöttségem krokodilok elé fog vetni.

– Miért magát? Azt mondta, a pókheccöl úr kaskája, vagyis józanra lefordítva: a professzor úr táskája.

– Az a professzor sajnos én vagyok. Mi, Bangladesben néha egyes szám harmadik személlyel illetjük önmagunkat, bár ez önöknél sem ismeretlen. Petrarca például…

– Hagyjuk most Petrocellit! Foglalkozzunk inkább a táskával!

– Látszik, hogy nem ült még olyan teremben, ahol száz őslénybiológus lapul ugrásra készen – mondta a professzor. – Ha valakin megérzik az izzadságszagot, azonnal rásütik, hogy rosszul kategorizált egy pleisztocén korabeli fosszíliát, és akkor vége.

– Ugyan már! Maga a nulla-nulla hetes! Bemegy a terembe, előveszi a stukkert, belelő a plafonba, és onnantól azt mond, amit akar.

– Mint ötlet, nem elvetendő – tűnődött Ravalpindi. – De nincs stukkerem.

– Majd szerzünk a román maffiától.

– Jó, tegyük fel, hogy kedvem van a plafonba lőni. Egy stukker akkor is pénzbe kerül, és mint jeleztem, pillanatnyilag egy vasam sincs.

– De ugye, mind a két veséje megvan?

Amíg ők ketten ilyen kedélyesen beszélgettek, észrevétlenül rájuk köszöntött a jellegzetes velencei hajnal, ami abban különbözik más hajnaloktól, hogy a sötétség burka itt úgy reped ketté, ahogy az Ólombörtön tetője feslett fel annak idején az onnét megszökő Casanova pajszerétől.

A Szent Imre lagúnától légvonalban egy kőhajításnyira, de egy eltévedt turistának a világ másik végén, a Serafini lakás szűk folyosóján Brunetti nyomozógyakornok is lassan magához tért. Irgalmatlanul fájt a feje, és eleinte azt sem tudta, hol van, de aztán a sarokban észrevette azt a futball labdát, ami már tegnap is szemet szúrt neki. Hirtelen mindent megértett. Amikor a hátsó szobából visszafelé jött, a homályban rálépett erre a dögre. Ugyanúgy járt, mint a vaporetto kapitánya: a focilabda alattomos módon megszüntette a talpa és a talaj közötti biztos tapadást, és akkorát vágódott, mint az ólajtó, bár ezt a hasonlatot itt, Velencében senki sem érti.

Teljesen természetes, hogy Brunetti a fejét a padlóba verve azonnal elájult, csakúgy, mint a hajóskapitány, aki ezt a mutatványt egy nappal korábban hajtotta végre. Abból a figyelemreméltó tényből, hogy Zlatan Ibrahimovics levelét Brunetti a földön találta meg, arra következtetett, hogy a kapitány ezt tartotta a kezében, amikor a baleset érte.

Brunetti most még egyszer átfutotta az írást, aztán kiment a konyhába, és addig matatott, amíg nem talált kávéfőzéshez való eszközöket. Kotyvasztott egy valódi velencei kávét, majd ezt kortyolgatva immár harmadszor is elolvasta az írást. Semmi kétség: Zlatan tíz órakor ott lesz az állomás melletti parkolóban, éspedig csúnya, öreg nőnek öltözve, egy másik, ugyancsak csúnya nő társaságában.

És ekkor a nyomozógyakornokot mintha áram rázta volna meg: ha odamegy, bezsebelhet egy autogramot az isteni Zlatantól, és megtudhatja tőle, mi ez a dolog az álruhával meg a levéllel.

Ránézett az órájára, és fölkiáltott:

– Atyavilág! Már elmúlt kilenc óra!

Addig piszmogott, amíg a reggelből szabályos délelőtt lett. Iparkodnia kellett, ha nem akarta elszalasztani ezt a ragyogó alkalmat.

Nagyjából ekkor történt az, hogy a Dózse Palotában, a felújítás alatt álló XVII. századi fejedelmi ágyon édesdeden szundikáló Porcelitót nyakon csípte a leggonoszabb teremőr, aki a földkerekségen létezik, és mert a kis focista labda nélkül még annyira sem volt ügyes, mint Lionel Messi egy festőecsettel, esélye sem volt a menekülésre.

– Végre megvagy te kis gazember! – sziszegte a teremőr elégedetten, és felidézte azokat az eseményeket, amikor egy szellem szűnni nem akaró kitartással sorra belevizelt a palota legszebb porcelánvázáiba. Porcelinó hiába könyörgött, és hiába bőgött, mint a kispadra száműzött világsztár, a teremőr megragadta a karjánál fogva, és elvonszolta a rendőrségre.

Éppen akkor toppantak be a váróba, amikor az egyik cellában éjszakázó Rahman Talismant elővezette az ügyeletes tiszt. Az adjunktus, a teremőr és Porcelinó szinte egymásba ütköztek, de az ezt követő jelenet volt az igazi döbbenet. Amikor a sokat látott őslénybiológus meglátta a sírástól maszatos képű szupertehetséget, a szeme úgy elkerekedett, mint Buddha pocakja egy kiadós adag bangladesi rizskása elfogyasztása után. Aztán két kezét szélesre tárva e szavakat suttogta:

– Ez maga a megtestesült csoda!

És térdre borult a kis Porcelinó előtt.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft