Az ellopott vaporetto (3. fejezet)

52 olvasó

– Jobban van, professzor úr? – kérdezte Paolo Celentino tizedes az őrszobán az imént átélt sokkból még csupán éledező Rahman Talismantól, aki a Mussolini idejéből ottmaradt vallatószéken ülve jóféle velencei ivóvizet kortyolgatott. Az olvasónak eláruljuk, hogy ugyanaz a matéria volt, amivel Maccaroni felügyelő egy nappal korábban anyósát, a derék Flavia nénit is megkínálta. Lehet, sőt biztos, hogy a víznek még mindig molylepke íze volt, de ezt a bangladesi nem vette észre.

– Nem vagyok professzor, csak adjunktus – mondta Talisman, miközben le nem vette a szemét a kis Porcelinóról, aki az üvegajtón túl, a váróteremben egy fölfordított papírkosáron állva, lazán dekázgatott egy rendőrsapkával.

– Akkor ne hívjak orvost, vagy papot? – érdeklődött a tizedes szolgálatkészen.

– Nem szükséges – mondta a bangladesi. – De mert látom, nem érti, mi folyik itt, elárulok egy titkot.

– Csupa fül vagyok.

– Nos, kedves uram, arról van szó, hogy mi, bangladesi őslénybiológusok már régóta tudjuk, hogy a dínók is fociztak.

– Csak nem!?

– Csak de! Kaphatnék még egy kis vizet?

– Semmi akadálya! A csatornában van belőle bőven – jegyezte meg a tizedes viccesen, ám ezt Talisman elengedte a füle mellett. Ahogy a tudós emberek többsége, ő is önmaga hatása alá került, mihelyst észrevette, hogy hallgatósága van.

– A professzor úrral nemrég kiástunk egy velociraptor-maradványt, amit szabályos gólörömpózban őrzött meg az idő.

– Ezt most komolyan mondja, vagy csak ugrat? – hunyorgott a tizedes az ugyancsak Mussolini idejében ott maradt vallatólámpa mögül, amelynek fényét most rutinból a bangladesi felé irányította.

– Ha ugratnám, azt mondanám: hopszassza! – nézett bele a lámpába Talisman morcosan, majd visszazökkenve a mondandójába, folytatta: – A szóban forgó velociraptor diadalmas gólörömpózban kövesedett meg, mellette pedig ott hevert egy ürülékből gyúrt golyó, ami a megszólalásig hasonlított a ma is használatos focilabdákra!

– Ez felettébb különös – jegyezte meg a tizedes.

– Mi az hogy! – pattant fel a székről az adjunktus. – Amikor tovább ástunk, kiderült, hogy a föld mélye egész csapat velociraptort rejt, távolabb meg két páfrányfából ábdált képződményt, amit önök ma jobb híján focikapuknak neveznének!

A tizedes eloltotta a lámpát, és kinézett a reggeli párától homályos ablakon.

– És önök mire következtettek mindebből?

– Csakis arra, hogy a focit már a jura időszakban is űzték ezek a csodálatos lények. Szabályos bajnokságuk létezett, sztárokkal, transfermarkettel, meg minden egyébbel. A maihoz képest az egyetlen különbség az, hogy ők a saját ürülékükből gyúrták a lasztit.

– Miből tudják ezt ennyire biztosan?

– Uram – hajolt rá az asztalra a bangladesi –, mi tudósok vagyunk. Egy szőrszálból is meg tudjuk mondani, hogy a gazdája két évvel ezelőtt mit reggelizett.

Celentini mélyen elgondolkodott a hallottakon.

– Azt hiszem, kezdem érteni: azért jöttek ide, hogy azon a bizonyos őslénykonferencián, amit a filmfesztivál árnyékában rendeznek az önhöz hasonló fanatikusok, bejelentsék ezt a hírt, hogy elhappolhassanak a sztárok elől egy kis ragyogást a tudomány számára.

– A gondolkodása több mint logikus, de nem fedi a valóságot. Mi, Bangladesben ugyanis nagy fociimádók vagyunk, különös tekintettel a karón kifejtett dekázásra. Tudja, nálunk gyakoriak az árvizek. Ilyenkor a focipályák víz alá kerülnek, így nem marad számunkra más, mint fölállni egy cölöpre, és ott dekázni a végkimerülésig. Ez a sport mifelénk egyre népszerűbb, vagyis jó befejtetés* annak, aki hosszabb távra tervez. A professzorunk, a nagy tekintélyű Yayeward Ravalpindi ebben is az élen jár: látja a jövő irányát, és elég merész ahhoz, hogy rá is lépjen az odavezető útra.

– Mit akar ezzel mondani?

– Amikor a világhíradóban megláttuk az önök Porcelinójáról azt a tudósítást, hogy egy cölöpön állva rekordot döntött a dekázásban, a professzor a térdére csapott, és azt mondta: ez kell nekünk! Az őslénybiológiai konferencia adta lehetőséget kihasználva megkeressük ezt az istenséget, és rávesszük a felmenőit, hogy adják el nekünk a játékjogát.

– Én úgy tudom, hogy önök ott Bangladesben olyan szegények, mint a juhászbojtárok itt, Velencében.

– Tény, hogy szegények vagyunk, de a professzor a Daccai Őslénytani Múzeumból kilopott egy triceratopsz-csontvázat és suba alatt eladta a kínaiaknak, akik afrodiziákumot fognak gyártani belőle a dúsgazdag amerikaiaknak. Egy jelentős összeget kapott érte, euróban – mondta az adjunktus.

– Nocsak, ez meglepő! Tehát nem jöttek üres zsebbel. Mekkora összegért számolták megvenni azt a bizonyos játékjogot, ha szabad érdeklődnöm?

– Hajszálpontosan hatvanezer euróért – mondta a bangladesi és visszaült a vallatószékre.

A tizedes bólintott, majd rövid hallgatás után kijelentette:

– Történetesen ismerem a kis zseni családi körülményeit, és tekintve, hogy az apja azon a vaporettón dolgozott, amit az önök feneke alól furcsa módon kiloptak, biztosra veszem, hogy ennyi pénzért rá is firkantja a nevét arra a szerződésre. Igaz, hogy a fiút a Milanba is hívták próbajátékra, de errefelé mindenki tudja, hogy a nagy klubok ezeket az ifjú tehetségeket többnyire csak féltékenységből szerzik meg maguknak. Rájuk nehezednek, lelapítják, és elsüllyesztik őket, hogy a saját neveléseik elől ne vegyék el a levegőt. Ilyen világ ez itt, adjunktus úr.

– A fiú Bangladesben nemcsak sztár, hanem istenség lenne – mondta a Talisman, miközben az ajtó üvegén keresztül Porcelinót figyelte, aki még mindig dekázott a rendőrsapkával.

– Még csak egyvalamit áruljon el, aztán elengedem mindkettőjüket – mondta a tizedes.

– Örömmel állok rendelkezésére, ha tudok.

– Miért kövesedett meg az a dínócsapat, amit megtaláltak?

Rahman Talisman elnevette magát.

– Ó, ez olyan világos, mint a bengáli napfény: éppen meccset játszottak, amikor jött az a bizonyos meteor. A gól ünneplése közben azt hitték a balgák, hogy azt a tűzijátékot is az ultráik okozzák, és mire észbe kaptak, már a föld alatt feküdtek. Kár, hogy soha nem tudjuk meg, mi lett a meccs eredménye.

 

*

 

– Magasságos egek! – rikoltott Flavia néni a temérdek pénz láttán. Emlékezzünk: Maccarone felügyelőt, a feleségét, Francescát, valamint a sokak szerint irritálóan agresszív Flavia nénit abban a pillanatban hagytuk el, ahogy az alkalmi vacsoravendég szerepébe penderült galambtáp-gengszter, Francesco Tavotta a felügyelőék konyhájában kipattintotta a nála lévő aktatáskát.

– Szépséges szűzanyám! – fokozta a hatást Flavia néni, mert bár név szerint ismert vagy két tucat első osztályú szentet, a döbbenettől csak ilyen sablonos kiszólásokra volt képes.

Mind a négyen az asztalhoz furakodva bámulták az elébük táruló látványt.  Hasonló volt ez ahhoz a jelenethez, amikor a Ponyvaregényben a résnyire nyitott táskából sugárzó fényt nézték a szereplők. Mivel ez a táska jóféle kínai szerkezet volt, rendelkezett egy kis sárga beépített LED-lámpával, ami a fedél felnyitása után pontosan a fölébe hajoló szemébe világított. Nem csoda, hogy a derék munkások, akik ezt a terméket kézzel fabrikálták, Tarantino-táskának nevezték el, és tömegével adták el szerte a világon. (Nekem is van belőle egy alig használt, ami jó pénzért eladó.**)

Maccarone felügyelő, Francesca, Flavia néni, és persze az önmagát bangladesi örökösnek képzelő Tavotta viszont most látott ilyet először. Hamarjában nem is tudták, min álmélkodjanak jobban: az elmés világításon, vagy a temérdek eurón, ami – hála a vízhatlan zárnak – egy alig kondenzcsíkos bangladesi gatya és néhány adag lefőzött, zacskóba porciózott rizskása mellett szárazon és csábítón kínálgatta magát a doboz fenekén.

