– Húú! Az anyád úristenit, te kölyök!! Ez piszkosul fáj! – rikoltotta Rahman Talisman, miközben szaporán dörzsölte a gumilövedék helyét, ami egy kéteurós nagyságú vörös foltot rajzolt a homloka közepére.
– Hehe! – kuncogott Porcelino. – Ugye, mondtam, hogy játék? De kurvára nagyot üt.
– Hogy beszélsz?! De ami azt illeti, igazad van: ez tényleg játékpisztoly, bár ha egy gumigolyó ilyen durvaságra képes, azt én nem nevezném játéknak – mondta az őslénybiológus valamelyest megenyhülve, miközben a zsebkendőjét a csapnál megnedvesítve hűsíteni kezdte a homlokát.
– A szülinapomra kaptam Rotundelli bácsitól – magyarázott Porcelino vigyorogva. – Ő az apám főnöke, és nagyon szigorú ember.
– Övé volt az ellopott vaporettó? – kérdezte a bangladesi a fejére terített zsebkendő alól.
– Csak bérelte. Apám is mindig azon filozofál, hogy egy kis lóvéval önállósíthatná magát – mondta Porcelino.
– Hoppá! Ez nagyon fontos adat! Mármint a lopás tekintetében, mert ha saját járműről van szó, a biztosítási csalás is szóba kerülhet – elmélkedett Talisman. – Egy csónakot még a passzátszél sem fújja meg ok nélkül, nemhogy a tolvajok, legalábbis nálunk, Bangladesben ez a szokás. A kalózok kizárólag akkor lovasítanak meg egy jachtot, bár ha vízi járműről beszélünk, pontosabb a delfinesítenek kifejezés, ha értékes a rakománya, vagy ha fontos emberek vannak a fedélzetén. De ezen a teknőn nem volt semmi érdekes, csak a…
Az őslénybiológus hirtelen elsápadt, amit az olvasó úgy képzeljen el, ahogy akar, mert mi nem tudjuk leírni. Hogy értsük, miről van szó: Talisman alapból a csokoládé és a kávé keverékére emlékeztető bőrszínnel rendelkezett, amelyre a gumilövedék sem egy piros foltot, hanem lila pacnit rajzolt, de ez abszolút mellékes. A sápadtság az ő esetében tehát orvostudományi fenomén lenne a javából. Maradjunk annyiban, hogy képletesen szólva sápadt el, mert ha leragadnánk annál a részletnél, hogy a bőre tejeskávé színűre fakult, vagy inkább átment drappba, itt rostokolnánk, napestig, és erre sem az olvasóknak, sem a jelenet szereplőinek nincs idejük.
Porcelino talált némi sós mogyorót, meg egy kis kekszet, így elégedetten firtatta:
– A hatvanezer euróra gondol?
– Közel sem! – tiltakozott Talisman. – Arról rajtam meg a professzoron kívül nem tudott senki, leszámítva persze a kínaiakat. Szerintem az ügy kulcsfigurája egyértelműen a professzor. Őt akarták elrabolni a konkurens őslénybiológusok, hogy ne tarthassa meg a ma háromnegyed tizenkettőkor esedékes előadását! És mert a professzor gyaníthatóan a rablók karmai közé szorult, ez a nagy horderejű referátum minden bizonnyal el is marad.
És ekkor Talisman szeme hirtelen kidülledt. Ezt az észtveszejtő módon csúnya látványt meg sem próbáljuk az írott szó erejével ábrázolni, mert akkor a jöhetne a tizennyolcas karika. Elégedjünk meg azzal, hogy a szeme fehérje úgy világított a pofalemezén, ahogy két belepottyantott habpötty fényeskedik a csészényi espresso italianóban.
– Hacsak nem megyünk oda, és ugrunk be helyette! – kurjantotta fölvillanyozódva.
– Nekem az ilyesmihez nincs tehetségem – határolódott el Porclinó.
– Az őslénybiológiai konferencián nem focizni kell, hanem dumálni, és én nagyjából tudom, miről szeretett volna a professzor beszélni, úgyhogy, ha odamegyünk, és azt mondom, én vagyok a bangladesi egyetem címzetes tanára, minden további nélkül felmehetek az emelvényre!
– Sok szerencsét! – mondta Porcelino ártatlanul. – Itt fogom megvárni a konyhában. Cselezgetek, meg dekázgatok az asztal körül, ahogy szoktam.
– Neked fiam – hajolt le hozzá a bangladesi – ebben a műveletben óriási feladat jutott osztályrészegül*: oda kell vezetned a helyszínre. Hány óra van mostanság?
– A vekkerünk szerint alig múlt tizenegy.
– Remek! Van még időnk.
– Hol lesz a buli?
– A Dózse Palota dísztermében.
Most meg Porcelino sápadt el, de ezt már könnyű leírni: olyan fakó lett, mint a focilabda, ami edzés közben véletlenül belepottyan a szomszéd építkezésen lévő meszesgödörbe.
– Oda én nem mehetek! – jelentette ki határozottan.
– Ne marháskodj, kölyök! Mi bajod származhat abból, ha elvezetsz a palotához? Első osztályú világsztár vagy!
– De nem a Dózse Palotában! Ott énrám vérdíj van kitűzve!
– Elég, ha Szent Márk térig elvezetsz. A lényeg az, hogy maradj a közelben, és ne szívódj fel a városban, mert akkor mindennek vége. Gyere már, mire vársz?!
Ezt már az előszobából kiabálta vissza, ahová Porcelino kelletlenül ballagott utána.
– Mit látnak szemeim: egy újabb játékpisztoly! – mondta Talisman, miután a lába előtt fölfedezett egy másik fegyvert. – Ezt is a kapitány hozta?
– Nem, ez valódi. Franc tudja, hogy került ide – mondta Porcelino duzzogva.
– Na jó, ezt nem játsszuk el még egyszer – nevetett a bangladesi. – Akár valódi, akár nem, ezt most én elteszem!
Azzal fölvette, és a nadrágja korcába tűzte a pisztolyt, ami egészen furcsa módon, olyan könnyű volt, mint a pille.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
_____________________
*egy apró nyelvbotlás a bangladesitől.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
