– Megismételné a kérdést? – kiabált oda Lucia a tetőparkoló feljáratából előbukkant fiatalembernek.
– Ki önök közül Zlatan Ibrahimovics!? – harsogta a megszólított, hogy csak úgy zengett.
Lucia és Ritzia egymásra nézett. Tekintetükben felerészt döbbenet, felerészt meglepődés tükröződött.
– Nyugi, ez csak egy futóbolond – súgta oda Ritzia a barátnőjének.
– Ha úgy vesszük, nincs ebben semmi rendkívüli – súgta vissza Lucia. – Velence azzal, hogy a tenger vizére épült, már önmagában is egy abnormális hely.
– Na, de ez a fiú kifejezetten jóképű!
Brunetti közben átevickélt a kocsik között, és megállt a két hölgy előtt.
– Szóval? – kérdezte mosolyogva. – Kit tisztelhetek az isteni Zlatannak kijáró rajongással?
– Várjunk csak! – emelte föl a kezét Lucia. – Mi alapján feltételezi azt, amit rólunk gondol?
– Van nálam egy levél, amelyet Zlatan saját kezűleg írt, és azt fejtegeti benne, hogy ma délelőtt ronda öregasszonynak álcázva jelenik meg ebben a parkolóban. Ahogy így elnézem – forgolódott a nyomozógyakornok –, rajtunk kívül nincs itt senki.
– És maga szerint mi ronda öregasszonyok vagyunk?! – kérdezte Ritzia meglepetten.
Brunetti magasra vonta a szemöldökét. Fogalma sem volt a legújabb milánói divatról, amely közismert módon az extremitásáról híres. Lucia ennek megfelelően lila csíkos, bő fekete szoknyában, térdig érő laza kék blézerben, a nyakán Mancini módra megkötött svédmintás sálban, és az orráig lecsúszó Garibaldi típusú kalapban feszített, Ritzia pedig magyar stílusban ráncolt barna-kék harántsávos betyárgatyában, alig könyékig érő ujjú fekete zakóban, a keze fejéig kilógó buggyos selyemingben, a nyakában egy vastag, rusztikus rézláncon csüngő közepes méretű, négyszög alakú borotválkozótükörrel, amely tökéletes harmóniát teremtett a fejét díszítő, mexikói sombreróval, egyszerre nyújtva számára árnyékot és diszktét láthatatlanságot.
Brunetti mindezt szemrevételezve egyetlen szóval válaszolt:
– Abszolúte.
Lucia a pillanatnyi csöndet kihasználva odasúgta Ritziának, hogy ez a fiú vagy cselédkönyves plébános, vagy semennyit nem ért a divathoz, de a barátnője nem figyelt rá.
– Ibrahimovics ezt írta volna? Az kizárt! – mondta remélve, hogy kiugraszthatja a nyulat a bokorból.
– Nem kérem, itt van a levél! – erősködött a tizedes, és előrángatta a papirost a zsebéből, amelyet még meg sem lobogtathatott Ritzia máris kikapta a kezéből.
– Ó, egek, ez valóban Ibra kézírása! – kiáltott fel, miután a sombreróját feljebb tolva átfutotta az szöveget. – Szóval maga mégsem őrült.
– Miért lennék az? – mosolygott Brunetti, mint dagadt macska a halaskofák árnyékában.
– Azt hittük, csak blöfföl – mondta Lucia. – Ilyen technikával, hogy elnézést, nem Zlatan Ibrahimovicshoz van szerencsém, bárkit el lehet csábítani. Főleg itt, Velencében, ahol mindenkiben van egy darab a világ leghíresebb nőcsábászából.
Amíg beszélt, Lucia hátrébb tolja a fején a Garibaldi kalapot, aminek következtében a nap rávilágított az arcára. Ugyanígy tett Ritzia is a sombreróval, és Brunetti végre réjött, hogy szó sincs álruhás focistákról: két extravagáns, feltehetően milánói vagy még északibb hölgy áll vele szemben. Egy kissé elpirult, de nem kért bocsánatot. A nyomozóiskola első órájának ez a tananyaga: sohasem szabad bocsánatot kérni a gyanúsítottaktól.
– Úgy látom, félreértésbe bonyolódtam – hebegte. – Nem beszélhetnénk meg ezt az egészen egy kényelmesebb helyen, mondjuk, egy kávé mellett?
– Vegyük ezt meghívásnak? – mosolygott Ritzia.
– Vegyék!
– Mit szólsz Lucie: belefér egy kávé helyi idegenvezetéssel?
– Rengeteg dolgunk van még, de szerintem belefér – mondta Lucia.
– Akkor engedelmükkel bemutatkozom: Nicola Brunetti vagyok, első osztályú nyomozógyakornok, és egy vaporettólopásos ügyön dolgozom.
– Én Sophiana Lorenni vagyok Rómából, az ottani borászati központ kutatómérnöke, ő pedig a kishúgom Rita, a Tehetséges Gyerekekért Program főmenedzsere – hazudta Lucia vízfolyásosan. – Azért járjuk az országot, hogy átlagon felüli gyerekeket keressünk az Napfényes Itália programba, amelyről minden adatot megtalálhat a neten, ha érdekli a téma.
– Örvendek! – bólintott Brunetti. – Visszakaphatnám a levelet?
Ritzia nem kis vonakodással adta vissza a papírost, majd megkérdezte.
– Mondja, kedves Borinni: mi ez a dolog Ibrahimoviccsal?
– Brunetti, ha szabad javítanom – helyesbített a gyakornok. – Ibra úgy jött be a képbe, mint mellékszáll. Az ellopott vaporettó ügyén dolgoztam, amikor kiderült, hogy a jármű kormányosa, akinek fia nemrég rekordot döntött cölöpön dekázásban, ezt a levelet kapta tőle. Lehet, hogy semmi köze ehhez az alapcselekményhez, de muszáj vele foglalkoznom.
– Azt mondja, az a fiú ügyesen bánik a labdával?
– Valóságos zsonglőr!
Ritzia jelentőségteljesen Luciára sandított, az meg vissza őrá. Alig tudták leplezni az örömüket.
– Az előbb kávéra hívott bennünket. Merre induljunk?
– Van itt a közelben egy príma hely, a Zöld Lagúna, azt javasolnám – mondta Brunetti, de hirtelen furcsa érzése támadt. Könnyebbnek érezte magát fartájon, ami egy nyomozó esetében nem jó jel. Hátranyúlt a nadrágja korcához, és döbbenettel tapasztalta, hogy az ott tartott szolgálati revolvere nyomtalanul eltűnt. Minden bizonnyal akkor esett ki, amikor Serafiniék lakásában a labdára lépve elvágódott. Csak reménykedhetett, hogy az a pokolfajzat Porcelinó, vagy a még sötétebb apja nem találja meg, amíg a hölgyekkel befejezi a kávét, és lóhalálában odasiet.
Ez volt a szándéka, ám az események egészen másmilyen fordulatot vettek.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