– Uramatyám! – mormogta a felügyelő is, mert ő, az anyósával ellentétben egy árva szentet sem ismert név szerint. – Ha a behozatali engedély is itt lenne mellette, minden a helyére zökkenne.

– De, hát így is a helyére zökkent! – akadékoskodott Flavia néni. – A drága vendégünk ezzel a nem kis pénzzel kíván tisztelegni a nagybátyja emlékének, és nekünk, az ősi velencei vendégjog szerint kötelességünk őt segíteni!

– Erről a vendégjogról én még nem hallottam – jegyezte meg Francesca, de az anyja olyan keményen sípcsonton rúgta az asztal alatt, hogy azt még Zlatan Ibrahimovics is megsüvegelte volna. Francesca felszisszent, de ezt a pénzt bámulók nem vették észre.

– Sokat érhet ez az összeg? – kérdezte ekkor Tavotta bambán.

– Ne mondja, hogy azt sem tudja, mennyit ér a vagyona! – szemrehányózott vele Flavia a néni.

– Őszintén: nem tudom. Világ életemben dollárban számoltam.

– Ez most marginális – jegyezte meg a felügyelő. – Tény, hogy ekkora összeggel ebben a városban, ahol én felelek a közbiztonságért, nem mászkálhat. Pillanatok alatt kifosztanák.

– Nálunk nagyobb biztonságban lesz a pénze, mint a Banco di Italia páncéltermében – jelentette ki Flavia néni, és bepattintotta a táska fedelét. – Persze, ha gondolja, adhatok egy százast költőpénznek, mert amíg a céljait kutatja, nem lehet teljesen pénztelen.

– Logikus – bólintott Tavotta –, bár kacsaböggyel töltött suhintásom sincsen, mik a céljaim. Csak tudnám, miért mondtam ezt?

– Micsodát? – nézett rá a felügyelő értetlenkedve.

– Hát a kacsabögyet!

– Mert a nagybácsi hamvait tartalmazó szütyő, amiről korábban beszéltünk, talán arra emlékeztette – mondta Flavia néni. – Akárhova kerültek is a megboldogult rokona hamvai, jó helyen vannak. Mint ahogy a pénze is. Menjen csak, járja a várost, nézzen be minden egyes sötét sikátorba, forgolódjon a félreeső kocsmák környékén, hátha eszébe jut valami. Ha ez bekövetkezik, jöjjön vissza.

– De mama! – nézett az anyósára a felügyelő szemrehányóan. – Ha kiteszi innen a lábát, úgy eltéved, mint a pinty! Akarom mondani: ponty, hiszen vízparti városban vagyunk, bár a ponty szerintem édesvízi hal.

– Ugyan már! – legyintett Flavia néni. – Mi egy kis eltévedés minálunk! Ez adja meg a város bukéját. Nemde bár? A levegőnk viszont tiszta, és egy kis séta az emésztésnek is jót tesz. Pláne a benyelt tengervíz után.

– Éjszaka van, a városban ilyenkor csak a félnótások meg a turisták mászkálnak, bár a kettő ugyanaz – dörmögte a felügyelő.

– Akkor fájront! – jelentette ki Franciska. – Mindenki aludni fog! A vendégnek megágyazok itt, a konyhában. Reggel pedig kipihenten még egyszer átgondoljuk a stratégiát.

– Rendben van – mondta Flavia néni, és fölmarkolta a táskát. – A pénzt addig is biztonságba helyezem, nehogy valakinek huncut ötletei támadjanak vele kapcsolatban.

Hóna alatt a táskával határozott eleganciával kiviharzott a konyhából, és bár ezt a jelenlévők abban a pillanatban még csak nem is sejtették, ezzel a hadmozdulattal ő is belépett a nyomtalanul eltűntek népes táborába.

 

___________________________

*A szerző személyes megjegyzése.

**Ez egy kis nyelvbotlás az adjunktustól.

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft