Az ellopott vaporetto (21)

91 olvasó

 

– Jobban van, professzor úr? – kérdezte Paolo Celentino tizedes az őrszobán az imént átélt sokkból még csupán éledező Rahman Talismantól, aki a Mussolini idejéből ottmaradt vallatószéken ülve jóféle velencei ivóvizet kortyolgatott. Az olvasónak eláruljuk, hogy ugyanaz a matéria volt, amivel Maccaroni felügyelő egy nappal korábban anyósát, a derék Flavia nénit is megkínálta. Lehet, sőt biztos, hogy a víznek még mindig molylepke íze volt, de ezt a bangladesi nem vette észre.

– Nem vagyok professzor, csak adjunktus – mondta Talisman, miközben le nem vette a szemét a kis Porcelinóról, aki az üvegajtón túl, a váróteremben egy fölfordított papírkosáron állva, lazán dekázgatott egy rendőrsapkával.

– Akkor ne hívjak orvost, vagy papot? – érdeklődött a tizedes szolgálatkészen.

– Nem szükséges – mondta a bangladesi. – De mert látom, nem érti, mi folyik itt, elárulok egy titkot.

– Csupa fül vagyok.

– Nos, kedves uram, arról van szó, hogy mi, bangladesi őslénybiológusok már régóta tudjuk, hogy a dínók is fociztak.

– Csak nem!?

– Csak de! Kaphatnék még egy kis vizet?

– Semmi akadálya! A csatornában van belőle bőven – jegyezte meg a tizedes viccesen, ám ezt Talisman elengedte a füle mellett. Ahogy a tudós emberek többsége, ő is önmaga hatása alá került, mihelyst észrevette, hogy hallgatósága van.

– A professzor úrral nemrég kiástunk egy velociraptor-maradványt, amit szabályos gólörömpózban őrzött meg az idő.

– Ezt most komolyan mondja, vagy csak ugrat? – hunyorgott a tizedes az ugyancsak Mussolini idejében ott maradt vallatólámpa mögül, amelynek fényét most rutinból a bangladesi felé irányította.

– Ha ugratnám, azt mondanám: hopszassza! – nézett bele a lámpába Talisman morcosan, majd visszazökkenve a mondandójába, folytatta: – A szóban forgó velociraptor diadalmas gólörömpózban kövesedett meg, mellette pedig ott hevert egy ürülékből gyúrt golyó, ami a megszólalásig hasonlított a ma is használatos focilabdákra!

– Ez felettébb különös – jegyezte meg a tizedes.

– Mi az hogy! – pattant fel a székről az adjunktus. – Amikor tovább ástunk, kiderült, hogy a föld mélye egész csapat velociraptort rejt, távolabb meg két páfrányfából ábdált képződményt, amit önök ma jobb híján focikapuknak neveznének!

A tizedes eloltotta a lámpát, és kinézett a reggeli párától homályos ablakon.

– És önök mire következtettek mindebből?

– Csakis arra, hogy a focit már a jura időszakban is űzték ezek a csodálatos lények. Szabályos bajnokságuk létezett, sztárokkal, transfermarkettel, meg minden egyébbel. A maihoz képest az egyetlen különbség az, hogy ők a saját ürülékükből gyúrták a lasztit.

– Miből tudják ezt ennyire biztosan?

– Uram – hajolt rá az asztalra a bangladesi –, mi tudósok vagyunk. Egy szőrszálból is meg tudjuk mondani, hogy a gazdája két évvel ezelőtt mit reggelizett.

Celentini mélyen elgondolkodott a hallottakon.

– Azt hiszem, kezdem érteni: azért jöttek ide, hogy azon a bizonyos őslénykonferencián, amit a filmfesztivál árnyékában rendeznek az önhöz hasonló fanatikusok, bejelentsék ezt a hírt, hogy elhappolhassanak a sztárok elől egy kis ragyogást a tudomány számára.

– A gondolkodása több mint logikus, de nem fedi a valóságot. Mi, Bangladesben ugyanis nagy fociimádók vagyunk, különös tekintettel a karón kifejtett dekázásra. Tudja, nálunk gyakoriak az árvizek. Ilyenkor a focipályák víz alá kerülnek, így nem marad számunkra más, mint fölállni egy cölöpre, és ott dekázni a végkimerülésig. Ez a sport mifelénk egyre népszerűbb, vagyis jó befejtetés* annak, aki hosszabb távra tervez. A professzorunk, a nagy tekintélyű Yayeward Ravalpindi ebben is az élen jár: látja a jövő irányát, és elég merész ahhoz, hogy rá is lépjen az odavezető útra.

– Mit akar ezzel mondani?

– Amikor a világhíradóban megláttuk az önök Porcelinójáról azt a tudósítást, hogy egy cölöpön állva rekordot döntött a dekázásban, a professzor a térdére csapott, és azt mondta: ez kell nekünk! Az őslénybiológiai konferencia adta lehetőséget kihasználva megkeressük ezt az istenséget, és rávesszük a felmenőit, hogy adják el nekünk a játékjogát.

– Én úgy tudom, hogy önök ott Bangladesben olyan szegények, mint a juhászbojtárok itt, Velencében.

– Tény, hogy szegények vagyunk, de a professzor a Daccai Őslénytani Múzeumból kilopott egy triceratopsz-csontvázat és suba alatt eladta a kínaiaknak, akik afrodiziákumot fognak gyártani belőle a dúsgazdag amerikaiaknak. Egy jelentős összeget kapott érte, euróban – mondta az adjunktus.

– Nocsak, ez meglepő! Tehát nem jöttek üres zsebbel. Mekkora összegért számolták megvenni azt a bizonyos játékjogot, ha szabad érdeklődnöm?

– Hajszálpontosan hatvanezer euróért – mondta a bangladesi és visszaült a vallatószékre.

A tizedes bólintott, majd rövid hallgatás után kijelentette:

– Történetesen ismerem a kis zseni családi körülményeit, és tekintve, hogy az apja azon a vaporettón dolgozott, amit az önök feneke alól furcsa módon kiloptak, biztosra veszem, hogy ennyi pénzért rá is firkantja a nevét arra a szerződésre. Igaz, hogy a fiút a Milanba is hívták próbajátékra, de errefelé mindenki tudja, hogy a nagy klubok ezeket az ifjú tehetségeket többnyire csak féltékenységből szerzik meg maguknak. Rájuk nehezednek, lelapítják, és elsüllyesztik őket, hogy a saját neveléseik elől ne vegyék el a levegőt. Ilyen világ ez itt, adjunktus úr.

– A fiú Bangladesben nemcsak sztár, hanem istenség lenne – mondta a Talisman, miközben az ajtó üvegén keresztül Porcelinót figyelte, aki még mindig dekázott a rendőrsapkával.

– Még csak egyvalamit áruljon el, aztán elengedem mindkettőjüket – mondta a tizedes.

– Örömmel állok rendelkezésére, ha tudok.

– Miért kövesedett meg az a dínócsapat, amit megtaláltak?

Rahman Talisman elnevette magát.

– Ó, ez olyan világos, mint a bengáli napfény: éppen meccset játszottak, amikor jött az a bizonyos meteor. A gól ünneplése közben azt hitték a balgák, hogy azt a tűzijátékot is az ultráik okozzák, és mire észbe kaptak, már a föld alatt feküdtek. Kár, hogy soha nem tudjuk meg, mi lett a meccs eredménye.

_________________

*Ez egy kis nyelvbotlás az adjunktustól.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása.

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

2 Comments

  1. Nagyon meglepődtem :Kérjük, fentebb, a LOGIN menüben jelenkezzen be a továbbképzéshez!
    Féreolvasáás !

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft