Az ellopott vaporetto (22)

107 olvasó

 

– Magasságos egek! – rikoltott Flavia néni a temérdek pénz láttán. Emlékezzünk: Maccarone felügyelőt, a feleségét, Francescát, valamint a sokak szerint irritálóan agresszív Flavia nénit abban a pillanatban hagytuk el, ahogy az alkalmi vacsoravendég szerepébe penderült galambtáp-gengszter, Francesco Tavotta a felügyelőék konyhájában kipattintotta a nála lévő aktatáskát.

– Szépséges szűzanyám! – fokozta a hatást Flavia néni, mert bár név szerint ismert vagy két tucat első osztályú szentet, a döbbenettől csak ilyen sablonos kiszólásokra volt képes.

Mind a négyen az asztalhoz furakodva bámulták az elébük táruló látványt.  Hasonló volt ez ahhoz a jelenethez, amikor a Ponyvaregényben a résnyire nyitott táskából sugárzó fényt nézték a szereplők. Mivel ez a táska jóféle kínai szerkezet volt, rendelkezett egy kis sárga beépített LED-lámpával, ami a fedél felnyitása után pontosan a fölébe hajoló szemébe világított. Nem csoda, hogy a derék munkások, akik ezt a terméket kézzel fabrikálták, Tarantino-táskának nevezték el, és tömegével adták el szerte a világon. (Nekem is van belőle egy alig használt, ami jó pénzért eladó.*)

Maccarone felügyelő, Francesca, Flavia néni, és persze az önmagát bangladesi örökösnek képzelő Tavotta viszont most látott ilyet először. Hamarjában nem is tudták, min álmélkodjanak jobban: az elmés világításon, vagy a temérdek eurón, ami – hála a vízhatlan zárnak – egy alig kondenzcsíkos bangladesi gatya és néhány adag lefőzött, zacskóba porciózott rizskása mellett szárazon és csábítón kínálgatta magát a doboz fenekén.

– Uramatyám! – mormogta a felügyelő is, mert ő, az anyósával ellentétben egy árva szentet sem ismert név szerint. – Ha a behozatali engedély is itt lenne mellette, minden a helyére zökkenne.

– De, hát így is a helyére zökkent! – akadékoskodott Flavia néni. – A drága vendégünk ezzel a nem kis pénzzel kíván tisztelegni a nagybátyja emlékének, és nekünk, az ősi velencei vendégjog szerint kötelességünk őt segíteni!

– Erről a vendégjogról én még nem hallottam – jegyezte meg Francesca, de az anyja olyan keményen sípcsonton rúgta az asztal alatt, hogy azt még Zlatan Ibrahimovics is megsüvegelte volna. Francesca felszisszent, de ezt a pénzt bámulók nem vették észre.

– Sokat érhet ez az összeg? – kérdezte ekkor Tavotta bambán.

– Ne mondja, hogy azt sem tudja, mennyit ér a vagyona! – szemrehányózott vele Flavia a néni.

– Őszintén: nem tudom. Világ életemben dollárban számoltam.

– Ez most marginális – jegyezte meg a felügyelő. – Tény, hogy ekkora összeggel ebben a városban, ahol én felelek a közbiztonságért, nem mászkálhat. Pillanatok alatt kifosztanák.

– Nálunk nagyobb biztonságban lesz a pénze, mint a Banco di Italia páncéltermében – jelentette ki Flavia néni, és bepattintotta a táska fedelét. – Persze, ha gondolja, adhatok egy százast költőpénznek, mert amíg a céljait kutatja, nem lehet teljesen pénztelen.

– Logikus – bólintott Tavotta –, bár kacsaböggyel töltött suhintásom sincsen, mik a céljaim. Csak tudnám, miért mondtam ezt?

– Micsodát? – nézett rá a felügyelő értetlenkedve.

– Hát a kacsabögyet!

– Mert a nagybácsi hamvait tartalmazó szütyő, amiről korábban beszéltünk, talán arra emlékeztette – mondta Flavia néni. – Akárhova kerültek is a megboldogult rokona hamvai, jó helyen vannak. Mint ahogy a pénze is. Menjen csak, járja a várost, nézzen be minden egyes sötét sikátorba, forgolódjon a félreeső kocsmák környékén, hátha eszébe jut valami. Ha ez bekövetkezik, jöjjön vissza.

– De mama! – nézett az anyósára a felügyelő szemrehányóan. – Ha kiteszi innen a lábát, úgy eltéved, mint a pinty! Akarom mondani: ponty, hiszen vízparti városban vagyunk, bár a ponty szerintem édesvízi hal.

– Ugyan már! – legyintett Flavia néni. – Mi egy kis eltévedés minálunk! Ez adja meg a város bukéját. Nemde bár? A levegőnk viszont tiszta, és egy kis séta az emésztésnek is jót tesz. Pláne a benyelt tengervíz után.

– Éjszaka van, a városban ilyenkor csak a félnótások meg a turisták mászkálnak, bár a kettő ugyanaz – dörmögte a felügyelő.

– Akkor fájront! – jelentette ki Franciska. – Mindenki aludni fog! A vendégnek megágyazok itt, a konyhában. Reggel pedig kipihenten még egyszer átgondoljuk a stratégiát.

– Rendben van – mondta Flavia néni, és fölmarkolta a táskát. – A pénzt addig is biztonságba helyezem, nehogy valakinek huncut ötletei támadjanak vele kapcsolatban.

Hóna alatt a táskával határozott eleganciával kiviharzott a konyhából, és bár ezt a jelenlévők abban a pillanatban még csak nem is sejtették, ezzel a hadmozdulattal ő is belépett a nyomtalanul eltűntek népes táborába.

 

___________________________

*A szerző személyes megjegyzése.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft