Az ellopott vaporetto (19)

61 olvasó

 

Ritzia és Lucia, a két milánói hölgy még a korábban taglalt bonyodalmak előtt megérkezett Velencébe. A citromsárga VW bogarat a vasútállomás melletti parkolóház tetőteraszán hagyták, majd Lucia javaslatára meglátogatták a Ponte delle Guglie híd mellett található kicsiny, de kellemes szállodát, amely Hotel Filú néven működik a köztudatban. Az épület hídra néző homlokzatára gondos kezek webkamerát szereltek, ezért aki kíváncsi arra, hogy a két nagyvilági hölgy milyen kilátásban gyönyörködhetett a szobája ablakából, egy kis netes keresgélés után elérheti a célját.

Vacsoraidőben a hölgyek természetesen kiültek a híd melletti vendéglő hangulatos teraszára, és megkóstolták az utánozhatatlan helyi finomságokat, amelyek között a pasta a la veneziana kiemelt helyen szerepelt. Ital gyanánt Lucia félédes vatikáni rozét, Ritzia pedig importból származó Csemői Lófingatót rendelt, de utóbbit a kissé testes pincér nem tudta teljesíteni.

– Nem értem, miért kísérletezel folyton ezzel a Csemői izével – jegyezte meg Lucia, amikor egyedül maradtak az asztalnál. – Biztosan vannak ennél sokkal finomabb helyi borok is, ha hinni lehet az itallapnak.

– Nem kétséges, hogy igazad van – mondta Ritzia. – Gyanítom, hogy ha most itt, ezen a szent helyen belemeríteném a poharamat a lagúna vizébe, jobb, egészségesebb és finomabb italra tennék szert.

– Akkor miért erőlteted?

– Ez a márka a borászatom legnagyobb konkurenciája, és nem árt, ha tudnom, miben rejlik a fertelmes titka.

– Így már értem. Na, de térjük vissza az eredeti tervünkhöz!

Ritzia bólintott.

– Most már késő van, de holnap akcióba lépünk – jegyezte meg Lucia.

– Rendben. Bár őszintén szólva, fogalmam sincs, mit kell keresnünk.

– Elég, ha én tudom – mondta Lucia határozottan, és belekortyolt az italába, aztán a hangját lehalkítva, mint egy harcedzett összeesküvő folytatta: – Holnap megvesszük a helyi újságokat.

– Miért van szükség erre?

– A helyi sajtó minden apróságról beszámol, ami a városban történik. Nekünk egy tehetséges fiatal focistát, pontosabban, egy tehetséges fiatalról szóló cikket kell keresnünk.

– Nyilván igazad van – bólintott Ritzia. – De mi van akkor, ha az a cikk, amit keresünk, napokkal, vagy hetekkel korábban jelent meg?

– Erre is gondoltam – suttogta Lucia. – Megkérdezzük majd az újságost, hogy néhány napra vagy esetleg hétre visszamenőleg írtak-e a helyi lapok egy tehetséges fiatal focistáról. Garantálom, hogy igen. Ha pedig megtudjuk a gyerek nevét, lábunk közé vesszük a várost, és megkeressünk.

– Talán lábunk alá! – helyesbített Ritzia kacagva.

– Drágám, ha ez téged nagyobb örömmel tölt el, akkor alá! – mondta Lucia ugyancsak kacagva.

– Jól van, értem – komolyodott el Ritzia. – Csak az nem világos, mit lesz, ha megtaláljuk azt a gyereket.

– Ó, te naiv, pályakezdő! – bosszankodott Lucia. – Természetesen elvisszük Milánóba, és sajtóhírt faragunk belőle. A tévénél is meg a Corrierénél is vannak ismerőseim.

Ritzia elgondolkodva tanulmányozta a Ponte delle Guglie ívén hömpölygő tömeget. Mindenki szelfizett, kacagott vagy csak simán ökörködött, de olyanok is akadtak, akik gurulós bőröndöket vonszoltak fel a meredeken emelkedőn. Mindeközben szemtelen sirályok lebegtek a fejük fölött, hogy egy arra alkalmas pillanatban elragadják a kezekből a fánkot vagy a fagylaltot, a sirályok Velencében ugyanis mindenevők. A csapszegektől a dobozos tonhalig mindent elfogyasztanak.

– És mi lesz, ha a kölyök nem akar velünk jönni? – mondta Ritzia rövid hallgatás után.

– Akkor elraboljuk.

– Az kizárt! – jelentette ki Ritzia határozottan. – Én ilyen gyanús ügyben nem akarok részt venni!

– Nézd drágám! – hajolt át az asztalon Lucia. – Eddig nem beszéltem róla, de középsulis éveimből ismerek itt egy-két, hogy úgy mondjam, simlis alakot. Ezek általában pincérek meg gondolierek, de akad köztük néhány, aki a román maffiával is bizniszel. Fő profiljuk a szervkereskedelem, de simán elkötnek a pórázról egy gyereket is, ha szépen kérik őket.

– Megőrültél?! Szervkereskedőknek akarod átpasszolni az a ki tudja, mekkora tehetséget?!

– Ugyan már! Eszemben sincs! Megkérjük a fiúkat erre a kis szívességre, aztán úgy teszünk, mintha mi szabadítottuk volna ki a kölyköt a haramiák fogságából. Fürödni fogunk a médiafényben, anyukám, úgyhogy a te Ibrád, ha akar, ha nem meg fog bennünket látogatni!

– Magyarán*: a kis focistát összeboronáljuk Ibrával, aki majd menedzselni fogja, de ezért a gesztusért örök hálával fog nekünk tartozni.

– Ahogy mondod! Nevelheti a jövő sztárját kedvére, de velünk élte végéig kapcsolatban marad.

– És mi lesz a feleségével?

– Kit érdekel az a szörnyella?! Megcsináljuk azt, amit elterveztünk, aztán majd meglátjuk. Ne izgulj, nem fog tudni neked ellenállni, ha azt a szép kék rucidat veszed fel.

Ritzia nem válaszolt. Már most is őrültségnek tűnt ez a kaland, de ha vállalkozott rá, nem volt visszaút. Még egy ideig üldögéltek a teraszon, aztán megunva a lármát, visszavonultak a hotelbe pihenni. A mozgalmas nap megpróbáltatásaitól ekkor már kellemesen el is fáradtak, ezért gyors zuhany és fogmosás után hamar álomba merültek.

Másnap reggel a vakító velencei napsütésben kipihenten, frissen vágtak neki az újabb izgalmaknak, ám előtte még felkeresték a parkolóban a VW bogarat, mert Lucia benne felejtette a gumitalpú cipőjét.

Javában matattak a kocsi csomagtartójában, amikor Ritzia észrevette, hogy a parkoló másik felén egy feltűnően jóképű, bár kissé megviseltnek tűnő fiatalember fikszírozza őket. Meg is bökte Luciát, hogy te, nézd, ott azt a srác, nem minket bámul? Lucia fölegyenesedett, és homlokára tolva a napszemüvegét, farkaszemet nézett az idegennel, aki ekkor elpöckölte a cigarettáját, és a kocsik között átfurakodva odajött hozzájuk.

– Elnézést a zavarásért, ki önök közül Zlatan Ibrahimovics? – kérdezte jellegzetes velencei hanghordozással.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

 

________________________

*pontosabban: olaszán

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft