Az ellopott vaporetto (36)

2022-12-20
496 olvasó

– Íme, az ominózus elmegyógyintézet! – mutatott rá a zord építményre Luigi Serafini, miután Yayeward Ravalpindi professzorral megérkeztek az úticéljukhoz.

Hosszan lehetne ecsetelni, milyen rideg és barátságtalan volt ez a részben neoromantikus kolostorra, részben óbarokk palotára emlékeztető villaszerűség, de ez teljesen fölösleges, mert az utca felől csak egy keskeny homlokzat látszott belőle, az meg olyan volt, amilyen.

A professzor mindenesetre megállt, mert mintha valamilyen ősi ösztön azt súgta volna neki, hogy a világ minden kincséért se tegye be oda a lábát. De aztán elhessegette magától a rossz szellemet, és azt mondta:

– Akkor hát lépjünk be, és keressük meg a román kocsmárost!

A keze már a kilincsen nyugodott, és talán félig le is nyomta, amikor Serafini ijedten rákiáltott:

– Nehogy bemenjen, ha kedves az élete!!!

A sok őslénybiológiai ásatást és még több cölöpön dekázást látott professzor meghökkent.

– Nem azért jöttünk ide, hogy bemenjünk? – kérdezte.

– Egyáltalán nem! – jelentette ki a kormányos. – Razvan ugyan itt lakik, de ő olyan, mint a tűzhal a korallok között, ha érti mire gondolok.

– Mire céloz? – hunyorgott a professzor bizalmatlanul.

– Az immunitásra. Köztudott, hogy a korall mérge halálos, de a tűzhalra nem hat. Szimbiózisban élnek. Furcsa, hogy ezt éppen én magyarázom, magának, aki egy biológus.

– Őslénybiológus vagyok, ami nem ugyanaz – emelte fel a mutatóujját a professzor.

– Igaza van, nem is azért mondtam, hanem hogy jelezzem: aki ebbe az intézetbe belép, annak annyi. Ráveti magát a személyzet, az ápolók, a szakorvosok, és addig vizsgálják, nyaggatják, amíg föl nem fedeznek rajta valami elmebajt.

– Teljesen jogos – bólintott a professzor. – Nincs abszolút normális ember, sőt, minél inkább annak tűnik valaki, annál gyorsabban kiderül róla, hogy nem az.

– Látja, éppen erről beszélek: az intézet vezetése abból indul ki, hogy aki önszántából belép ide, az nem lehet normális. A többi már színtiszta bürokrácia.

A professzor aggodalmaskodva ráncolta a homlokát, és közben hol a masszív kapura, hol az ugyancsak jó svádájú kormányosra nézett. Végül megkérdezte:

– Ezek szerint hiába fáradtunk?

– Azt azért nem mondtam – nevetett Serafini és fölvett az utcáról egy apró kavicsot, amivel megdobta a kapu fölötti apró kémelőablakot.

– A csengő évekkel ezelőtt elromlott – magyarázott, de a professzor ezen nem lepődött meg, mert a hazájában ugyanez a szokás dívott, csak nagyobb kövekkel és nagyobb ablakokra, meg persze csoportosan hajigáltak.

A harmadik vagy a negyedik koccanás után a kis ablak végre kinyílt, és kibújt rajta egy kövérkés női arc.

– Ő Titanella, Razvan román élettársa – súgta oda Luigi a professzornak, aki biztos volt abban, hogy ilyen ronda asszonyt még fosszíliaként sem látott. A nő kísértetiesen hasonlított az argentin zászlón látható naphoz, leszámítva azt, hogy nem mosolygott, és hogy a haja nem fölfelé meredezett, hanem a homlokára lógott.

– Mi az ördög ütött beléd, Luigi?! – kiabált le az utcára a nő. – Ha Razvant keresed, nincs itthon!

– A kocsma zárva van – kiabált vissza Luigi. – Szerinted hol a csudában lehet?

– Mit tudom én?! Miért nem hívod fel? – vágott vissza Titanella.

– Már próbáltam, de nem veszi fel.

– És én ez ellen mit tehetek?! Különben meg nem érek rá veled fecsegni, mert mindjárt kezdődik a nagyvizit. Ráadásul itt van a nyakunkon egy új páciens, aki erős bangladesi angol akcentussal valami táskát emleget. Elő kell készítenem neki a hidegvíz kúrát!

Azzal becsukta az ablakot.

A professzor megdermedt, mint a szimatot kapott vadászkopó.

– Jól értettem? A kis hölgy azt mondta, az új pacingens* bangladesi akcentussal egy táskát emleget?

– Valami ilyesmit, igen.

– Akkor témánál vagyunk! – rikkantott a professzor, és egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, majd ugyanazzal a lendülettel kinyitotta a nagykaput.

A kormányos kővé válva figyelte, ahogy a professzor belép az elmegyógyintézetbe, és mielőtt még rákiáthatott volna, hogy az isten szerelmére, ne kövesse el ezt a meggondolatlanságot, a nehéz alkalmatosság döngve bezáródott mögötte.

 

_______________________

*a professzor izgalmában nyelvbotlott.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL