III. fejezet

259 olvasó

– Jobban van, professzor úr? – kérdezte Paolo Celentino tizedes az őrszobán az imént átélt sokkból még csupán éledező Rahman Talismantól, aki a Mussolini idejéből ottmaradt vallatószéken ülve jóféle velencei ivóvizet kortyolgatott. Az olvasónak eláruljuk, hogy ugyanaz a matéria volt, amivel Maccaroni felügyelő egy nappal korábban anyósát, a derék Flavia nénit is megkínálta. Lehet, sőt biztos, hogy a víznek még mindig molylepke íze volt, de ezt a bangladesi nem vette észre.

– Nem vagyok professzor, csak adjunktus – mondta Talisman, miközben le nem vette a szemét a kis Porcelinóról, aki az üvegajtón túl, a váróteremben egy fölfordított papírkosáron állva, lazán dekázgatott egy rendőrsapkával.

– Akkor ne hívjak orvost, vagy papot? – érdeklődött a tizedes szolgálatkészen.

– Nem szükséges – mondta a bangladesi. – De mert látom, nem érti, mi folyik itt, elárulok egy titkot.

– Csupa fül vagyok.

– Nos, kedves uram, arról van szó, hogy mi, bangladesi őslénybiológusok már régóta tudjuk, hogy a dínók is fociztak.

– Csak nem!?

– Csak de! Kaphatnék még egy kis vizet?

– Semmi akadálya! A csatornában van belőle bőven – jegyezte meg a tizedes viccesen, ám ezt Talisman elengedte a füle mellett. Ahogy a tudós emberek többsége, ő is önmaga hatása alá került, mihelyst észrevette, hogy hallgatósága van.

– A professzor úrral nemrég kiástunk egy velociraptor-maradványt, amit szabályos gólörömpózban őrzött meg az idő.

– Ezt most komolyan mondja, vagy csak ugrat? – hunyorgott a tizedes az ugyancsak Mussolini idejében ott maradt vallatólámpa mögül, amelynek fényét most rutinból a bangladesi felé irányította.

– Ha ugratnám, azt mondanám: hopszassza! – nézett bele a lámpába Talisman morcosan, majd visszazökkenve a mondandójába, folytatta: – A szóban forgó velociraptor diadalmas gólörömpózban kövesedett meg, mellette pedig ott hevert egy ürülékből gyúrt golyó, ami a megszólalásig hasonlított a ma is használatos focilabdákra!

– Ez felettébb különös – jegyezte meg a tizedes.

– Mi az hogy! – pattant fel a székről az adjunktus. – Amikor tovább ástunk, kiderült, hogy a föld mélye egész csapat velociraptort rejt, távolabb meg két páfrányfából ábdált képződményt, amit önök ma jobb híján focikapuknak neveznének!

A tizedes eloltotta a lámpát, és kinézett a reggeli párától homályos ablakon.

– És önök mire következtettek mindebből?

– Csakis arra, hogy a focit már a jura időszakban is űzték ezek a csodálatos lények. Szabályos bajnokságuk létezett, sztárokkal, transfermarkettel, meg minden egyébbel. A maihoz képest az egyetlen különbség az, hogy ők a saját ürülékükből gyúrták a lasztit.

– Miből tudják ezt ennyire biztosan?

– Uram – hajolt rá az asztalra a bangladesi –, mi tudósok vagyunk. Egy szőrszálból is meg tudjuk mondani, hogy a gazdája két évvel ezelőtt mit reggelizett.

Celentini mélyen elgondolkodott a hallottakon.

– Azt hiszem, kezdem érteni: azért jöttek ide, hogy azon a bizonyos őslénykonferencián, amit a filmfesztivál árnyékában rendeznek az önhöz hasonló fanatikusok, bejelentsék ezt a hírt, hogy elhappolhassanak a sztárok elől egy kis ragyogást a tudomány számára.

– A gondolkodása több mint logikus, de nem fedi a valóságot. Mi, Bangladesben ugyanis nagy fociimádók vagyunk, különös tekintettel a karón kifejtett dekázásra. Tudja, nálunk gyakoriak az árvizek. Ilyenkor a focipályák víz alá kerülnek, így nem marad számunkra más, mint fölállni egy cölöpre, és ott dekázni a végkimerülésig. Ez a sport mifelénk egyre népszerűbb, vagyis jó befejtetés* annak, aki hosszabb távra tervez. A professzorunk, a nagy tekintélyű Yayeward Ravalpindi ebben is az élen jár: látja a jövő irányát, és elég merész ahhoz, hogy rá is lépjen az odavezető útra.

– Mit akar ezzel mondani?

– Amikor a világhíradóban megláttuk az önök Porcelinójáról azt a tudósítást, hogy egy cölöpön állva rekordot döntött a dekázásban, a professzor a térdére csapott, és azt mondta: ez kell nekünk! Az őslénybiológiai konferencia adta lehetőséget kihasználva megkeressük ezt az istenséget, és rávesszük a felmenőit, hogy adják el nekünk a játékjogát.

– Én úgy tudom, hogy önök ott Bangladesben olyan szegények, mint a juhászbojtárok itt, Velencében.

– Tény, hogy szegények vagyunk, de a professzor a Daccai Őslénytani Múzeumból kilopott egy triceratopsz-csontvázat és suba alatt eladta a kínaiaknak, akik afrodiziákumot fognak gyártani belőle a dúsgazdag amerikaiaknak. Egy jelentős összeget kapott érte, euróban – mondta az adjunktus.

– Nocsak, ez meglepő! Tehát nem jöttek üres zsebbel. Mekkora összegért számolták megvenni azt a bizonyos játékjogot, ha szabad érdeklődnöm?

– Hajszálpontosan hatvanezer euróért – mondta a bangladesi és visszaült a vallatószékre.

A tizedes bólintott, majd rövid hallgatás után kijelentette:

– Történetesen ismerem a kis zseni családi körülményeit, és tekintve, hogy az apja azon a vaporettón dolgozott, amit az önök feneke alól furcsa módon kiloptak, biztosra veszem, hogy ennyi pénzért rá is firkantja a nevét arra a szerződésre. Igaz, hogy a fiút a Milanba is hívták próbajátékra, de errefelé mindenki tudja, hogy a nagy klubok ezeket az ifjú tehetségeket többnyire csak féltékenységből szerzik meg maguknak. Rájuk nehezednek, lelapítják, és elsüllyesztik őket, hogy a saját neveléseik elől ne vegyék el a levegőt. Ilyen világ ez itt, adjunktus úr.

– A fiú Bangladesben nemcsak sztár, hanem istenség lenne – mondta a Talisman, miközben az ajtó üvegén keresztül Porcelinót figyelte, aki még mindig dekázott a rendőrsapkával.

– Még csak egyvalamit áruljon el, aztán elengedem mindkettőjüket – mondta a tizedes.

– Örömmel állok rendelkezésére, ha tudok.

– Miért kövesedett meg az a dínócsapat, amit megtaláltak?

Rahman Talisman elnevette magát.

– Ó, ez olyan világos, mint a bengáli napfény: éppen meccset játszottak, amikor jött az a bizonyos meteor. A gól ünneplése közben azt hitték a balgák, hogy azt a tűzijátékot is az ultráik okozzák, és mire észbe kaptak, már a föld alatt feküdtek. Kár, hogy soha nem tudjuk meg, mi lett a meccs eredménye.

 

*

 

– Magasságos egek! – rikoltott Flavia néni a temérdek pénz láttán. Emlékezzünk: Maccarone felügyelőt, a feleségét, Francescát, valamint a sokak szerint irritálóan agresszív Flavia nénit abban a pillanatban hagytuk el, ahogy az alkalmi vacsoravendég szerepébe penderült galambtáp-gengszter, Francesco Tavotta a felügyelőék konyhájában kipattintotta a nála lévő aktatáskát.

– Szépséges szűzanyám! – fokozta a hatást Flavia néni, mert bár név szerint ismert vagy két tucat első osztályú szentet, a döbbenettől csak ilyen sablonos kiszólásokra volt képes.

Mind a négyen az asztalhoz furakodva bámulták az elébük táruló látványt.  Hasonló volt ez ahhoz a jelenethez, amikor a Ponyvaregényben a résnyire nyitott táskából sugárzó fényt nézték a szereplők. Mivel ez a táska jóféle kínai szerkezet volt, rendelkezett egy kis sárga beépített LED-lámpával, ami a fedél felnyitása után pontosan a fölébe hajoló szemébe világított. Nem csoda, hogy a derék munkások, akik ezt a terméket kézzel fabrikálták, Tarantino-táskának nevezték el, és tömegével adták el szerte a világon. (Nekem is van belőle egy alig használt, ami jó pénzért eladó.**)

Maccarone felügyelő, Francesca, Flavia néni, és persze az önmagát bangladesi örökösnek képzelő Tavotta viszont most látott ilyet először. Hamarjában nem is tudták, min álmélkodjanak jobban: az elmés világításon, vagy a temérdek eurón, ami – hála a vízhatlan zárnak – egy alig kondenzcsíkos bangladesi gatya és néhány adag lefőzött, zacskóba porciózott rizskása mellett szárazon és csábítón kínálgatta magát a doboz fenekén.

– Uramatyám! – mormogta a felügyelő is, mert ő, az anyósával ellentétben egy árva szentet sem ismert név szerint. – Ha a behozatali engedély is itt lenne mellette, minden a helyére zökkenne.

– De, hát így is a helyére zökkent! – akadékoskodott Flavia néni. – A drága vendégünk ezzel a nem kis pénzzel kíván tisztelegni a nagybátyja emlékének, és nekünk, az ősi velencei vendégjog szerint kötelességünk őt segíteni!

– Erről a vendégjogról én még nem hallottam – jegyezte meg Francesca, de az anyja olyan keményen sípcsonton rúgta az asztal alatt, hogy azt még Zlatan Ibrahimovics is megsüvegelte volna. Francesca felszisszent, de ezt a pénzt bámulók nem vették észre.

– Sokat érhet ez az összeg? – kérdezte ekkor Tavotta bambán.

– Ne mondja, hogy azt sem tudja, mennyit ér a vagyona! – szemrehányózott vele Flavia a néni.

– Őszintén: nem tudom. Világ életemben dollárban számoltam.

– Ez most marginális – jegyezte meg a felügyelő. – Tény, hogy ekkora összeggel ebben a városban, ahol én felelek a közbiztonságért, nem mászkálhat. Pillanatok alatt kifosztanák.

– Nálunk nagyobb biztonságban lesz a pénze, mint a Banco di Italia páncéltermében – jelentette ki Flavia néni, és bepattintotta a táska fedelét. – Persze, ha gondolja, adhatok egy százast költőpénznek, mert amíg a céljait kutatja, nem lehet teljesen pénztelen.

– Logikus – bólintott Tavotta –, bár kacsaböggyel töltött suhintásom sincsen, mik a céljaim. Csak tudnám, miért mondtam ezt?

– Micsodát? – nézett rá a felügyelő értetlenkedve.

– Hát a kacsabögyet!

– Mert a nagybácsi hamvait tartalmazó szütyő, amiről korábban beszéltünk, talán arra emlékeztette – mondta Flavia néni. – Akárhova kerültek is a megboldogult rokona hamvai, jó helyen vannak. Mint ahogy a pénze is. Menjen csak, járja a várost, nézzen be minden egyes sötét sikátorba, forgolódjon a félreeső kocsmák környékén, hátha eszébe jut valami. Ha ez bekövetkezik, jöjjön vissza.

– De mama! – nézett az anyósára a felügyelő szemrehányóan. – Ha kiteszi innen a lábát, úgy eltéved, mint a pinty! Akarom mondani: ponty, hiszen vízparti városban vagyunk, bár a ponty szerintem édesvízi hal.

– Ugyan már! – legyintett Flavia néni. – Mi egy kis eltévedés minálunk! Ez adja meg a város bukéját. Nemde bár? A levegőnk viszont tiszta, és egy kis séta az emésztésnek is jót tesz. Pláne a benyelt tengervíz után.

– Éjszaka van, a városban ilyenkor csak a félnótások meg a turisták mászkálnak, bár a kettő ugyanaz – dörmögte a felügyelő.

– Akkor fájront! – jelentette ki Franciska. – Mindenki aludni fog! A vendégnek megágyazok itt, a konyhában. Reggel pedig kipihenten még egyszer átgondoljuk a stratégiát.

– Rendben van – mondta Flavia néni, és fölmarkolta a táskát. – A pénzt addig is biztonságba helyezem, nehogy valakinek huncut ötletei támadjanak vele kapcsolatban.

Hóna alatt a táskával határozott eleganciával kiviharzott a konyhából, és bár ezt a jelenlévők abban a pillanatban még csak nem is sejtették, ezzel a hadmozdulattal ő is belépett a nyomtalanul eltűntek népes táborába.

 

*

 

– Támadt egy remek ötletem! – mondta Luigi Serafini úgy fél hat körül, amikor a reggeli napfény első sugarai aranysárgára festették a Szent Márk-székesegyház kupoláját. A kormányos és Yayevard Ravalpindi professzor ebből a csodából semmit nem látott, mert a Szent Márk tértől jelentős távolságra, egy kőpadon ücsörögve bámulták a lagúna vizét. Apály volt, a tegnap vízbe hajigált hulladék szelíden simult a csatorna falához, és ott is maradt, mert a turistákat szállító, vízkavaró motorcsónakok még a kikötőkben pihentek.

– Jelentsük az esetet a rendőrségen? – kérdezte a professzor.

– Maga megőrült – nyugtázta Luigi. – Mivel magyarázná meg, hogy a táska hatvanezer eurót rejt?

– Alighanem igaza van – bólintott a professzor. – Úgy vélem, a pénzre félholdat vethetünk.

– Felőlem vethet félholdat, keresztet, vagy Dávid-csillagot is, az a fontos, hogy megtaláltam a mindhárom vallást egyesítő, minket meg üdvözítő megoldást!

– Éspedig?

– A román maffia! – pattant föl a padról Luigi, mintha kőrágó bogár csípte volna meg a fenekét. – Ezen belül pedig a Zöld Lagúna csaposa, Razvan Popescu! Ő biztosan tud segíteni!

– Attól tartok, nem látja elég világosan a helyzetet – tápászkodott fel a professzor is a kőpadról. – A tudomány mai állása szerint a maffia bármiben hatékony, csak egyvalamiben nem: elveszett diplomatatáskák megtalálásában. Kivéve, ha a szóban forgó táskában fehér porral töltött nejlonzacskók halmozódnak. Bár ebben a városban a galambtápminta sem teljesen esélytelen. Megfigyeltem, milyen sokan etetik itt a galambokat, vagyis a szárnyasoknak szánt elemózsia komoly üzlet. Ezért aztán…

– Nem a galambtáp most a lényeg Mr. Bond, hanem a hatvanezer euró! – szakította félbe a professzort Luigi. – A tervem a következő: elmegyünk Razvanhoz, és bejelentjük, hogy az ön táskája, amelyben fontos tudományos dokumentumok vannak, a tegnapi vaporettólopás következtében nyomtalanul eltűnt. A csapos elég sunyi ahhoz, hogy észrevegye, mikor hazudunk, ezért bevalljuk, hogy a táska nagy valószínűséggel a vízbe esett.

– Az reméli, hogy ettől a dumától román a maffia egy emberként a táskámat fogja keresni?

– Miért? Tud jobbat?

– Barátom – mondta a professzor mosolyogva –, a legjobb hazugság mindig az igazság. Nem kell mást mondani, mint azt, ami a valóság.

– Na, és mi maga szerint a valóság?

– Először is az, hogy éhes vagyok – ült vissza a padra a professzor. – A teljes rizskása készletem a táskában maradt. Másodszor: daccára annak, hogy ez egy mediterrán város, elég csípősek errefelé a hajnalok. Harmadszor: a táskában lévő pénz az évszázad üzletére volt szánva. Az őslénybiológiai konferencián be fogom jelenteni minden idők legnagyobb tudományos felfedezését, nevezetesen azt, hogy a dínók is fociztak!

Luigi szeme meg sem pislant.

– Ettől még nem leszünk boldogabbak, már ha arra a hatvanezer euróra gondolok – mondta letargikusan.

– Mi az hogy! Egy ilyen bejelentés megteremti az őslénybiológia és a foci közötti kapcsolódást! Ki fogjuk mutatni, melyik mai sztár, melyik őslénytől származik, már ami a pályán mutatott stílusukat illeti. Zlatan Ibrahimovics például egyértelműen a T-rex.

– Ezt sejtettem – bólintott Luigi. – Na, de mi ebben az üzlet?

– Téved, ha azt hiszi, a kabalaállat-biznisz! Sokkal több van annak kikutatásában, hogy melyik faj milyen stílusban játszott. Ha érti, mire gondolok. A triceratopsz-féle defenzív taktika például felválthatja a mai bunkervédekezést, a raptor lerohanás pedig a gyenge hatásfokú kontrázást. Én mondom magánk: úgy ömlik majd a lóvé az őslénybiológiába, ahogy a szennyvíz ezen a csövön itt, a lábunk előtt a lagúnába.

Luigi elgondolkodott.

– Ha nem viccel, akkor ez tényleg nagy dolog. De a hatvanezer eurót akkor sem értem. Minek kell egy ilyen hír bejelentéséhez ekkora összeg?

– A szóbeszéd szerint van ebben a városban egy ifjú tehetség, aki a jövőben megteremtheti az őslénybiológia, a foci és a bangladesi cölöpdekázás közötti kontaktust. A küldöttségemmel, amely rajtam kívül egy főt számlál, megállapodtunk, hogy titokban megkeressük ezt a gyereket, és megvesszük a játékjogát. Nem kérünk tőle mást, csak azt, hogy a médiaszerepléseiben mindig legyen rajta valami bangladesi: egy csíkos gatya, egy marék rizskása a kezében, meg ilyesmi. És persze az sem ártana, ha olykor-olykor dínóürülékből gyúrt lasztival dekázna, de tudjuk, ez lehetetlen. Itt, Velencében viszont van galambürülék, és mert a madarak végső soron a dínók leszármazottjai, a dekázás galambürülékkel is megoldható.

– Mondja csak: hol hallott erről a fiúról? – hunyorgott Luigi döbbent ámulattal.

– A világhíradóban. Ez a gyerek nemrég rekordot döntött a cölöpön dekázásban, aminek a híre bejárta az egész világot. Ekkor határoztuk el a beosztottammal, Rahman Talismannal, hogy a cselekvés mezejére lépünk. Bollywoodi akciófilme illő módon behatoltam Daccai Őslénytani Múzeumba, és egy kiszuperált takarítógépet triceratopsz-maradványnak álcázva eladtam a kínaiaknak. Azóta már biztosan rájöttek erre, és égre-földre keresnek, de itt nem találnak meg.

– Mint egy igazi James Bond! – bólintott Luigi.

– De amint ön is tudja, történt az a kis malőr a vaporettóval, és a pénznek, és vele együtt a kisfiúval kötött üzletnek lőttek.

– Az nem olyan biztos – jelentette ki Luigi. – A szóban forgó kisfiú, a szupertehetség ugyanis nem más, mint Porcelinó, az én drágalátos egyfiam!

– Ó, remek! – kiáltott a professzor. – Akkor tehát nincs is szükség arra a pénzre, hiszen mint barátok, piszkos anyagiak nélkül is megegyezhetünk!

– Ön téved – mondta Luigi hűvösen. – Itt, Velencében a barátok között kétszeresen is szükség van piszkos anyagiakra.

 

*

 

– Megismételné a kérdést? – kiabált oda Lucia a tetőparkoló feljáratából előbukkant fiatalembernek.

– Ki önök közül Zlatan Ibrahimovics!? – harsogta a megszólított, hogy csak úgy zengett.

Lucia és Ritzia egymásra nézett. Tekintetükben felerészt döbbenet, felerészt meglepődés tükröződött.

– Nyugi, ez csak egy futóbolond – súgta oda Ritzia a barátnőjének.

– Ha úgy vesszük, nincs ebben semmi rendkívüli – súgta vissza Lucia. – Velence azzal, hogy a tenger vizére épült, már önmagában is egy abnormális hely.

– Na, de ez a fiú kifejezetten jóképű!

Brunetti közben átevickélt a kocsik között, és megállt a két hölgy előtt.

– Szóval? – kérdezte mosolyogva. – Kit tisztelhetek az isteni Zlatannak kijáró rajongással?

– Várjunk csak! – emelte föl a kezét Lucia. – Mi alapján feltételezi azt, amit rólunk gondol?

– Van nálam egy levél, amelyet Zlatan saját kezűleg írt, és azt fejtegeti benne, hogy ma délelőtt ronda öregasszonynak álcázva jelenik meg ebben a parkolóban. Ahogy így elnézem – forgolódott a nyomozógyakornok –, rajtunk kívül nincs itt senki.

– És maga szerint mi ronda öregasszonyok vagyunk?! – kérdezte Ritzia meglepetten.

Brunetti magasra vonta a szemöldökét. Fogalma sem volt a legújabb milánói divatról, amely közismert módon az extremitásáról híres. Lucia ennek megfelelően lila csíkos, bő fekete szoknyában, térdig érő laza kék blézerben, a nyakán Mancini módra megkötött svédmintás sálban, és az orráig lecsúszó Garibaldi típusú kalapban feszített, Ritzia pedig magyar stílusban ráncolt barna-kék harántsávos betyárgatyában, alig könyékig érő ujjú fekete zakóban, a keze fejéig kilógó buggyos selyemingben, a nyakában egy vastag, rusztikus rézláncon csüngő közepes méretű, négyszög alakú borotválkozótükörrel, amely tökéletes harmóniát teremtett a fejét díszítő, mexikói sombreróval, egyszerre nyújtva számára árnyékot és diszktét láthatatlanságot.

Brunetti mindezt szemrevételezve egyetlen szóval válaszolt:

– Abszolúte.

Lucia a pillanatnyi csöndet kihasználva odasúgta Ritziának, hogy ez a fiú vagy cselédkönyves plébános, vagy semennyit nem ért a divathoz, de a barátnője nem figyelt rá.

– Ibrahimovics ezt írta volna? Az kizárt! – mondta remélve, hogy kiugraszthatja a nyulat a bokorból.

– Nem kérem, itt van a levél! – erősködött a tizedes, és előrángatta a papirost a zsebéből, amelyet még meg sem lobogtathatott Ritzia máris kikapta a kezéből.

– Ó, egek, ez valóban Ibra kézírása! – kiáltott fel, miután a sombreróját feljebb tolva átfutotta az szöveget. – Szóval maga mégsem őrült.

– Miért lennék az? – mosolygott Brunetti, mint dagadt macska a halaskofák árnyékában.

– Azt hittük, csak blöfföl – mondta Lucia. – Ilyen technikával, hogy elnézést, nem Zlatan Ibrahimovicshoz van szerencsém, bárkit el lehet csábítani. Főleg itt, Velencében, ahol mindenkiben van egy darab a világ leghíresebb nőcsábászából.

Amíg beszélt, Lucia hátrébb tolja a fején a Garibaldi kalapot, aminek következtében a nap rávilágított az arcára. Ugyanígy tett Ritzia is a sombreróval, és Brunetti végre réjött, hogy szó sincs álruhás focistákról: két extravagáns, feltehetően milánói vagy még északibb hölgy áll vele szemben. Egy kissé elpirult, de nem kért bocsánatot. A nyomozóiskola első órájának ez a tananyaga: sohasem szabad bocsánatot kérni a gyanúsítottaktól.

– Úgy látom, félreértésbe bonyolódtam – hebegte. – Nem beszélhetnénk meg ezt az egészen egy kényelmesebb helyen, mondjuk, egy kávé mellett?

– Vegyük ezt meghívásnak? – mosolygott Ritzia.

– Vegyék!

– Mit szólsz Lucie: belefér egy kávé helyi idegenvezetéssel?

– Rengeteg dolgunk van még, de szerintem belefér – mondta Lucia.

– Akkor engedelmükkel bemutatkozom: Nicola Brunetti vagyok, első osztályú nyomozógyakornok, és egy vaporettólopásos ügyön dolgozom.

– Én Sophiana Lorenni vagyok Rómából, az ottani borászati központ kutatómérnöke, ő pedig a kishúgom Rita, a Tehetséges Gyerekekért Program főmenedzsere – hazudta Lucia vízfolyásosan. – Azért járjuk az országot, hogy átlagon felüli gyerekeket keressünk az Napfényes Itália programba, amelyről minden adatot megtalálhat a neten, ha érdekli a téma.

– Örvendek! – bólintott Brunetti. – Visszakaphatnám a levelet?

Ritzia nem kis vonakodással adta vissza a papírost, majd megkérdezte.

– Mondja, kedves Borinni: mi ez a dolog Ibrahimoviccsal?

– Brunetti, ha szabad javítanom – helyesbített a gyakornok. – Ibra úgy jött be a képbe, mint mellékszáll. Az ellopott vaporettó ügyén dolgoztam, amikor kiderült, hogy a jármű kormányosa, akinek fia nemrég rekordot döntött cölöpön dekázásban, ezt a levelet kapta tőle. Lehet, hogy semmi köze ehhez az alapcselekményhez, de muszáj vele foglalkoznom.

– Azt mondja, az a fiú ügyesen bánik a labdával?

– Valóságos zsonglőr!

Ritzia jelentőségteljesen Luciára sandított, az meg vissza őrá. Alig tudták leplezni az örömüket.

– Az előbb kávéra hívott bennünket. Merre induljunk?

– Van itt a közelben egy príma hely, a Zöld Lagúna, azt javasolnám – mondta Brunetti, de hirtelen furcsa érzése támadt. Könnyebbnek érezte magát fartájon, ami egy nyomozó esetében nem jó jel. Hátranyúlt a nadrágja korcához, és döbbenettel tapasztalta, hogy az ott tartott szolgálati revolvere nyomtalanul eltűnt. Minden bizonnyal akkor esett ki, amikor Serafiniék lakásában a labdára lépve elvágódott. Csak reménykedhetett, hogy az a pokolfajzat Porcelinó, vagy a még sötétebb apja nem találja meg, amíg a hölgyekkel befejezi a kávét, és lóhalálában odasiet.

Ez volt a szándéka, ám az események egészen másmilyen fordulatot vettek.

 

*

 

Razvan Popescu, a Zöld Lagúna csaposa a nyitás utáni protokoll szerint rendezkedett: letörölte a pultot, felseperte a padlót, majd nekilátott, hogy saját titkos receptje szerint fölvizezze a bontott italokat. Tudta, hogy egy bizonyos szint után a legnaivabb turista is észreveszi a turpisságot, ezért az EU Italok Fölvizezésének Rendje És Módja címmel nemrég kibocsátott ajánlását követte. Közben fütyörészett is egy kicsit, de nem holmi olasz slágert a hatvanas évekből, hanem egy havasalföldi pásztornótát, amit még az anyja dúdolt neki, miközben kecsketejjel itatta.

Miközben Razvan elmélyülten tevékenykedett, kivágódott az ajtó, és megjelent Giancarlo Rotundelli, a tegnap ellopott vaporetto kapitánya. Alakját hátulról ragyogta be fénnyel a felkelő velencei nap, így a szokásosnál zömökebbnek és határozottabbnak látszott.

– Még nem vagyon nyitva – vetette oda Razvan, és gyorsan betolta a pult alá azt a grappásüveget, amit éppen finomhangolt.

– Nem baj, nem inni jöttem – dörmögte a kapitány és beljebb lépett. – Bár ha van valami különlegességed, azt elfogadom.

– Nagyon jönnek felfelé a magyar borok. Van itt egy érdekes asztali fehér. Megkóstolod?

– Jöhet! – mondta a kapitány, és fölmászott az egyik bárszékre.

– Hallottam a szomorú hírt – kezdte a beszélgetést Razvan, miközben a bort kitöltötte. – Fogadd részvétemet.

– Hát igen… – nézett bele az elébe tett italba a kapitány. – Megfújták a vén teknőt. Most már biztosan darabokra is szedték valamelyik illegális szárazdokkban. De ugye, nem ti voltatok? Már úgy értve, hogy nem a te haverjaid?

– Mi románok soha nem lopunk vaporettót! – húzta ki magát Razvan önérzetesen. – Legalábbis a Havasalföldön az én időmben erre nem volt példa.

– Elhiszem, ha te mondod. De nem a vaporettó miatt jöttem. Vagyis részben mégis, de más módon és másféleképpen.

– Nyögd már ki, mit akarsz! Mindjárt itt lesznek a japán turisták, és a szemetet még ki sem vittem.

– Jól van, térjünk rá a lényegre: üzletet ajánlok, de ennek feltétele az, hogy zárd be a boltot, és szerezz nekem egy olyan teknőt, amivel a lagúnákon túlra is ki lehet merészkedni.

– A nyílt vizekre?!

– Oda.

– Nézd pajtás: a drogcsempészet engem, vagyis minket, hegyi népeket nem érdekel. Tudod jól, miben utazunk. Ha migránsokat kell áthozni Pulából, az még belefér, de semmi komolyabbra nem vagyok hajlandó. Nincs az a pénz!

– És ha azt mondom, hatvanezer euró vár ránk, hogy kihalásszuk?

Razvan kezében megakadt a törlőruha. Úgy nézett a kapitányra, mintha az egy aranyrudat tett volna le elébe.

– Az bizony szép összeg. Pláne úgy, hogy az üzlet mostanában éppen csak döcög. Tegnap is a kormányosod meg egy bangladesi ürge mentette meg a boltot. Hajnalig ittak, és bár javarészt hitelre, ez mégiscsak forgalom, még ha virtuális is.

– Az üzlet éppen ahhoz a bangladesi ürgéhez kapcsolódik. Véletlenül tanúja voltam a beszélgetésüknek és megtudtam, hogy tegnap, a vaporettómon ez a fazon…

– James Bond – bólintott Razvan. – Így mutatkozott be.

– Felőlem lehet akár Sherlock Holmes is – legyintett a kapitány. – A lényeg, hogy miközben a vaporettómon utazott, ez a pasas egy táskát cipelt, amiben kereken hatvanezer eurót tartott. A táska bizonyítottan belesett a lagúnába, és mert vízhatlan, most a dagállyal kifelé ringatózik Velencéből. Mivel Luigi is ráhajt a pénzre, azonnal szereznünk kell egy motorcsónakot, hogy megelőzhessük!

– Így már érthető – bólintott Razvan. – Motorcsónakot szerzeni nem gond. Egy telefonhívás Csobaneszkunak, és se perc alatt itt fog neked ringatózni egy pompás motorcsónak, csurig megtankolva. De ez pénzbe kerül.

– Hetven harminc százalék megfelel? Kifizeted a haverodat és még marad is egy rakat pénzed.

– Jobban örülnék ötven ötvennek.

– Tudod jól, hogy a bolgár maffiától bármikor szerezhetek akár egy anyahajót is, ha arra van szükségem. Ők sokkal olcsóbbak.

– De mi gyorsabbak vagyunk, és a papírjaink is rendben lesznek – érvelt Razvan.

– Hatvan negyven, de egy százalékkal sem több!

– Rendben!

– Akkor erre igyunk! – mondta a kapitány, és belekortyolt a borba.

– Mi ez a förtelem?! – kérdezte elfintorodva.

– Csemői Lófingató – vetette oda Razvan. – A sznobok majd megvesznek érte.

Aztán kitette az ajtóra az Átmenetileg Zárva táblát, és a hátsó ajtóhoz lépve intett a kapitánynak, hogy kövesse.

 

*

 

– Ha jól sejtem, neked most az iskolában kéne lenned – sandított rá Rahman Talisman a mellette ácsorgó Porcelinóra, miután a tizedes, ígéretét betartva, mindkettőjüket szabadon bocsátotta.

A kis focista az erős fénytől hunyorogva nézett fel a nála fél fejjel magasabb adjunktusra.

– Elméletileg igen, de gyakorlatilag nem – mondta.

– Hogy értsem ezt?

– Azok után, amit elkövettem, ott találnának meg a legkönnyebben.

– Miért? Mit követtél el?!

– Lasztival betörtem a szomszéd zsernyák ablakát. Persze ez nem neki szántam, hanem az anyósának. Ha kimegyek az ház elé edzeni, ez a vámpír azonnal rám üvölt, hogy hagyjam abba, mert zavarja a pattogás, ha meg véletlenül a hatósugarába gurul a labda, rögtön kiszúrja egy késsel.

– Ez valóban szörnyű – állapította meg a bangladesi. – De van számodra egy jó hírem: mostantól ennek vége!

– Arra gondol az úr, hogy innen egyenesen odamegy, és kinyuvasztja a vén boszorkányt? – csillant meg az érdeklődés a kis sztár szemében.

– Miből jutottál erre, te gyerek?

– Abból, hogy úgy néz, ki, mint egy bérgyilkos.

– Na ne már! – legyintett a bangladesi, pedig tetszett neki a hasonlat.

– De igen! – lelkendezett Porcelino. – Mifelénk csak a galambtáp maffia hord ilyen olcsó, indiai anyagból varrt öltönyt, meg ilyen fura, hegyes orrú cipőt.

Rahman Talisman elgondolkodva nézegette a cipője orrát.

– Komolyan mondod?

– A legkomolyabban.

– Szerinted félelemkeltő módon nézek ki?

– Be kell magától tojni.

– Ha tehát beállítok hozzátok, és a szüleidnek azt mondom: hajlandó vagyok téged támogatni, ha nem utazol el Milánóba, nem rúgnak ki páros lábbal az utcára?

– Ó, biztosan nem! Ezzel a sötét ábrázattal Szicíliában is kezet csókolnának magának! De miért ne menjek Milánóba? Maga Zlatan Ibrahimovics vállalt értem kezességet. Azt írta, vigyáz rám, amíg feljebb nem mászok a szamárlétrán.

– Nézd öregem! – fordult szembe a kis sztárral az adjunktus. – Én őslénybiológus vagyok. Egy hajszálból is meg tudom mondani, hogy a gazdája mit reggelizett nagypéntek délután. Másfelől meg a foci a mindenem, és ebben nem vagyok egyedül. Az én hazámban, a csodaszép Bangladesben van egy sport, amit a sok árvíz miatt fejlesztettünk ki. Ez a cölöpön dekázás, amiben te lazán vered az egész mezőnyt!

Porcelinó szerényen bólintott.

– De ha elmész Milánóba – folytatta a bangladesi –, ott csak egy leszel a sok száz tehetség között. Dekázásban te vagy a bajnok, na de tudsz-e alattomosan szerelni, könyökölni és orrot úgy beverni, hogy a bíró ne lássa?

– Erre majd megtanít az isteni Ibra – jegyezte meg Porcelino, bár a hangján bizonytalanság érződött.

– Az lehet, de bárhogy oktat, ezt a tudást csak mint mesterséget sajátíthatod el. Művész ebben a dologban nem leszel soha.

– Miért nem? – csodálkozott Porcelino.

– A válasz egyszerű: neked hiányzik az életedből a bűnözés. Ibrának ugye, ott volt Malmö, ami egy hatalmas bűntanya, de te itt békében, nyugalomban dekázgattál, és a legnagyobb stiklid az volt, hogy néha betörtél egy ablakot.

– A Dózse palotába is rendszeresen bejártam, és belepisálgattam az antik vázákba – mentegetőzött Porclinó.

– Mindez nagyon szép – bólintott a bangladesi –, de nem elég! A Milanban évekbe telik, mire kispados leszel a klub harmadik csapatában, de nálunk, a csodás szépségű Bangladesben azonnal oltárra fognak emelni.

– Miért mondja, hogy csodálatosan szép, amikor az egy lepra hely. Tele vannak vele a hírek, hogy vagy az árvíz, vagy a tűzvész, vagy valamilyen betegség megy végig az egész országon. Miért mennék innen, oda?

– Nézd pajtás, nekem egy riksajavító üzemet vezetett a nagyapám. Onnét emelkedtem ki, és most úgy festek, mint egy maffiózó. Ez ugye már valami? Ami meg téged illet, úgy tűnik, nem fogalmaztam elég világosan: nem kell Bangladesbe költöznöd, mert mi tagadás, én sem akarok már visszamenni, pláne így, hogy hatvanezer euróval sikerült meglépnem.

– Hatvanezer euró? – bámult Porcelino. – Az már döfi!

– Ó jaj, kikotyogtam a titkot! – restelkedett Rahman Talisman. – De ha már így alakult, egye fene, elmondom a teljes igazságot: ezt a pénzt a játékjogod megvételére gyűjtöttük össze a főnökömmel, akiről jelenleg nem tudom, hol van. Ám ettől még tény: hatvanezer eurót kapsz, pontosabban kap a törvényes képviselőd, ha vállalod, hogy ezentúl, ha az újság, a média vagy az internet rólad tudósít, valamilyen módon megemlíted a hazámat. Dekázni bárhol lehet, a lényeg az on-line fogadás, amivel Bangladesben sok millióan élnek.

– Ezt nem egészen értem: mielőtt dekázni kezdenék, mondjam azt, hogy én lenni bangladesi?

– Elég, ha egy csíkos bangladesi gatyában dekázol.

– Csak ennyi?

– Igen.

– Akkor mehetünk aláírni a papírokat! A faterom nagyon fog örülni.

 

*

 

– Alapos okunk van feltételezni, hogy Zlatan Ibrahimovics emberrablásos, vagy legalábbis varorettólopásos ügybe keveredett itt, Velencében – jelentette ki Nicola Brunetti nyomozógyakornok, és belekortyolt a kávéjába.

Nem a Zöld Lagúnában, hanem a Ponte delle Guglie híd mellett ültek, a háromcsillagos Hotel Marte teraszán, amely a korai időpont miatt nem bővelkedett vendégekben. Mondhatnánk úgy is, hármójukon kívül csak a pincér tartózkodott a közelben, meg az a testes úriember, aki előttük, a lagúnában egy kikötött motorcsónak műszerfalát bütykölte. Nyugalmas délelőtt volt, az égen apró bárányfelhők ringatóztak, a háztetőkön békésen tollászkodtak a sirályok, csakúgy, mint a kövérre hízott városi galambok, hála a tápmaffia igyekezetének.

Brunetti meglepve tapasztalta, hogy a Zöld Lagúna zárva van, de azonnal feltalálta magát: a két hölgynek azt mondta, mégis jobb lesz a természet lágy öblében kávézni, egészen pontosan a Hotel Marte teraszán, ami egy legenda.

És igaza is lett, mert Ritziának és Luciának tetszett a környék. Egy kissé el is feledkeztek a küldetésükről, de az isteni Zlatan emlegetése visszarántotta őket a valóságba.

– Arról a Zlatan Ibrahimovicsról van szó, aki a tavalyi bajnokság végén szivarral a szájában ünnepelt? – kérdezte Ritzia hitetlenkedve.

– Igen, arról – jelentette ki Brunetti.

– Ezt nem mondja komolyan! – fakadt ki Ritzia. – Emberrablás, vaporettólopás az ő pozíciójában?! Miért tenne ilyet?

– A kérdés jogos – bólintott Brunetti –, de egyelőre még mi is csak tapogatózunk. Az mindenesetre gyanús, hogy levelet írt az ellopott vaporettó kormányosának. Mi célja lehet azzal a haszontalan kölyökkel?

– Talán arra számít, hogy az a kölyök a jövő sztárja lesz – mondta Ritzia.

– Talán – vonta fel a szemöldökét Brunetti. – De miért kellett ehhez ellopni a vaporettót?

– Miből gondolja, hogy azt az izét Zlatan kötötte el? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lucia. – Lehet, hogy ez az egész csak véletlen. A vaporettót valaki úgy lopta el, ösztönösen, ahogy más helyeken a kocsikat meg a vespákat.

– Vagy a válltáskákat Rómában, a turistákról – bólogatott Ritzia.

– Ösztönösen. Ez lehet puszta véletlen is – összegzett Lucia.

– Ez itt Velence – nevetett Brunetti. – Itt nincsenek véletlenek. Talán még az is meg volt írva a sors könyvében, hogy maguk ketten ott lesznek a parkolóban, mégpedig ronda öregasszonyoknak álcázva.

A két milánói hölgy olyan szúrósan nézett a nyomozógyakornokra, hogy az kis híján kiejtette a kezéből a csészét.

– Ha megbocsátanak, nekem most mennem kell – hebegte zavartan. – Rengeteg dolgom van még ezen az ügyön. Ugye, nélkülem is feltalálják magukat? Már olyan értelemben, hogy nem tévednek el a városban.

– Nem lesz semmi baj, de még feltartanánk egy szóra.

– Tessék!

– Ez a kölyök, ez a…

– Porcelino?

– Igen ő. Hol találjuk meg, ha esetleg arra jutunk, hogy felvennénk a Tehetséges Gyerekkért Programba?

– Nem hinném, hogy megérdemli. Ő csak egy focista.

– Mi olaszok, focistanemzet vagyunk – jegyezte meg Ritzia, és erre a nyomozógyakornoknak nem voltak ellenérvei.

– Igen, valóban, ez nem kétséges. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk, akkor valóban tehetséges az a pokolfajzat.

– Miért van ilyen rossz véleménye róla?

– Ha csak a betört ablakokat nézem, Porcelino máris rászolgált egy ólombörtönben eltöltött hétvégére, már ha lenne még nekünk ilyen. És ott van a rovásán az a pusztítás is, amit a Dózse palotában végez. Csuda tudja, miért, de rendszeresen ott köt ki, és bár mozgásérzékelőkkel, meg egyéb csapdákkal is figyeljük, soha nem sikerül elkapnunk.

– Akkor valóban tehetséges – bólintott Ritzia.

– Talán igaza van. Tessék, itt a névjegykártyám, ha valami gondjuk támad, ezen a számon felhívhatnak.

– Serafini címét esetleg megkaphatnánk?

– Azt sajnos nem lehet, köt a szakmai titoktartás – rázta a fejét Brunetti. – De most már tényleg mennem kell. Örültem nagyon, és biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.

Azzal felállt, és miután a pincérrel váltott néhány szót, távozott.

– Hát ez furcsa – jegyezte meg Lucia. – Észrevetted, mennyire ideges lett, amikor annak a kormányosnak a címét kérted?

– A napnál is világosabb, hogy titkol valamit – bólintott Ritzia. – De hiába, mert tudjuk a kormányos vezetéknevét, és ez itt, Velencében több mint elég.

– Hogy érted ezt?

– Ha kibérelünk egy motorcsónakot, például ezt itt előttünk, és azt mondjuk vigyen el egy bizonyos Serafini nevű vaporettó-kormányoshoz, aligha jön zavarba.

– Hogy neked mennyi eszed van! – kacagott Lucia. – Rajta hát, béreljük ki ezt a csónakot!

– Te szállj be, én még veszek egy üveg vizet – mondta Ritzia, és a híd lábánál lévő kisbolt felé indult. Lucia ezalatt a csónakkikötő kényelmesen széles lépcsőjéről, könnyed gazellamozgással rálépett a motorcsónak fedélzetére, de mielőtt még odaköszönhetett volna a műszerfalat ütögető embernek, a jármű hatalmas rándulással megindult, és mint a nyíl, kilőtt a Canal Grande felé. Lucia persze azonnal elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett az ülésre.

A kisboltnál egy üveg ásványvízzel a kezében Ritzia hitetlenkedve bámulta a jelenetet: a csónak süvöltve száguld, Lucia két lába, mint két árboc az égnek mered, a kalapja pedig ott lebeg a zavarossá vált lagúnavízen.

Aztán a motorcsónak éles kanyart vett, és eltűnt a szeme elől.

 

*

 

Maccarone felügyelő kissé morcosan ébredt. Fölkelt az ágyból, kiment a konyhába, és ránézett a kredencen ketyegő ósdi, mechanikus órára. Fél kilencet mutatott. A felesége, Francesca, ahogy máskor, most is korán elhagyta a lakást, hogy a munkahelyén kezelésbe vegye a világ minden tájáról befutó galambtáp szállítmányokat.

A felügyelő gépiesen főzött egy nagy ibrik kávét, aztán kitárta az ablakot, és ekkor, a szemébe vágódó erős napfény eszébe juttatta, hogy van egy vendége is. Hátrafordult, és a sarokban, Flavia néni tavaly kidobott szőrmebundája alatt, amelyet mostanában macskafekhelynek használtak, meg is lelte, akit keresett. A papucsa orrával óvatosan megbökdöste a szőrgombócot, ami ettől megmozdult, és kibújt alóla Francesco Tavotta.

– Kávét kérek, kevés tejjel és két kockacukorral – motyogta rekedt hangon.

– Bátorkodom megjegyezni, hogy nem a szállodában van – epéskedett a felügyelő, de aztán rájött, hogy ez talán mégsem volt illendő, ezért hozzátette: – A kávé lefőtt, töltsön magának.

Tavotta föltápászkodott, maga köré tekerte a bundát, és beleszagolt a kancsóba.

– Hm! Ez olyan fekete, mint a csónakfoltozó szurok! – mondta elégedetten.

A felügyelő szó nélkül hagyta a megjegyzést. Furcsállotta, hogy az anyósa még nem jelent meg a konyhában. Be is kopogott hozzá, de nem kapott választ. Maccarone ekkor résnyire kinyitotta az ajtót és bekukucskált. Kis híján hanyatt esett a meglepetéstől: a mama ágya érintetlen volt, ő pedig sehol.

– Mi a manó! – dünnyögte a felügyelő, mert ezen a korai órán Flavia néni még nem indulhatott el a piacra, és a szomszédokat sem molesztálhatta.

Mivel Tavotta a csészéjét tanulmányozta, gyorsan kinézett az utcára, hátha a mama kiment macskákat etetni, de a környék teljesen néptelen volt. Flavia nénit nemes egyszerűséggel a föld, vagy mert Velencében vagyunk, a lagúna vize nyelte el.

– Nincs meg az anyósom – dünnyögte és leült az asztalhoz.

– Arról a pazar megjelenésű dámáról beszélünk, aki tegnap…

– Igen, arról.

Hallgattak egy darabig.

– Tisztán emlékszem, hogy valami fontos ok miatt jöttem Velencébe, de ez minden. Rémlik, hogy tegnap Bangladesről, meg egy táskáról beszélgettünk…

– Ó, igen! A táska! – rúgta ki a széket maga alól a felügyelő. – Nem csak a mamának veszett nyoma, hanem a táskának is!

– Most, hogy így mondja, már beugrott. Abban a táskában volt a bácsikám hagyatéka.

– Nos, a pénz eltűnt, és vele együtt az anyósom is.

– Fájdalommal hallom.

– Nem kétséges, hogy emberrablás történt – okoskodott a felügyelő –, mégpedig a velencei éj leple alatt.

– Semmit nem hallottam, pedig éber alvó vagyok.

– Talán, mert puha talpú cipőben dolgoztak. Megvárták, amíg elalszunk, aztán besurrantak a mamához és kilopták az ágya alól a táskát.

– Mire alapozza ezt?

– Arra, hogy nincs ott.

– Ne vegye tolakodásnak, de egyvalamit nem értek: ha ellopták a táskát, miért kellett a hölgyet is magukkal vinniük?

– Sejtelmem sincs – tűnődött a felügyelő. – Legjobb lesz, ha bemegyünk a kapitányságra, és megkeressük Brunettit. Majd ő intézkedik.

– És a bácsikám lelki üdvössége?! Ezt nem hagyhatom annyiban! – emelte föl a hangját Tavotta.

– Csak nyugalom, őrizzük meg a hidegvérünket – csitítgatta a nyomozó.

– Elnézést. Ha célzást hallok a rendőri intézkedésre, azonnal kiütközik rajtam a pánik. Magam sem értem, miért.

– Ha így van, nem jöhet velem a kapitányságra. Nem vállalom fel a kockázatát, hogy a sok egyenruha láttán idegrohamot kapjon – tűnődött Maccarone. – De van egy megoldás! Kérem, kövessen!

Valósággal kirángatta Tavottát a lakásból, aki meglepődve, de engedelmesen követte. Még a foszladozó bundát is magán tartotta, nem beszélve a kávéscsészéről, amit a kezében vitt. Átvágtak néhány hídon, sikátoron, aztán egy vaskapu előtt találták magukat.

– Azt hiszem, itt átmenetileg biztonságban lesz – mondta, és a kilincset lenyomva betessékelte Tavottát a nyirkos félhomályba. Odakint, a huncut velencei nap ebben a pillanatban találta telibe a félfa mellé helyezett réztáblát: Városi Elmegyógyintézet Zárt osztály.

 

*

 

Luigi Serafini tűnődve nézegette a Zöld Lagúna ajtaján az Átmenetileg Zárva táblát.

– Nem értem… – vakargatta a tarkóját. – A vandálok dúlása óta, nem volt olyan nap, hogy ez a hely tíz óra után ne legyen nyitva.

– A tervünk ezek szerint kútba, azaz lagúnába esett? – nézett rá kérdőn a professzor.

– Ahogy vesszük – mondta a kormányos. – Bár ez a dolog azért furcsa. Razvan román ember, tehát pontos, mint Drakula gróf az éjféli teliholdkor.

– A múlt éjjel nem volt telihold – jegyezte meg a professzor. – Az állatvilágban, de különösen az őslénytanban a Hold szerepe annyira fontos, hogy üzekedni például nem is képesek másként, csak teliholdkor.

– Miért mondja ezt?

– Vicceltem.

– Ó, ezek az idétlen viccek!

– Mi, bangladesiek…

– Tudom – bólogatott Serafini. – Imádják az ilyesmit. De ez itt Velence! Mi komolyan vesszük az életet. Kivéve, ha nem.

– És ez most milyen eset?

– Halálkomoly. Hatvanezer eurót nem hagyhatunk elúszni a hullámok hátán. A végén még az Adria másik felén köt ki, és a horvátok vesznek belőle egy ifjú afgán vagy szkíta focitehetséget.

– Nekünk viszont cölöpön dekázó tehetség kell – jegyezte meg a professzor. – Vagy ő, vagy senki.

– Ezt meg hogy érti?! – kapta fel a fejét a kormányos. – Megkötjük a szerződést, a fiam majd bangladesi gatyában dekázik, maguk meg online fogadhatnak rá és rojtosra keresik magukat.

– Ne értsen félre kedves Lajcsi… – szabadkozott a professzor.

– Luigi! – helyesbített a megszólított.

– Bocsánat, Luigi! Magam sem tudom, honnan vettem ezt a fura nevet. Talán az atavizmus tört fel bennem. Tudja az őslénytanban…

– Nyögje már ki, mit akar!

– Nos, szóval… van egy B-tervünk.

– Miért beszél többes számban? Azt mondta, a pénzről egyedül ön, James Bond dönthet!

– Elvileg igen, de a gyakorlatban nem. Banglades egy végtelenül demokratikus ország. Minden véleményt mérlegelünk, és ha okosnak találjuk, el is fogadunk. A segédem, az ifjú, ám tehetséges Rahman Talisman azt javasolta, hogy ha valamilyen oknál fogva nem tudjuk megkötni az üzletet, a pénzt fektessük be a galambürülék iparba.

– Galambszart akarnak vásárolni, hatvanezer euróért?!

– Így is mondhatjuk, bár a kép azért árnyaltabb – mondta a professzor. – A galambürülékben van egy fontos összetevő, amivel…

– Nem érdekel! – kiáltott Luigi ingerülten. – Hallani sem akarok erről az ostobaságról! Velencében pénz nélkül is annyi galambszart bányászhat, amennyit akar. A városi tanács még fizet is, ha lesz olyan szíves és eltakarítja, de cölöpön dekázni tudó tehetséggel csak én szolgálhatok. Verje ki a fejéből ezt a tervet, mert nekem van egy sokkal jobb!

– Azt mondta, felkérjük a román maffiát, hogy segítsen átfésülni a lagúnákat.

– Razvan nélkül nincs román maffia, csak helyi, de az a galambtápban utazik, úgyhogy jöjjön az én zseniális B-tervem!

– Kíváncsian hallgatom.

– Van itt a közelben egy csinos kis elmegyógyintézet, ami azért érdekes, mert Razvan ott lakik. Látom, meglepődött, de mindjárt megmagyarázom. Az emberünk azért lakik a tébolydában, mert másodállásban az intézmény honlapját szerkeszti, és ezért kosztot meg kvártélyt kap fizetségül.

– Ezek a románok megérik a pénzüket!

– Mi tagadás: ügyesek, leleményesek és olyan szorgalmasak, hogy az szinte már bűn.

– Már értem mit fontolgat: ellátogatunk ebbe a bolondok házába, és megkeressük Razvant, aki a másodállása mellett, hogy úgy mondjam, harmadállásban a román maffiával is csencsel.

– Ahogy mondja.

– És aztán?

– Razvan most biztosan a honlapot frissíti, tehát van netkapcsolata. Nem esik majd nehezére körlevelet küldeni a haverjainak, hogy keressenek meg egy vízben sodródó diplomatatáskát. Azt fogjuk mondani, egy ősállat megkövesedett szemfoga van benne, és nagyon fontos szemléltető eszköze a mai konferenciának. Felajánlunk, mondjuk, ezer eurót a megtalálónak.

– Inkább ötezret. Ezer nagyon átlátszó lenne.

– Jó, akkor ötezret. Még mindig marad ötvenötezer.

– És Razvannal mi lesz?

– Vele ne törődjön. Nem egyszer és nem is kétszer fuvaroztam már neki a vaporettóval hermetikusan lezárt hűtőtáskát valamelyik puccos magánklinikára, úgyhogy igazán megteheti ezt a kis szívességet.

– Ha maga mondja – vonta meg a vállát a professzor.

– Akkor nyomás! Irány a tébolyda! – csapott rá Luigi a professzor vállára, aki ettől egy kissé megroggyant, de hamar rendezte magát, és igyekezett tartani a lépést az ármányos kormányossal.

 

*

 

Razvan és Rotundelli felszállt arra a vaporettóra, amely a város legkeletibb csücskét, a sivár és kietlen Santelena jachtkikötőt is érintette. Turista erre a vidékre ritkán merészkedik, így ez a járat főleg szerény anyagi háttérrel rendelkező hajótulajdonosokat szállít. A tájék elhanyagolt, de itt van a közelben a velencei stadion, ahol a Porcelinóhoz hasonló tehetségek kibontakozhatnak. A kapitány és a csapos szemszögéből ez most mellékes volt, mert azután, hogy mobilon egyeztettek Razvan ismerősével, ide szervezték a találkozót.

Leültek egy padra és vártak. Elmúlt vagy fél óra, amikor egy halálos iramban közeledő motorcsónakra lettek figyelmesek. Úgy kerülgette az útját keresztező egyárbócosokat, ahogy a motoros futárok cikáznak a római forgalomban.

– Ez Csobaneszku lesz! – mondta Razvan.

Rotundelli belepöckölte a csikket a kikötő vizébe, majd nehézkesen feltápászkodott. Nem ismerte ezt az ürgét, de az út során Razvantól megtudta, hogy bár Csobaneszku közel százötven kilós, valójában egy finom lélek. Nagyon hasonlít Pavarottira, de énekelni csak annyira tud, mint egy közepesen tehetséges öszvér. Prímán ért viszont az informatikához, ám olaszul éppen csak makog, így képtelen normális állást szerezni. Elvállal hát mindenfélét, és besegít azokban az ügyekben, amikor mások a szájukat húzzák. A csónakszerzés pontosan ilyen: Csobaneszkunak nem okoz gondot kiiktatni a legújabb kínai lopásgátlót, de a jármű vezetése már más tészta. Odahaza legfeljebb szamárháton közlekedhetett, csónakot közelről viszont itt látott először, alig fél éve. Nem csoda, hogy egy kicsit kérette magát, amikor Razvan megmagyarázta, mire van szüksége, de mert szűkében van a pénznek, muszáj volt igent mondania.

Miután az ütközést többször is csak hajszállal kerülte el, Csobaneszku a móló csücskéhez ügyeskedte a csónakot.

– Szép napot, cimborák! Na, megfelel a járgány? – kiáltott oda a kikötőben várakozó kettősnek. Természetesen románul beszélt, de mi, az eddigi gyakorlatnak megfelelően ezt átültetjük olaszra.

– Ó, te vadbarom! – válaszolt Razvan a lehető legszebb, irodalmi román hanghordozással.

Csobaneszku nem ezt várta. Úgy tűnt, meg is sértődött egy kicsit, mert a csónak vadonatúj volt, két brutálisan erős benzinmotor hajtotta, és műholdas navigációval is rendelkezett.

– Ilyen rövid idő alatt ennyire tellett – tárta szét a karját abban a pózban, amit az O sole mióból minden operarajongó ismer. Csak egy fehér kendő hiányzott a kezéből, hogy még tökéletesebb legyen a Pavarotti illúzió.

– Mássz föl ide, és nézd meg, mit csináltál! – kiáltotta Razvan immár dühösen.

Rotundelli kapitány egy kukkot sem értett románul, mégis tudta, miről fecsegnek. Abból a szögből vizsgálta a csónakot, ahonnét az teljes egészében látszott. A hajóstest ezüstösen csillogott, és tényleg úgy festett, mintha ebben a pillanatban úszott volna ki a gyárból, leszámítva persze azt az összegyűrt, felpúposodott ponyvát, ami a hátsó részét betakarta.

A román informatikus kikecmergett a csónakból, és beállt harmadiknak a nézelődők közé.

– Egy horpadás sincs rajta – dörmögte maga elé.

– De az a neve, hogy Zlatan! Tudod, mit jelent ez?!

– Majd én megmondom – kapcsolódott be a beszélgetésbe Rotundelli kapitány. Olaszul beszélt, de eldöntöttük, hogy abbahagyjuk ezt a román nem román cirkuszt. Beszéljen mindenki úgy, ahogy akar, mi ebben a történetben egy nyelvet használunk, és akinek ez nem tetszik, igyon meg egy nagy kancsó vizet a Grand Canale-ból.

– Azt a keserves mindenit! Alighanem az isteni Zlatan motorcsónakját fújtuk meg! – mondta az informatikus.

– Mi az, hogy mi?! – kiabált Razvan. – A felelősség egyedül a tiéd! Legalább ezer csónak közül válogathattál, és pont ezt az egyet szúrtad ki?!

– Ez volt a legpofásabb. A fene se gondolta, hogy ez a démon csónakot tart Velencében!

– Miért ne tarthatna?! De most nem ez a lényeg, hanem hogy miszlikbe fog bennünket aprítani! Azonnal vissza kell vinnünk a csónakot oda, ahonnét elhoztad! Talán nem veszi észre.

Ebben a pillanatban a csónak hátsó ülését borító ponyva megmozdult és kibújt alóla egy zilált hajú nő.

– Elnézést, hogy megzavarom ezt a társalgást – mondta, miközben rendbe szedte a láthatóan nem elvilági öltözékét –, de van egy rossz hírem: Zlatan Ibrahimovics itt van Velencében, és elszántan keresi a csónakját. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy ez a hérosz legalább olyan jó vadász, mint amilyen kegyetlen futballista.

 

– – –

 

___________________________

*Ez egy kis nyelvbotlás az adjunktustól.

**A szerző személyes megjegyzése.

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft