– Alapos okunk van feltételezni, hogy Zlatan Ibrahimovics emberrablásos, vagy legalábbis varorettólopásos ügybe keveredett itt, Velencében – jelentette ki Nicola Brunetti nyomozógyakornok, és belekortyolt a kávéjába.
Nem a Zöld Lagúnában, hanem a Ponte delle Guglie híd mellett ültek, a háromcsillagos Hotel Marte teraszán, amely a korai időpont miatt nem bővelkedett vendégekben. Mondhatnánk úgy is, hármójukon kívül csak a pincér tartózkodott a közelben, meg az a testes úriember, aki előttük, a lagúnában egy kikötött motorcsónak műszerfalát bütykölte. Nyugalmas délelőtt volt, az égen apró bárányfelhők ringatóztak, a háztetőkön békésen tollászkodtak a sirályok, csakúgy, mint a kövérre hízott városi galambok, hála a tápmaffia igyekezetének.
Brunetti meglepve tapasztalta, hogy a Zöld Lagúna zárva van, de azonnal feltalálta magát: a két hölgynek azt mondta, mégis jobb lesz a természet lágy öblében kávézni, egészen pontosan a Hotel Marte teraszán, ami egy legenda.
És igaza is lett, mert Ritziának és Luciának tetszett a környék. Egy kissé el is feledkeztek a küldetésükről, de az isteni Zlatan emlegetése visszarántotta őket a valóságba.
– Arról a Zlatan Ibrahimovicsról van szó, aki a tavalyi bajnokság végén szivarral a szájában ünnepelt? – kérdezte Ritzia hitetlenkedve.
– Igen, arról – jelentette ki Brunetti.
– Ezt nem mondja komolyan! – fakadt ki Ritzia. – Emberrablás, vaporettólopás az ő pozíciójában?! Miért tenne ilyet?
– A kérdés jogos – bólintott Brunetti –, de egyelőre még mi is csak tapogatózunk. Az mindenesetre gyanús, hogy levelet írt az ellopott vaporettó kormányosának. Mi célja lehet azzal a haszontalan kölyökkel?
– Talán arra számít, hogy az a kölyök a jövő sztárja lesz – mondta Ritzia.
– Talán – vonta fel a szemöldökét Brunetti. – De miért kellett ehhez ellopni a vaporettót?
– Miből gondolja, hogy azt az izét Zlatan kötötte el? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lucia. – Lehet, hogy ez az egész csak véletlen. A vaporettót valaki úgy lopta el, ösztönösen, ahogy más helyeken a kocsikat meg a vespákat.
– Vagy a válltáskákat Rómában, a turistákról – bólogatott Ritzia.
– Ösztönösen. Ez lehet puszta véletlen is – összegzett Lucia.
– Ez itt Velence – nevetett Brunetti. – Itt nincsenek véletlenek. Talán még az is meg volt írva a sors könyvében, hogy maguk ketten ott lesznek a parkolóban, mégpedig ronda öregasszonyoknak álcázva.
A két milánói hölgy olyan szúrósan nézett a nyomozógyakornokra, hogy az kis híján kiejtette a kezéből a csészét.
– Ha megbocsátanak, nekem most mennem kell – hebegte zavartan. – Rengeteg dolgom van még ezen az ügyön. Ugye, nélkülem is feltalálják magukat? Már olyan értelemben, hogy nem tévednek el a városban.
– Nem lesz semmi baj, de még feltartanánk egy szóra.
– Tessék!
– Ez a kölyök, ez a…
– Porcelino?
– Igen ő. Hol találjuk meg, ha esetleg arra jutunk, hogy felvennénk a Tehetséges Gyerekkért Programba?
– Nem hinném, hogy megérdemli. Ő csak egy focista.
– Mi olaszok, focistanemzet vagyunk – jegyezte meg Ritzia, és erre a nyomozógyakornoknak nem voltak ellenérvei.
– Igen, valóban, ez nem kétséges. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk, akkor valóban tehetséges az a pokolfajzat.
– Miért van ilyen rossz véleménye róla?
– Ha csak a betört ablakokat nézem, Porcelino máris rászolgált egy ólombörtönben eltöltött hétvégére, már ha lenne még nekünk ilyen. És ott van a rovásán az a pusztítás is, amit a Dózse palotában végez. Csuda tudja, miért, de rendszeresen ott köt ki, és bár mozgásérzékelőkkel, meg egyéb csapdákkal is figyeljük, soha nem sikerül elkapnunk.
– Akkor valóban tehetséges – bólintott Ritzia.
– Talán igaza van. Tessék, itt a névjegykártyám, ha valami gondjuk támad, ezen a számon felhívhatnak.
– Serafini címét esetleg megkaphatnánk?
– Azt sajnos nem lehet, köt a szakmai titoktartás – rázta a fejét Brunetti. – De most már tényleg mennem kell. Örültem nagyon, és biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.
Azzal felállt, és miután a pincérrel váltott néhány szót, távozott.
– Hát ez furcsa – jegyezte meg Lucia. – Észrevetted, mennyire ideges lett, amikor annak a kormányosnak a címét kérted?
– A napnál is világosabb, hogy titkol valamit – bólintott Ritzia. – De hiába, mert tudjuk a kormányos vezetéknevét, és ez itt, Velencében több mint elég.
– Hogy érted ezt?
– Ha kibérelünk egy motorcsónakot, például ezt itt előttünk, és azt mondjuk vigyen el egy bizonyos Serafini nevű vaporettó-kormányoshoz, aligha jön zavarba.
– Hogy neked mennyi eszed van! – kacagott Lucia. – Rajta hát, béreljük ki ezt a csónakot!
– Te szállj be, én még veszek egy üveg vizet – mondta Ritzia, és a híd lábánál lévő kisbolt felé indult. Lucia ezalatt a csónakkikötő kényelmesen széles lépcsőjéről, könnyed gazellamozgással rálépett a motorcsónak fedélzetére, de mielőtt még odaköszönhetett volna a műszerfalat ütögető embernek, a jármű hatalmas rándulással megindult, és mint a nyíl, kilőtt a Canal Grande felé. Lucia persze azonnal elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett az ülésre.
A kisboltnál egy üveg ásványvízzel a kezében Ritzia hitetlenkedve bámulta a jelenetet: a csónak süvöltve száguld, Lucia két lába, mint két árboc az égnek mered, a kalapja pedig ott lebeg a zavarossá vált lagúnavízen.
Aztán a motorcsónak éles kanyart vett, és eltűnt a szeme elől.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
