Az ellopott vaporetto (34)

2022-12-06
444 olvasó

Miután Francesco Tavotta belépett az elmegyógyintézet súlyos kapuján, az döngve becsapódott mögötte. Olyan automata zárral volt fölszerelve, ami csak kívülről nyitható, és ha nem támasztják ki, azonnal becsukódik. Közönséges földi halandó biztosan behúzta volna a nyakát a dörrenéstől, de Tavottának a szempillája sem rezzent.

„Ez nagyon különös” – tűnődött. – „Szakasztott úgy viselkedem, mint egy maffiózó, akinek drótkötélből vannak az idegei. Lehet, hogy mégsem bangladesiek a kapcsolataim, hanem földalattiak?!”

Nem folytathatta a tűnődést, mert a kapu mögötti tágas, napsütéses, kolostorszerű kerengőn egy fapapucsos, fehérköpenyes férfi közeledett hozzá.

„Fapapucsot hord, ezek szerint ápoló, vagy orvos. Ők viselnek ilyen lábbelit, ha nem tévedek” – mélázott Tavotta.

– Üdv néked, idegen! – rikoltotta az ipse, aki viszont Tavottának volt idegen. – Mi szél hozott ide, ahol még a…

Megakadt. Ábrándosan mosolygós tekintetét a kerengő boltívére emelve próbálta meglelni a folytatást.

– Madár se jár? – tippelt Tavotta.

– Nem! – tiltakozott a fehérköpenyes.

– A sirály is csak úszógumival közlekedik?

– Egyáltalán nem!

– A vízipatkány is zsebcirkálón surran?

– Francokat!

– Akkor feladom!

– Itt van a nyelvem hegyén, csak nem tudom kibökni – legyintett a ledérköpenyes*. – Mindegy, ez most nem lényeges. Kit tisztelhetek önben e neves intézmény hűs nyugalmában?

– Francesco Tavotta a nevem, legalábbis ez áll az útlevelemben, ami tegnap elázott, miután majdnem belefulladtam a csatornába. Innentől viszont minden Homérosz. Nem tudom, ki vagyok, és hogy Chicagóból jöttem Velencébe, vagy Bangladesből mentem Chicagóba, arról meg lövésem sincs, hogy mi volt az utazásom célja – hadarta a galambtáp gengszter.

– A napnál is világosabb, hogy ön, kedves Tavotta úr, emlékezetkiesésben szenved – mondta a fehérköpenyes. – De hogy chicagói nem lehet, arra férget eszek.

– Talán mérget?

– Miért mondja ezt? – hökkent meg a fehérköpenyes.

– Mert így szokták. Ha férget enne, nem lenne normális.

– De ha mérget ennék, az lennék?

– Ebben nem vagyok száz százalékig biztos, mindenesetre így szokás mondani: mérget eszek, és nem férget.

– Jól van, ez most nem egy irodalomóra a bangladesi egyetem olasz tanszékén – nevetett a fehérköpenyes. – Viszont tapasztalatból tudom, hogy akinek elillan az emlékezete, az nem jön vissza csak úgy, mint a filmekben. Lassan, fokozatosan kell megépítenie önmagát, fényképről fényképre.

– Lépésről lépésre – dörmögte Tavotta, de a fehérköpenyes ezt elengedte a füle mellett.

– Ahogy így elnézem magát, teljesen egyértelműnek tűnik, hogy bangladesi.

– Miből gondolja ezt?

– Az öltözékéből! A ruha az élet rücske.

– Nem tükrét akart mondani?

– Egyáltalán nem! – legyintett a fehérköpenyes vidáman. – De ne aggódjon, jó helyre került. Itt még a középkori módszereket alkalmazzák, vagyis minden esély megvan rá, hogy néhány év múlva már derengjen önnek valami a múltjáról.

– Kizárt, hogy addig itt maradok! – kiáltott fel Tavotta. – Sőt, most azonnal távozom! Engedjen ki!

– Nem tehetem – tárta szét a karját a fehérköpenyes. – Azzal, hogy belépett a kapun, bekerült abba a rendszerbe, amit a globális adminisztráció irányít. Nézze csak, ott fent, a sarokban az a kamera már le is szedte a retinaadatait, és felküldte a felhőbe, hogy a világ összes idegklinikájának adatbázisán átfuttassa. Ha nem talál megegyező adatokat, akkor életbe lép második fokozat.

– Ne ijesztgessen! Mire akar kilyuggatni?

– A kezelésre. Ha nincs benne a rendszerben, meg kell állapítani a diagnózist, aztán meg jön a terápia.

– Nekem nincs elmebajom! Leszámítva persze ezt a kis elmékezetkiesést!

– Jól mondja! – kapott a szón a fehérköpenyes. – Elmékezetkiesése van, más szóval zavar keletkezett az elméjében. De ne aggódjon, az itteni módszerek biztonságosak, bár nem mindig humánusak.

– Elegem van ebből a meddő vitából! Ki akarok menni a kapun! – emelte fel a hangját a chicagói.

– A maga érdekében mondom, hogy ne ordibáljon! – csitítgatta a fehérköpenyes –, mert azzal magára vonja a figyelmet, és az ápolók úgy bevágják a gumiszobába, mint a sicc! Ott pedig nincs térerő.

– Nem is tudnék telefonálni, nincs meg a mobilom – legyintett Tavotta majdhogynem lemondóan.

– Na látja, ezt már szeretem! – csapott a vállára a fehérköpenyes. – És most, hogy ilyen szépen megegyeztünk, engedje meg, hogy bemutatkozzam: III. Napóleon vagyok. Meghívhatom egy sakkpartira?

 

___________________________

* Lefordíthatatlan szójáték a szerzőtől.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL