Az ellopott vaporetto (2)

155 olvasó

(Az előző rész itt olvasható)

 

– Ki annyira reménytelenül hülye, hogy ellopjon egy vaporettót? – kérdezte félig önmagától, félig hűséges beosztottjától Pietro Maccaroni felügyelő, amikor megkapta a bejelentést a bűnesetről. A beosztottja, Paolo Celentino csupán névrokona volt a híres énekesnek, vagy még az sem, mert miként olvasóink láthatják, Paolo i-vel írta a nevét. Fontos különbség, nem beszélve arról, hogy Celentino tizedes talán az egyetlen volt egész olaszföldön, aki nem tudott énekelni.

Mivel a kérdésre nem érkezett válasz, Maccaroni felügyelő a hangos gondolkodás mezejére lépett. Ez a módszer nagyon hatásos, ha regényírók alkalmazzák, mert ugye, sokkal barátságosabb egy szereplőtől hallani azt, amit az író le is írhatna. Reméljük, ezzel a kedves olvasó is messzemenőkig egyetért.

– A vaporetto csak egy teknő, még fémhulladéknak sem éri meg, de mert úgy értesültem, nem minden utas szállt ki belőle, a rabló gyakorlatilag túszokat ejtett. Jelen esetben ez lehetett a motiváció. Ha most magyar lennék, azt mondanám jobbak ma a túszok, mint holnap egy túzok, de nem vagyok magyar így arra következtetek, biztosan van közöttük legalább egy atomtudós vagy IT-szakember, akiért busás váltságdíjat lehet kérni. Megvan az utaslista?

Paolo Celentino halovány mosollyal, szinte szánakozva tekintett a felettesére, akit nemrég helyeztek ide Milánóból, tehát fogalma sem volt a velencei lagúnák természetéről.

– A vaporettón nincs utaslista – mondta szemtelenül, mert ő tősgyökeres velencei volt és mielőtt rálépett volna a rendőri pályára, évekig dolgozott a helyi gondola- és vaporettoiparban. – A turisták megveszik rá a jegyet, fölszállnak és kész.

– Értem – bólintott Maccaroni felügyelő, miközben egy tintaceruzával játszott. Ez volt a mániája, aminek még majd jelentősége lesz, de erről majd a maga idejében. – Akkor nincs más hátra, mint a károsult alapos kikérdezése.

– Az ürgét jól ismerem, több kisebb stiklije is volt, műkincslopás, falfirkák, meg ilyesmi. A neve jól cseng alvilági körökben – mondta a tizedes.

– Giancarlo Rotundelli – emelt föl az asztalról egy papírt a felügyelő. – Hol van most ez az ember?

– Odakint vár. Bevezessem?

– Legyen szíves!

Celentino tizedes távozott a velencei módon áporodott levegőjű irodából, majd röviddel később feldúltan tért vissza.

– Az emberünk olajra lépett!

– Hogy érti ezt?!

– Ahogy mondom: eltűnt, felszívódott, köddé vált, de mindenek előtt távozott. Megtehette, hisz nem volt letartóztatva.

– Különös, nagyon különös… – dünnyögte a felügyelő, és az ablak felé fordulva belebámult az iroda kilátását meghatározó, szűk, napfénytelen sikátorba.

 

(hamarosan folytatjuk)

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft