Ritzia Briganti nem akart hinni a szemének: kedves barátnője, az okos és talpraesett Luciana Millebacci emberrablás áldozatául esett, mert más magyarázat nem létezett arra a jelenségre, hogy az a motorcsónak, amelybe belépett, mint a kilőtt nyíl elszáguldott vele az ismeretlen messzeségbe.
Hirtelenében Ritzia nem is tudta, mit csináljon, de aztán eszébe jutott az ősi kelta bölcsesség, hogy a pánik nem a legjobb tanácsadó. Visszaült hát a vendéglő teraszára, és mintha minden a legnagyobb rendben lenne, rendelt egy üveg 1986-os Csemői Lófingatót. Úgy vélte, jót tesz az idegrendszerének, ha a nagy megrázkódtatást egy még nagyobbal tetézi.
Lenagyobb ámulatára, a pincér bólintott, és azonnal kihozta azt a barbár löttyöt, ami úgy győzte le az itáliai borkultúrát, ahogy a hunok a római légiókat. Ennél a lőrénél savanyúbb pacsmagot Ritzia elképzelni sem tudott volna, most mégis ilyesmire vágyott. Elgondolkodva iszogatta az italnak csupán fantáziadús eufemizmussal nevezhető folyadékot, és közben azon tűnődött, mi tévő legyen. Velencében nem ismert senkit, legalábbis nem olyan szinten, hogy igénybe vehette volna a segítségét. Úgy rémlett neki, itt valahol lakik az a híres elmeorvos szakértő, akit kislányként gyakran látott a szüleinél, miután az apja idegrángást kapott a chilei konténeres borok beáramlása miatt. Gyakorlatilag ez a dömpingárú tette tönkre az évszázadok óta jól prosperáló vállalkozásukat, és bár az elmeorvos szakértelmének köszönve az apja végül összeszedte magát, és ha üggyel-bajjal is, de talpra állította a Briganti borászatot, már nem volt a régi. A professzor ezután még évekig rendszeres látogató volt nálunk, mert az idegbaj-kezelése mellett a borkultúrához is vonzódott. Ritzia biztos volt benne, hogy a magyarok nyomulását a Csemői Lófingatóval olyan mélyen megveti, amilyen mélyen csak lehet, ám ebben az ügyben aligha tudott a hasznára lenni.
Próbaképpen elővette a mobilját, és felhívta Luciát, de a készülék bár kicsöngött, nem vette fel senki. És ekkor, a táskájában megtalálta azt a névjegyet, amit attól a jóképű, ám kissé ütődött nyomozótól kapott: Nicola Brunetti, nyomozógyakornok. Nem a legjobb választás, tekintve, hogy Luciát is meg őt is öregasszonynak nézte, de szegény velencei látogató lagúnavízzel főz, ahogy a lombardiai közmondás tartja. Ritzia be is pötyögte a kártyán talált számot, és megelégedve tapasztalta, hogy Brunetti a harmadik csöngés után felvette a telefont.
– Mama te vagy az? Gondolom, már megint elhagytad a telefonodat, ha idegen számról hívsz. Most nem értek rá, éppen egy… – hadarta a gyakornok jól hallhatóan idegesen.
– Nem a mama vagyok, hanem Ritzia. Az a csúf vénasszony, akivel nemrég együtt kávézott a Hotel Marte teraszán.
– Öö… igen.. emlékszem – mondta Brunetti kissé bizonytalanul. – A helyzet az, hogy most…
– Elrabolták a barátnőmet! – vágott közbe Ritzia.
– Értem. Vagyishogy: nem értem. Miből gondolja, hogy elrabolták? Bement a mosdóba és nem jött vissza? Ezért még nem kell kétségbe esnie. Nálunk a mosdók többsége kész labirintus. Nyugodjon meg, és várjon egy kis ideig, meglátja, előkerül majd a barátnője. A viszont lá…
– Nehogy letegye! – kiabált Ritzia. – A barátnőm nem a mosdóban tűnt el, hanem azután hogy beszállt egy motorcsónakba! Valami vízitaxi volt, vagy ilyesféle. Amikor Lucia beszállt, a vezető hatalmas gázt adott, és mint a cápa elszáguldott vele.
– Velencében nincsenek cápák, signora – mondta Brunetti esetlenül.
– Nézze, nyomozó úr! Most nem vagyok a humoromnál – jelentette ki Ritzia ingerülten. – A napnál is világosabb, hogy Luciát elrabolták, úgyhogy kérem a rendőrség segítségét!
– Hogy érti ezt? – értetlenkedett Brunetti. – Mi csak nyomozunk, meg bizonyítékokat keresünk. Nem zárhatjuk le a várost csupán azért, mert egy motorcsónak nagyobb sebességgel startolt a megengedettnél. Ezer az egyhez, hogy ez valami félreértés lesz.
– Én ezt nem hiszem. Főként azok után, hogy éppen maga pedzegette Zlatan Ibrahimovics érintettségét ebben az ügyben. És most elárulok magának egy titkot, amit eddig elhallgattam. Milánóban nemrég én is találkoztam az isteni Zlattannal, pontosabban ő jött oda hozzám, és rá akart venni arra, hogy hozzam el ide, inkognitóban!
– Ezt komolyan mondja?
– A legkomolyabban! Öregasszonynak volt maszkírozva, és azt mondta, rendkívül fontos ügyről van szó!
– Na jó, de ez még nem bizonyíték.
– Itt van rajtam az a sál, amit az isteni Zlatan a széken felejtett. Ha gondolja, vehetnek róla DNS-mintákat – mondta Ritzia.
Ez persze nem volt igaz, de Brunetti bekapta a horgot.
– Rendben van, jöjjön be a kapitányságra, és felvesszük a jegyzőkönyvet.
– Hogyan találok oda?
– Üljön be egy vízitaxiba!
– Ezek után?! Szó sem lehet róla!
– Gyalog sem vagyunk messze. Úgy öt percre lehetünk attól a helytől, ahol most tartózkodik. Átmegy a hídon, aztán még kettőn, egyszer jobbra, kétszer meg balra fordul, és már itt is van.
– Tényleg nem tűnik bonyolultnak – mondta Ritzia. – Már indulok is, de amíg oda nem érek, ne menjen sehová!
– Itt leszek, és várom – jelentette ki Brunetti, majd bontotta a vonalat.
Ritzia fizetett, és hogy ne sértse meg, adott tíz százalék borravalót a szenegáli pincérnek. Aztán átment a hídon, majd jobbra fordulva betért az első sikátorba. Haladt vagy két utcahossznyit, de egy újabb hídhoz érve már tudta, hogy menthetetlenül eltévedt. Csakúgy, mint mindenki, ha botor módon gyalog közlekedik Velencében.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
