Az ellopott vaporetto (18)

Mielőtt elárulnánk, mi történt Mauriztia Brigantival és barátnőjével, Luciana Millebaccival azt követően, hogy Milánóban elköszöntünk tőlük, emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy a két belevaló hölgy azzal a nem titkolt szándékkal ült be Ritzia citromságra VW bogarába és indult Velencébe, hogy kiderítse, miféle titkos szándék miatt vált ez a hely csábítón érdekessé Zlatan Ibrahimovics számára. A tervük egyszerű volt akár a sikátor mélyén elcsattanó pofon: kipuhatolják, milyen ifjú szupertehetség kallódik ebben a sok turistát és még több galambürüléket látott városban, aztán kész tények elé állítják a sztárfocistát.

Itt távolodtunk el a lányoktól, és bonyolódtunk bele abba a szövevényes bűnténybe, amelyben immár egy hatvanezer eurót tartalmazó bangladesi táska is fölbukkant, nem beszélve az isteni Zlatan leveléről, amelyet Porcelinóék mocskos lakásában többen is elolvastak. Legutoljára Brunetti nyomozógyakornok tette ezt, és félelmes logikájával rájött, hogy ha a Milan sztárjának hinni lehet, rút öregasszonyként fog materializálódni a velencei vasútállomás melletti parkolóban. Ha tehát odamegy, egyszer s mindenkorra megoldhatja ezt a meglehetősen súlyosnak tűnő rejtélyt.

Ám ezt megelőzően is történt egy fontos epizód: Brunetti főnöke, az anyósa befolyása alatt álló Pietro Maccaroni felügyelő tésztavásárlás közben kimentett a csatornából egy idegent, aki a sokktól emlékezetkiesést kapott. Öreg este volt már, és mert a felügyelőben feltámadt a felelősségérzet, hazavitte ezt az embert a hajlékába, hogy majd a ház asszonyainak gondjára bízza, és miután meggyőződik róla, hogy az ürge jól van, az útjára bocsátja.

A Maccaroni család kétharmada – a kiállhatatlan Flavia néni és lánya, Francesca ekkor már a konyhaasztalnál ültek, és dühödten turkáltak valami förtelmes sajtos tésztát, amit a pasta á la veneziana helyett voltak kénytelenek fogyasztani. Amikor a bejárati ajtó csikorgásából meggyőződtek róla, hogy Pietro hazatért, nagy levegőt véve arrafelé fordultak mind a ketten, ám a ház ura mögött fölfedezték a csuromvizes idegent. Azonnal kiesett a kezükből a jóféle velencei alpakkából készült evőeszköz.

– Francesca, légy szíves, tegyél föl még egy terítéket az asztalra, vacsoravendéget hoztam – mondta a felügyelő.

– Alázatos tiszteletem! – hajolt meg előttük a vendég. – Ne vegyék sértésnek, de nem mutatkoznék be, mert nem tudom, ki vagyok.

– Belesett a csatornába, én mentettem meg az életét – magyarázkodott a felügyelő.

– Ó, mint egy szegény, ázott galamb! – csapta össze a tenyerét Flavia néni. – Mindjárt hozok valami száraz ruhát, így nem ülhet asztalhoz.

– Komoly sokkhatás érhette, ha már a saját nevét sem tudja – állapította meg Francesca, miközben egy negyedik tányért és evőeszközöket helyezett az asztalra.

– Arra már rájöttünk, hogy bangaldesi vagyok – pillantott a felügyelőre a vendég. – A táskám legalábbis erre utal.

– Talán ha volna magánál valamilyen dokumentum… – tűnődött a felügyelő.

– De hiszen van! – villanyozódott föl a vendég. – Egy útiokmányt tapogattam ki a nadrágom zsebében. Igaz, hogy kissé elázott, de tán így is elárul valamit. Sajnos szemüveg nélkül nem tudom elolvasni.

– Adja csak ide! – kapott az útlevélért a felügyelő. – Francesco Tavotta, Wisconsin, Egyesült Államok. Ez érdekes. Akkor mi ez a matrica a táskáján? Talán Banglades érintésével érkezett hozzánk?

– Meglehet – tűnődött Tavotta. – De ha amerikai vagyok, akkor bírnom kell az angol nyelvet!

– És bírja? – jött vissza Flavia néni egy halom száraz ruhával. Maccaroni felfedezte a kihízott régi darabjait. Legalább megszabadul tőlük, gondolta.

– Tegyen fel egy kérdést, angolul! – rendelkezett Tavotta.

– Hogy ityeg a fityeg, Tyukodi pajtás? – kérdezte Francesca tökéletes yorkshire-i angolsággal, ékes tanúbizonyságát téve annak, hogy a cég, amely foglalkoztatta a nyelvoktatásra is komoly hangsúlyt fektetett. Mint korábban jeleztük, kommunikációs és egyéb okok miatt az idegen nyelvű betéteket azonnal átkonvertáljuk olaszra*.

– Jobban ityeg, mint egy kimustrált parasztsámli a végtelen préri közepén, bölényrajzáskor! – vágta rá Tavotta tökéletes wisconsini angolsággal.

– Egy szót sem értek, de elég meggyőzően hangzik – mondta Flavia néni.

– Ezek szerint jenki vagyok, nem bangaldesi – nyugtázta Tavotta.

– Most már csak a táskáját kell megfejtenünk – ráncolta a homlokát a felügyelő.

– Az ráér! – emelhet föl a hangját Flavia néni. – Tavotta úr, menjen be a fürdőszobába, és öltözzön szárazba, mert különben megfázik. Hűvösek az éjszakák errefelé.

– Ó igen, köszönöm a kedves figyelmességét! – hajbókolt Tavotta, aztán elvonult.

Francesca ekkor odahajolt a férjéhez:

– Láttad a gallérján a jelvényt? – kérdezte.

– Az ovális alapon két tápot csipegető galambot? Szép darab. Biztosan valami romantikus emlék fűzi hozzá – pislogott a csukott fürdőszobaajtó felé a felügyelő.

– Francokat! – suttogta Francesca. – Ez a nemzetközi galambtáp maffia jelvénye! Azok hordják, akik macskával riogatják a tisztességes galambtáp kereskedőket.

A végszóra visszatért köreikbe az amerikai. Egy szűk nyomozónadrág, kiszálkásodott mandzsettájú halványkék nyomozóing, és az olasz bűnügyi szervek részére rendszeresített, mindkét könyökénél fényesre dörgölt zakó díszelgett rajta.

– Kellemes ez a viselet, a régit ott hagytam a kád mellett – mondta vidáman.

– Na és a jelvény? – kérdezte a felügyelő.

– Úgy bizony! – bólogatott Francesca. – A két tápot csipegető galamb!

– Ó, az itt van a kezemben – mondta Tavotta. – Őszintén szólva, fogalmam sincs hogy kerülhetett hozzám. Talán azt elhunyt bangladesi bácsikámé lehetett, akinek hamvait magamra szíjazva hordoztam. Nem vagyok nyomozó, de gyanítom, hogy ez lehetett a jó öreg utolsó kívánsága: azt kérhette, szórjam bele a maradványait egy velencei lagúnába.

Maccaroni felügyelő, a neje és Flavia néni szótlanul egymásra néztek. Brunetti nyomozógyakornok biztosan más véleményen lett volna, de a felettesének ez a mese abszolút hihetőnek tűnt.

– Igazat beszél: egy homokkal, vagy tán emberi hamvakkal töltött szütyőt cipelt a hóna alá kötve. Ez húzta le a mélybe, amikor a csatornába esett. Az átázott anyagot sajnos nem hoztuk magunkkal, ami lehet, hogy hiba volt, tekintettel az elhunyt bangladesi nagybácsi végakaratára.

– Így van, ez lehet a magyarázat! – csillant föl Tavotta eddig sem bágyadt tekintete. – És a táska is biztosan az ő hagyatéka! Elutaztam érte Wisconsinből Bangladesbe, magamhoz vettem a jelvénnyel meg az öregem hamvaival együtt, és most itt hever önök előtt az asztalon. Nézzük meg, mi van benne!

Azzal fürgén kipöckölte a diplomatatáska zárját, aminek fedele, mint a dobozból kiugró paprikajancsi, azonnal fölpattintódott.

(Szeptember 1. után folytatjuk!)

_________________

* Esetünkben magyarra.

Szvétics Hubenár fordítása.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.