Önök most bizonyára azt mondják: mindez szép és jó, de mi történt az ellopott vaporetto kapitányával, Giancarlo Rotundellivel, akit beosztottja, Luigi Serafini lakásában Pietro Maccaroni felügyelő, és anyósa, a derék Flavia néni előbb hullának nézett, de aztán, hála Brunetti nyomozógyakornoknak, kiderült, hogy csak tetszhalott?
Tetsz vagy nem tetsz, gondolhatják önök, belefáradva ebbe a sok olasz hangzású névbe, végső ideje elárulni, hol, hogyan és miként kísért a történet mindez idáig fel nem tárt kazamatáiban ez a furcsa figura.
Engedjék meg, hogy mindezek felderítése érdekében messziről vegyek startot. Giancarlo Rotundelli nem volt örökké hajós-, azaz vaporettós kapitány. Mint egészen kicsiny gyerek látta meg a napvilágot egy velencei gondola fenekén, majd sokáig úgy tűnt, nem történik vele semmi olyan, ami regénybe kívánkozna, ám az apja, idősebb Giancarlo Rotundelli egy napon nyert a lottón, és a bezsebelt pénzzel nyom nélkül felszívódott. Hiába kereste az Interpol, csak kósza hírek érkeztek felőle, hogy tán Amerikában a maffiabizniszben próbálgat szerencsét, különös tekintettel a galambtápra.
Az anyja így egy valódi velencei acélból készült nagykéssel az utazó táskájában az apja után eredt, teljesen egyedül hagyva a kis Giancarlót, aki ezután egyik szülőjéről sem hallott többet. Ahogy velencei árvák többsége, ő is elszegődött segédnek egy vaporettóra. Az események rá vonatkozó része innentől nyílegyenesen halad addig a pontig, amikor már saját járművel rendelkezett, és azt galád módon kilopták a talpa alól.
Ám addig történt egy és más. Rotundelli, ahogy a velenceiek többsége, hamar rálépett a házasság rögös útjára, és mint a velenceiek többsége, hamar rájött, hogy ebben nagyot tévedett. A felesége népes rokonságot hozott a nyakára, aztán megcsalta egy gondolierrel, akivel a hetvenes évek gazdasági válsága idején átszökött az akkor fénykorát élő Jugoszláviába. Giancarlo Rotundelli hoppon maradt a népes rokonsággal, ahonnét néhány éve egy Alfredo nevű kisgyerek csapódott hozzá. A gyerek szülei, nagyszülei és szűkebb rokonai mind természetes halált haltak valamilyen leszámolásban, így a kapitány befogadta és a fiaként nevelte. Alfredo olasz mércével mérve is hülyegyerek volt, ráadásul csúnya. Ha például összevetjük Porcelinóval, rögtön elnevetjük magunkat, az utóbbi javára. Mégis barátok voltak ők ketten, pontosabban Alfredo a labdaszedője volt Porcelinónak, és bár ezt a szerepet jól tűrte, otthon folyton azért pityergett, hogy egy döglött macskát sem tud kidriblizni.
A hajóskapitányra bármit rá lehetett fogni, csak az nem, hogy egy lelketlen haramia. Miközben a járművét irányította, folyvást tűnődött, hogyan terelhetné helyes mederbe a szegény kis Alfredo életét, de nem jutott eszébe semmi. Aztán a kormányosa, Luigi Serafini eldicsekedte, hogy a fiát próbajátékra hívták a Milanba, és ezt megfejelve nemrég magánlevelet kapott az isteni Zlatan Ibrahimovicstól. A sztár annyira kíváncsi a gyerekre, hogy a próbajáték előtt szívesen passzolgatna vele egy kicsit. Serafini a levelet is meglobogtatta a kapitány előtt, akinek ettől ördögi ötlete támadt.
Azt találta ki, hogy ellopja a levelet Luigitől, aztán megjelenik Alfredóval a találka helyszínén. Nem érdekelte, hogy Alfredo botlábú volt, és rövideket látott, mert ha Ibra a szárnya alá veszi, a saját baklövését leplezendő, nem rúgja ki az utcára anélkül, hogy ne simítaná el a dolgot. Ha focistát nem is, vezérszurkolót például csinálhatna belőle, mondjuk a Milan második csapatának ultrái között.
