– Ki annyira reménytelenül hülye, hogy ellopjon egy vaporettót? – kérdezte félig önmagától, félig hűséges beosztottjától Pietro Maccaroni felügyelő, amikor megkapta a bejelentést a bűnesetről. A beosztottja, Paolo Celentino csupán névrokona volt a híres énekesnek, vagy még az sem, mert miként olvasóink láthatják, Paolo i-vel írta a nevét. Fontos különbség, nem beszélve arról, hogy Celentino tizedes talán az egyetlen volt egész olaszföldön, aki nem tudott énekelni.
Mivel a kérdésre nem érkezett válasz, Maccaroni felügyelő a hangos gondolkodás mezejére lépett. Ez a módszer nagyon hatásos, ha regényírók alkalmazzák, mert ugye, sokkal barátságosabb egy szereplőtől hallani azt, amit az író le is írhatna. Reméljük, ezzel a kedves olvasó is messzemenőkig egyetért.
– A vaporetto csak egy teknő, még fémhulladéknak sem éri meg, de mert úgy értesültem, nem minden utas szállt ki belőle, a rabló gyakorlatilag túszokat ejtett. Jelen esetben ez lehetett a motiváció. Ha most magyar lennék, azt mondanám jobbak ma a túszok, mint holnap egy túzok, de nem vagyok magyar így arra következtetek, biztosan van közöttük legalább egy atomtudós vagy IT-szakember, akiért busás váltságdíjat lehet kérni. Megvan az utaslista?
Paolo Celentino halovány mosollyal, szinte szánakozva tekintett a felettesére, akit nemrég helyeztek ide Milánóból, tehát fogalma sem volt a velencei lagúnák természetéről.
– A vaporettón nincs utaslista – mondta szemtelenül, mert ő tősgyökeres velencei volt és mielőtt rálépett volna a rendőri pályára, évekig dolgozott a helyi gondola- és vaporettoiparban. – A turisták megveszik rá a jegyet, fölszállnak és kész.
– Értem – bólintott Maccaroni felügyelő, miközben egy tintaceruzával játszott. Ez volt a mániája, aminek még majd jelentősége lesz, de erről majd a maga idejében. – Akkor nincs más hátra, mint a károsult alapos kikérdezése.
– Az ürgét jól ismerem, több kisebb stiklije is volt, műkincslopás, falfirkák, meg ilyesmi. A neve jól cseng alvilági körökben – mondta a tizedes.
– Giancarlo Rotundelli – emelt föl az asztalról egy papírt a felügyelő. – Hol van most ez az ember?
– Odakint vár. Bevezessem?
– Legyen szíves!
Celentino tizedes távozott a velencei módon áporodott levegőjű irodából, majd röviddel később feldúltan tért vissza.
– Az emberünk olajra lépett!
– Hogy érti ezt?!
– Ahogy mondom: eltűnt, felszívódott, köddé vált, de mindenek előtt távozott. Megtehette, hisz nem volt letartóztatva.
– Különös, nagyon különös… – dünnyögte a felügyelő, és az ablak felé fordulva belebámult az iroda kilátását meghatározó, szűk, napfénytelen sikátorba.
(hamarosan folytatjuk)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