Minden rendben ment volna, ha nem fújják meg a vaporettót, mert ez az esemény fölborította a tervet. Giancarlo ösztönösen bement a rendőrségre és jelentette a lopást, aztán rájött, hogy ezzel magára irányította a figyelmet. Meg is lépett onnét, amilyen gyorsan csak tudott. A levél szerint Ibra a vaporettólopás utáni napon kívánt találkozni Porcelinóval, de a kapitány nem emlékezett, hogy milyen helyszínt választott. Ha nem akarta elszalasztani az alkalmat – márpedig nem akarta –, meg kellett szereznie a levelet.
A kapitány tudta, hogy Luigi a Zöld Lagúnában próbálja elfeledni az átélt izgalmakat, és mert Porcelinó sosem szokott korán hazaérni, volt néhány órája körülnézni a Serafini lakásban. Azt gondolta, ha meglesz a levél, a népes rokonság valamelyik tagját ráküldi Luigira, hogy tartsa fel, ő pedig lazán, kényelmesen megállapodik az isteni Ibrával. De azzal a labdával ott, a polc alatt nem számolt. Rálépett arra a vacakra, és megtörtént, ami történt.
Arra eszmélt, hogy odakint egy rendőrcsónak szirénázik, és a bejárati ajtó mellett valaki gyilkosságot emleget. Rögtön tudta, hogy róla van szó. Föltápászkodott, és a lakáson átkecmeregve a hátsó ablakon elmenekült a helyszínről. Ám amikor elvágódott, a megtalált levelet elejtette, és az ott maradt a lakásban. Megúszta a lebukást, de a találka helyszínét továbbra sem ismerte. Mit csináljon most? A lakásba vissza nem mehetett, Porcelinó ismeretlen helyen tartózkodott, maradt hát Luigi. Meg kellett találnia, és mézesmázos vagy egyéb módon kiszedni belőle a hiányzó adatot.
Már elég későre járt, de a Zöld Lagúna nyitva volt. Giancarlo Rotundelli odalopózott az ablakhoz és bekukucskált. Azt látta, amire számított: a román csapos, Luigi meg egy füstötképű alak a régi velencei kefekötők legszebb hagyományait idéző módon ittak. A helyzet nem volt alkalmas arra, hogy közéjük toppanjon. Várt, várakozott és már majdnem elhagyta a béketűrés, amikor hajnal felé a kocsmáros végre kipenderítette az addigra teljesen elázott kettőst.
A kapitány egy szemeteskonténer mögé bújva figyelte, hogy Luigi és a bangladesi őslénybiológus totál elázva kiszédeleg az utcára. Ott lefolytatták azt a beszélgetést, amit a drága olvasó korábbról már ismer, aztán a hatvanezer euró keltette kijózanítástól helyrezökkenve elindultak megkeresni azt a bizonyos táskát.
Giancarlo Rotundelli fejében mély rezonanciát támasztott a hallott szám. Mostanában nem ment jól az üzlet, egy kissé el is adósodott, ezért az a hatvanezer euró neki is jól jött volna. A tehetségek kicserélésének ötletét így feladva azonnal a bangaldesi-olasz páros nyomába szegődött. Végignézte, ahogy fel s alá rohangálnak a csatornák partján, aztán belátta, hogy ezek ketten érdektelenek számára. A táska éppen annyira elérhetetlen nekik, ahogy a fogyókúrára ítélt dózsénak az abált szalonna*, ezért amikora azok ketten egymás mellé telepedve, lábukat a vízbe lógatva tehetetlenül elmerengtek, a kapitány visszahúzódott az árnyékba.
Tökéletesen biztos volt benne, hogy az apály a táskát kisodorta a Canal Grande-ra, onnét meg a nyílt tengerre. Ezek szerint kellett hát cselekednie.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
________________________________________
*a szerző más specialitást írt, de azt a magyar olvasó nem értené, ezért hazai írekre transzformáltuk.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
